A csodálatos nő, aki kettészakadt

Akinek kétségbeesett reménytelenség volt az élete, és aki szenvedélyesen szerette ezt a kétségbeesetten reménytelen életet. Frida Kahlo festészete könyörtelen, szép, megrázó, kitárulkozó, brutális, elkeserítő, gyönyörű. És most először ezt Magyarországon is meg lehet tapasztalni egy picike, de az életművet mégis nagyon jól keretbe foglaló kiállításon: Kahlo 111. születésnapja után egy nappal, 2018. július 7-én nyílik meg a mexikói művész első hazai tárlata Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában.

Ezt az életművet át- meg átszövi a fájdalom. Kevés olyan festő van, akinek ennyire látványosan és eltagadhatatlanul összekeveredik a magánélete és a festményei témája – miközben azért is válhatott mostanra ő is klasszikussá, mert a képei akkor is zsigerileg és erőteljesen tudnak hatni, ha lehántjuk róluk a vallomásosságot.

Frida Kahlo életét meghatározta a testi tökéletlenség érzése. Már kisgyerekként eldeformálódott az egyik lába egy fertőzés miatt, tizennyolc évesen viszont meg is pecsételődött a sorsa, amikor egy türelmetlen buszsofőr bevágott egy villamos elé, a villamos pedig a falhoz préselte a buszt. A lány akkori barátja, aki Frida mellett ült a buszon, a saját lábán szállt ki a roncsból, de őt keresztülszúrta és felnyársalta egy kapaszkodórúd. A gerince több ponton eltört, a medencéje sérülése miatt később háromszor vetélt el. Az orvosok nem is akartak vele foglalkozni, annyira reménytelennek tűnt a helyzete, de végül megmenekült. A sebei ágyhoz kötötték, ő pedig eldöntötte, hogy festő lesz: az anyja szerzett is neki egy olyan szerkezetet, amellyel fekve is tudott festeni. 

Ekkor már majdnem megszületett az a Frida Kahlo, akit ma ismerünk, de ahhoz még kellett egy – ahogy ő maga fogalmazott: az előzőnél is súlyosabb – baleset: egymásba szerettek Mexikó akkori legnagyobb festőfejedelmével, Diego Riverával, akihez csak tanácsért fordult, hogy érdemes-e egyáltalán festészettel foglalkoznia. Hogy melyik baleset okozott neki több rossz percet, és melyikből született több festmény, azt nem lehet megmondani: a testi betegség lassan felemésztette, az őt folyamatosan megcsaló férj viszont szenvedélyt is ébresztett benne, nemcsak azt a fajta elkeseredettséget, amelyet akkor érezhetett, amikor kiderült, Rivera még a húgával is viszonyt folytatott. De mindkettő kellett ehhez az életműhöz – hogy megérte-e, az nem a mi dolgunk. Nekünk megérte.

A széppé tett szenvedés talán legfontosabb dokumentuma A törött oszlop, Kahlo önarcképe, amelyen kettészakadt mellkasa és felsőteste mélyén, a gerincoszlop helyén egy darabjaira tört jón oszlop áll, a meghasadt testet szép, fehér szíjak tartják össze, mint egy egyébként szinte erotikusan vonzó, különös fűző, a testét pedig mindenütt szögek hasogatják tovább, a két legnagyobb épp a szívénél. Az arc pedig, mint egy szent asszony egy vallásos festményen, rezzenéstelen szépséggel tűr, csak a könnycseppek árulkodnak a fájdalomról, amit ez a kietlen, meddő táj előtt álló nő érez. (A hasonló, sivatagos, magányos, terméketlen táj éppúgy visszatérő szereplő a festményeken, mint a könnycseppek.)

Nem csoda, hogy a kiállítás kurátora, Lantos Adriána ezzel a festménnyel akarta kezdeni a tárlatot: A törött oszlop fogad minden látogatót az első teremben. És tényleg meg is van benne majdnem minden, amit Kahlo adni tud. Megvan a kitárulkozás, szó szerint is: ahogy a művész felnyitja a saját testét, és elénk tárja a bensőjét, az nemcsak a törött gerinc szimbóluma, de a kendőzetlen őszinteségé is. Megvan kicsiben egy fontos visszatérő téma, a gyerektelenség traumája is: ahogyan a sivatag nem tud életet adni semmilyen élő organizmusnak, úgy tekintett a művész saját biológiai teremtőképtelenségére (amelyet művészi teremtéssel pótolt: ez látszik a Frida és a vetélés című litográfián is, ahol a méh, az osztódó petesejt, a magzat, a könnyek és a vér mellett van egy szokatlan elem is, a nő harmadik keze, benne egy festőpalettával.)

És megvan A törött oszlopban a szokatlan, sokkoló önábrázolás, amelynek jól ismert jele a barátságosabb önarcképeken is megvan: a sűrű, összenőtt szemöldök és a pihebajusz ábrázolása. Már ez is megmutatja, milyen kíméletlenül szembenéz saját úgynevezett tökéletlenségeivel Kahlo – ennek jóval kegyetlenebb verziója a saját sebek, a sérülések, a kín megmutatása.

És főképp megvan a Törött oszlopban szépség, illetve a szépség fogalmának újraalkotása, újravizsgálata, amely révén Frida Kahlo művészete feminista kiáltvány is lehetne akár. 

Ezeken a képeken az látszik, hogy a szépség valami belső, vagy legalábbis belülről eredő dolog, aminek nincs köze szépségideálokhoz, és ugyanez igaz a nőiségre is. Ezek a festmények attól gyönyörűek, hogy egy-egy személyiséget ragadnak meg, még olyankor is nagyon esztétikusan, ha épp „kellemetlen” dolgokról van szó: a vetélés, a sérülés, a fájdalom, a testi fogyatékosság nem vesznek el semmit, legfeljebb hozzáadnak ahhoz, amit Kahlo szépnek tud láttatni. Szó sincs arról, hogy a festmények szereplői bárkinek vagy bárminek is meg akarnának felelni: minden körülmények között önmagukat képviselik, és ebből valamiféle magabiztosság és erő árad. Ezek a meggyötört női testek valódibb, igazibb embereket mutatnak meg, mint a Mona Lisa, az impresszionisták vagy akár Delacroix forradalmárnőjének szimbólumai; azok lebegő vágyképek, ezek ólomsúlyú életek.

Bár a Nemzeti Galériában csak 35 képet állítottak ki – nem könnyű Mexikón kívül Frida Kahlo-kiállítást szervezni, mivel egy végrendelet miatt a képek nagy része nem hagyhatja el a műteremből lett kiállítóteret –, mégis kirajzolódik ennyiből is egy teljes élet, egy sorstörténet, nem kis részben a remek, részletes magyarázatok miatt is egyrészt a szobaszínekkel jelölt, egymást nem kronologikusan, hanem tematikusan követő termek falán, másrészt az egyes festmények mellett. Ennyi alapján senki nem kerül tökéletesen képbe a festő művészetével, de bárki megértheti, miért olyan elsöprő erejű az életmű; ezt talán még azok is aláírják, akik technikai-művészi szempontból bírálják Kahlót. Az első, főként pénzért készült portréktól kezdve minden életszakaszból vannak itt művek, és külön szimpatikus, hogy az információs tábla sem próbálja azt sugallni, hogy a portrék is pont olyan különleges képek lennének, mint a többi, ha egyszer nem azok.

De persze szinte a bulvár határait feszegetné az egész, ha a személyes élettörténet balesettel, a kórházi kényszertáplálás gyötrelmével, a megcsaló férj miatti, fekete humorral kiadott fájdalommal (a Csak néhány apró késszúrás című képen egy elégedetten mosolygó férfi áll agyonszurkált felesége mellett), a csendéletekből is kiolvasható szenvedélyes erotikával és sérülésábrázolással, ha mindezek a történetek nem lennének sokkal univerzálisabbak konkrétan Frida Kahlo életeseményeinél. Ha nem lennének a bármi miatt érzett, gyötrelmes fájdalom mindenki számára azonnal átérezhető szimbólumai; ha nem mondanának el valamit a teremtésről, teremtő erőről, alkotásról és ezek viszonyáról a testiséggel, érzékiséggel ezek az anyatejtől duzzadó és csepegő mellek, az azokkal összefonódó természeti képek, meg a nemi szervekre emlékeztető növények vagy gyümölcsök; ha nem fejeznének ki valamit a szerelemről Frida és Diego indával összefont és egymást kiegészítő arcképei.

Bár a Kahlót felfedező költő, a szürrealizmus vezéralakja, André Breton szerint ezek szürrealista művek, a festő ezt visszautasította. Azt mondta: „Én nem az álmaimat, hanem a valóságomat festem meg” – és valóban, pont ez a Kahlo-festmények titka, pont ebben van az erejük. Egy olyan embertől származnak, aki máshogy látta ugyanazt a valóságot, amely bennünket is körülvesz, és ezt úgy tudta megjeleníteni, hogy mégis ráismerjünk a saját világunkra mi is, akikből hiányzik ez az adottság, ez a tehetség. (Ebben, ha távoli is a párhuzam, némiképp hasonlított Picassóhoz.)

Mindennek persze ezzel együtt is valóban szokatlanul erős része az alkotó különleges személyisége. Nemcsak a kitárulkozás, nemcsak a nőiség még ma is tabunak számító témáinak felvállalása, de az is, ahogyan Frida Kahlo megélte és kezelte a neki jutott, buktatókkal és felemelő pontokkal teli – férjéhez hasonlóan sok szeretővel, szerelemmel fűtött – sorsot. A természethez való folyamatos visszanyúlás, az ember és az őt körülölelő állandóság kapcsolata – a sivatag, az embert körülfogó indák, gyökerek, kaktuszok –, és az a kettősség, ahogyan a mexikói hagyományokból is táplálkozva életet és halált kezelte, mind egyfajta elfogadást, természetes beletörődést sugallnak. Nem panaszként hangzik az sem, ahogyan a fájdalomról beszél, inkább adottságok megéléseként, amelyek nem rosszabbá vagy jobbá teszik az életet, hanem egyszerűen csak részei az életnek. És amelyektől ezt az életet nem is kell kevésbé szenvedélyesen szeretni.

Frida Kahlo a gyerekkori betegsége és a balesete következményeként folyamatosan romló állapota miatt 1951-ben végleg kerekesszékbe kényszerült, 1953-ban a lábát is amputálták. Állandóan fájdalomcsillapítókat kellett szednie, 24 órás ápolásra szorult. 1954-ben megfestette utolsó festményét, egy dinnyéket ábrázoló csendéletet egy felirattal: „Viva la Vida”. Azután meghalt; hivatalosan sosem mondták ki, de a kutatók valószínűsítik, hogy – talán férje segítségével – öngyilkos lett, mert nem bírta tovább a fájdalmat.