A beton futball-labdában megtalálta a radartányért

A sífelvonó kicsit akadozva jár, mintha hiányozna pár fog a meghajtásrendszer kerekeiről. Nagyapám az előttem lévő ülésen terpeszkedik, az ölében egy nejlonszatyor tele tiszta kölessel, a galambjait eteti.

A madarak néha felrebbennek, az öreg ilyenkor vidáman felém integet.

A felvonó lassú, tizenkét perc alatt visz fel a domb tetejére. Évek óta nem jártam már ott, de nagyapám most azt mondta, ha feljövök vele, akkor nem bánja, a legközelebbi hosszú utamra elkísér, és elmeséli a sztorikat, amiket eddig sose mondott el apámról.

Erre az ajánlatra persze hogy nem tudtam nemet mondani. Eddig akárhányszor felajánlottam nagyapámnak, hogy magammal viszem a kamionnal, lásson egy kicsit világot, jöjjön velem, nézze meg Európát, mindig udvariasan kitért, azt mondta, most inkább ne, jól érzi magát itthon, a saját kis birodalmában.

Ilyenkor mindig elkuncogta magát, és aztán a visszafojtott nevetéstől elvékonyodott hangon hozzátette: ami különben nem is olyan kicsi.

És tényleg, a hétvégi ház mögött gyakorlatilag övé volt az egész hegyoldal, a régi sífelvonóval, a helikopterhangárral, a teniszpályával és a présházzal, és a hegy tetején a nagy beton futball-labdával, amelyikből kirobbantott két hatszöget, hogy ki meg be tudjanak járni rajta a galambjai.

Sose tudtam meg pontosan, hogy is tett szert erre a birodalomra. Ő

• hol azt mesélte, hogy egy pótkocsira szerelt vándorsörfőzőt nyert egyszer kártyán egy szerelmi bánattól mattrészeg szerbtől, amit aztán elcserélt a birtokért egy szovjet őrnaggyal;
• hol azt, hogy az egyik galambja egyszer úgy repült haza valahonnan a messzi északról, hogy rá volt húzva a lábára egy gyűrű egy nagy briliánssal, és annak az árából vette;
• hol azt, hogy egyszer ellopták a méhészautóját, aztán fél év múlva valaki felajánlotta, hogy egy nevetséges összegért visszavásárolhatja, és mikor a mézet kipergette a kaptárokból, kiderült, hogy az havasi rododendronméz, olyan, amitől álmokat lehet látni, és amiért a törökök arannyal fizetnek, úgyhogy abból lett a pénz.

A lényeg mindig az volt, hogy ő csak a hétvégi házat akarta megvenni attól az orosz tiszttől, és csak amikor bement a földhivatalba, akkor tudta meg, hogy járt a házzal az egész úgynevezett sportkomplexum, domboldalastul, hangárostul, sífelvonóstul, teniszpályástul, mindenestül.

Sokáig azt hitte, hogy egyszer még nagy bajba kerül ettől az adásvételtől, főleg azután, hogy a hegy tetején levő beton futball-labdában megtalálta a radartányért, a présháznak álcázott bejárat mögött meg a vízzel elárasztott rakétasilókat, de abból is csak annyi lett, hogy kiküldött két katonai búvárt a katasztrófavédelem, akik pár napig merülgettek, kutatgattak, esténként meg remegő kézzel itták a szilvapálinkát, aztán elmentek, azt mondták, minden a legnagyobb rendben.

Nagyapám azt mondta, boldog itt, minden megvan, nem kívánkozik sehova, a helikopterhangárban szépen megférnek egymással a méhei meg a tyúkjai, még a képeslap- meg újsággyűjteményének is marad hely. Újabban régi számítógépeket kezdett gyűjteni, azokat is ott tárolja, hely az van, és ki tudja, egyszer még jók lesznek valamire.

Nézem, hogy eteti a galambokat. Hosszú, őszes haja oldalt kilóg a bőrsapkája alól, bele-belekap a szél.

A felvonó lassulni kezd. Látom, hogy nagyapám leugrik az ülésről, félreáll, odamegy a présházhoz.

Mióta nem jártam itt, sok minden megváltozott, nagyapám fóliára cserélte a teniszpályák fölötti sátrat. Ahogy leugrok a felvonóról, látom, nagyapám épp kinyitja a nagy, keresztbe rakott rakettstencilekkel díszített üvegajtót, erős citrusillat csap meg.

Nagyapám felém int, azt mondja, siessek, mert mind kimegy a meleg.

Ahogy közel érek, látom, hogy a teniszpálya salakjából vastag indák nőnek, beburjánozzák az egymás mellé tolt bírói székeket, felkúsznak a sátor tetejére, hatalmas gyümölcsök lógnak rajtuk mindenfelé.

Nagyapám mosolyog, azt mondja, akármibe lefogadja, hogy hiába járom a világot, ilyet még nem láttam, két kézzel nagy nehezen letép egy gyümölcsöt, felém dobja, azt mondja, kapjam el.

A gyümölcs sárga, finom piros erek szövik be kívülről, olyan, mintha műanyag hálóba lenne becsomagolva. Először azt hiszem, pomeló, épp csak erős sörszaga van.

Nagyapám rám nevet, azt mondja, bizony, jól érzem, bizony, nem tévedek, a komlót keresztezte a grépfrúttal és a görögdinnyével. A gyümölcs, amit így kapott, olyan lett, mint Micsurin legszebb álma, megenni nem túl kellemes, de ha kifacsarja, megtévesztésig olyan íze van, mint ezeknek az újmódi hipszter söröknek,

majd mindjárt meg fogom látni.

A zöld indák között egy rozsdás ipari fúrógép áll. Nagyapám felé int, azt mondja, kicsit átalakította, most már nemcsak fúr, hanem présel is, azzal fogjuk majd a gyümölcs levét kifacsarni.

De a sört nem jó magára inni, legjobb, ha eszünk is hozzá valamit.

Egy horgászbotot nyom a kezembe, nála is van egy, megyek a nyomában a gyümölcsöktől roskadozó zöld indák között. Az a régi fotó jut eszembe, amelyiken egy zenekar tagjai parafa kalapban és macsetékkel pózolnak egy üvegház növényei között. Arra gondolok, végül is itt is el lehetne tévedni.

Egy nagy, kör alakú zsilipkapuhoz érünk, rajta áthúzott, cirill betűs feliratok. Nagyapám lök egyet rajta, a zsilip olajazottan, halkan gurul arrébb, mögötte sötét van, hallom, hogy csobog ott valami.

Nagyapám a hóna alá veszi a horgászbotot, tapsol egyet, vakító reflektorok gyúlnak ki. Olyan, mintha egy nagy barlangban állnánk, a lábunk előtt sötét víztükör.

Nagyapám egy kopott, Dunlop feliratú kartondobozt tart elém. Azt mondja, válasszak csalit magamnak, és tudjam meg, hogy a siló tele van harcsákkal meg csukákkal, meglátom, fél óra se telik majd bele, és már roston sült hal mellett kortyoljuk a finom sört.

Beletúrok a dobozba, érzem, hogy a kis csalihalak teste könnyű és hajlékony. Nagyapám rám mosolyog, úgy mondja,

ez is az ő találmánya, lakkozott galambtoll, úgy kap rá a hal, hogy olyat még nem láttam.

Horgászszéket vesz elő, ráül, azt mondja, ha a sült halat megkóstolom, akkor majd biztos megértem, amit eddig nem, hogy miért nem kívánkozik ő el innen sehova.

Hiába na, mindenütt jó, de legjobb otthon, és ha majd a halat nyelve és a sört kortyolgatva lenézünk a völgybe, biztos benne, hogy én is meg fogom érteni, miért mondja az angol, az én házam, az én váram.

A novella Magócsi Márton „Az én házam az én váram” című fotókiállításának megnyitóján, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, 2018. március 12-én hangzott el. Nyomtatásban a Hévíz folyóirat júniusban megjelent, 2018/3. számában olvasható.