Jusztina
3 °C
16 °C

Ez nem az a színház, amit az állam támogatni szeretne

MG 6468
2018.09.07. 19:37
Az elmúlt évadban közel 100 millió forint magántőkét vont be a színházi szférába az Átrium Színház. A színház üzemeltetését egy éve vette át a Kultúrbrigád csapata, négy bemutatójuk, 370 előadásuk és majdnem 100 ezer nézőjük volt.

Az Átriumot korábban öt évig Magács László vezette, az ő szerződése járt le egy éve, amikor is az addigra már bizonyított Kultúrbrigád formáció kapta meg a lehetőséget az ingatlan tulajdonosától az üzemeltetésre. A csapat három tagja egy gimnáziumból ismeri egymást, egyikük mozgóképelméletet tanított, a két másik fiú diák volt. Első produkciójuk a Vaknyugat volt, amelyhez meg tudták szerezni Gothár Péter rendezőt és Alföldi Róbertet az egyik főszerepre. Alföldivel a szoros munkakapcsolat azóta is tart, a Nemzeti Színház egykori igazgatója tulajdonképpen az Átriumban rendez és játszik a legtöbbet mostanában.

Ő rendezte Az Őrült Nők Ketrecét is Stohl András és Hevér Gábor főszereplésével, ami az első igazán nagy kasszasikere lett a csapatnak. De játszik az Igenis, miniszterelnök úr! és az Egy, kettő, három című előadásokban is. Az Átrium első éles évadjában is komoly szerepet vállalt, az első (A félelem megeszi a lelket) és az utolsó bemutatót (Chicago) is ő rendezte.

Az Átrium befogadó színház is, korábban még inkább ez volt a profilja, ebből megmaradt a Pintér Béla Társulattal kötött szövetség, a Szkénében dolgozó csapat több előadását itt játsszák, de a Budapesti Operett Színházzal is van együttműködésük.

Az új csapat négy bemutatót vállalt az első évadra, a Fassbinder-darab után az Öldöklés istene című, vállaltan szórakoztató előadást mutatták be, és itt rendezett az évadban egyedül Bodó Viktor, aki főleg külföldi munkákat vállal. A Krakken művelet komoly színészi gárdát vonultat fel Lázár Katit, Molnár Piroskát és Bálint Andrást is meg tudták nyerni az alkotók.

A próbán kéne lenniük

„Jobb első évadot nem kívánok senkinek” – mondta Ugrai István, aki az intendáns pozíciót kapta a sajátos felállású színházban. Zsedényi Balázzsal adják az interjút, ő az operatív vezetője a társulatnak. A csapat harmadik tagja, Nyulassy Attila, aki a technikai ügyekért felel, előző évad végi bemutatójuk, a Chicago zenekari próbáján ül éppen. „Nekünk is ott kéne lennünk, de hát interjút adunk” – mondja István.

Így hárman alkották a Kultúrbrigád formációt, ami tulajdonképpen egy színházi produkciós cég volt, első előadásuk a Vaknyugat volt 2012-ben, később az Igenis, miniszterelnök úr!, a Sirály és Az Őrült Nők Ketrece előadásaikat rendszeresen játszotta a Magács László vezette Átrium. 2017-ben, amikor Magács szerződése lejárt, kapták meg a lehetőséget, hogy átvegyék a színház üzemeltetését.

A felállás azért sajátságos, mert az épület tulajdonosa Lakatos Péter üzletember (a Videoton egyik tulajdonosa) ingyen adta át az épületet, azzal a kikötéssel, hogy színház működjön benne. Innentől viszont a mindenkori üzemeltetőnek kell előteremtenie a pénzt a működésre. Ez az  Átriumot  üzemeltető cég esetében úgy néz ki, hogy tavaly nagyjából 60 millió forintot tettek bele az indulásba (nagyrészt hitelekből és nagyrészt műszaki felszerelésekre), ami az első évad végére 100 millió forintra kúszott fel. Főleg az új bemutatók technikai igényei hozták magukkal a fejlesztéseket, például ma már nem kell bérelniük mikroport-parkot, mert van sajátjuk. Nagyjából 10 százalék hiányzik ahhoz, hogy azt tudják mondani, minden előadásuk technikai igényét teljes egészében házon belül meg tudják oldani.

Ezen felül kellene az előadások kiállítására is költeniük, erre viszont – keret híján – egy, a színházi életben újdonságnak számító felállást találtak ki.

A náluk futó darabok úgy jöhetnek csak létre, ha vannak befektetők, akik a színpadra állítást finanszírozzák.

Ha az előadás jól megy, a koproducerek visszakapják a befektetetett pénzüket, ha pedig a darab tovább műsoron van, jutalékot is kapnak az előadások után, ameddig azt játsszák. Bónusz, hogy a színlapokon is szerepelnek.

Tao és jegybevétel

Nincs sok magánszínház Magyarországon, mert van az a tétel, hogy kultúrából üzletet csinálni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. A hazai színházak döntő többsége ezért állami fenntartású színház, állami épületben, központi és rendszeres anyagi támogatással. Ezeknek a színházaknak nem elemi érdekük a színház nyereséges működése, feladatuk, hogy kijöjjenek a pénzből, ami a rendelkezésükre áll. A köznyelvben kőszínházaknak nevezett (mert nem vándortársulat) teátrumok élére az önkormányzat vagy a kormány nevez ki igazgatót, a posztra pályázni lehet. Magyarországon többnyire művészeti igazgatók vannak, azaz nem menedzserek, hanem rendezők, színészek; őket a gazdasági vezetők segítik, de a berendezkedés, az állami szervek felől jövő elvárás általában nem az, hogy idővel támogatás nélkül is álljanak meg a lábukon az intézmények, csak férjenek bele a keretbe.

Mégis, hogy magánszínházak tudnak ma működni, azt a tao-rendszer teszi lehetővé, mert (a jobban ismert sport mellett) a kulturális területen is igénybe vehető. Egy magánszínház például a jegybevételének 80 százalékáig igényelheti a tao-t, ami ha nem is mérhető össze volumenében egy állami színház rendszeres támogatásával, de megnyitja, megnyitotta a kapukat.

Azok a társulatok, amelyek ingyen vagy olcsón tudnak épülethez jutni, a tao-val és az állami színházaknál valamivel magasabb jegyárakkal már el tudnak indulni. Így működik ma például – a viszonylag új indulók közül - a Játékszín vagy az Orlai Produkció (két fő játszóhelyen, a Belvárosi Színházban és a Jurányiban). Az Átrium Színháznak is az adta meg a kezdő lendületet, hogy az egykori moziépületben bérleti díj nélkül tudnak működni (a tulajdonos üzletember kultúraérzékenysége miatt) és olyan népszerű, általában nagy neveket felvonultató előadásokat mutatnak be, amelyekre el lehet kérni a 6-8 ezer forintos jegyárat. Az ebből jövő bevétel és a tao már egy stabil alapot ad az indulásra.

A magántőke szívesen jön

„Ez a konstrukció nagyon bejött. Nem mintha lett volna más megoldásunk, mert mi, főleg az első évben, nem tudtuk volna kigazdálkodni az előadások bevételéből az új bemutatókat. Így viszont az is előfordult, hogy egy előadásnál többen jelentkeztek, hogy betennék a pénzüket, mint ahány helyünk volt a koproducereknek” – mondta Zsedényi Balázs. Felmerül a kérdés, hogy volt-e már, aki a pénzéért cserébe más főszereplőt akart volna, de a színházvezetők megnyugtattak, ilyen nem fordulhat elő.

„A befektetők egy kidolgozott, 16 oldalas prezentációt kapnak a döntés előtt, benne kockázatelemzéssel, pénzügyi tervvel és az alkotói csapattal. Erre lehet igent vagy nemet mondani, mind a kettőt elfogadjuk” – vázolta a konstrukciót Ugrai, aki hozzátette azt is, eddig még soha nem akart senki rendezőt vagy szereplőt leváltani. Az első évad négy bemutatójához közel 100 millió forint magántőkét tudtak behozni, ami azért is létkérdés, mert állami forrásokat alig tudnak szerezni.

Ez nem az a színház, nem az az alkotói műhely, amit az állam támogatni szeretne.

Persze igénybe vehetik a tao-t, ami egy adókedvezmény, így közvetve állami forrás, de színházként rendszeres támogatást nem kapnak, A Krakken műveletre szereztek 2 millió forintos NKA-támogatást, és 200 ezer forint akadálymentesítési pénzt is kaptak, audionarrációra.

Tao-függés

A tao a jegybevétel 80 százalékáig igényelhető, esetükben ez 78 millió forint volt (igaz, ez az első és csonka év mérlege alapján, mert augusztustól üzemeltették csak a színházat), de a tervezett tao-átalakítás miatt egyelőre csak félve terveznek a következő évadra. Sok társulat döntően külföldi fellépések után igényelt tao-t, ami miatt tervben van a tao-rendszer megváltoztatása úgy, hogy elsősorban azok járjanak jól, akik Magyarországon játszanak. Három színházi társaság közös javaslata az, hogy a külföldi előadások utáni tao ne lehessen több, mint a belföldi 50 százaléka.

„Úgy tudjuk, a jogalkotó is ezt a változatot szeretné” – mondta Balázs, de hogy lesz-e változtatás és mikor, nem lehet tudni. Ha a rendszer nem lesz rosszabb rájuk nézve, nem kizárt, hogy egyszer elérik, ők maguk is tudnak előadásokat finanszírozni, egyre kevesebb befektetői pénzzel, de amíg ez nem dől el, addig csak egy bemutatót terveznek az évad első felére, a Tizenkét dühös embert. Úgy érzik, van ma létjogosultsága annak a kérdésnek, hogy mi alapján döntjük el, ki bűnös és ki nem, és folytatják a Chicagóban már felvetett problémát, hogy a látszat csalhat is néha.

És hogy egyszer ki tudnák-e gazdálkodni az épület bérleti díját is?

Mindent lehet. Ha veszek két-három „nagy nevet” meg sok egyfelvonásost, minimál díszlettel és olcsó szerzői jogokkal, tudok nyereségesen működtetni egy színházat, de az Átrium nem ilyen. Itt olyan előadások vannak, amelyek máshol nem jöhetnének létre. A néző, aki ide bejön, szabad gondolatokra kíváncsi; az az alkotó pedig, aki velünk dolgozik, szabad alkotásra vágyik.

Emellett náluk sem lehet veszteséges egyetlen este sem. Egy adott napnak be kell hoznia az előadás egy estére vetített árát és hozzá kell járulnia a ház üzemeltetéséhez. Abban lehet eltérés, hogy egyik produkció jobban, a másik kevésbé tesz hozzá, de veszteséges estének nem futhatnak neki. Emellett mindig reagálnak arra, ha valamit keresnek, abból többet tesznek a havi műsorba.

Persze addig, amíg egyeztetni tudnak, mert befogadó színházként el kell fogadniuk, hogy a színészeknek első az anyaszínházuk, csak utána jönnek ők. Ezért van olyan darab, amit nem tudnak annyiszor játszani, mint amennyit szeretnének, hiába lenne rá igény. Át kell gondolniuk, hogy játsszák-e mondjuk a II. Edwardot két-három havonta, mert akkor állandóan felújító próbákat kell tartaniuk.

Alig találni szakmunkást

Tavaly ilyenkor nem gondolták volna, hogy kétszer nagyobb stábbal és kétszer annyi bevétellel zárnak, mint ahogy tervezték. Igaz, ahogy mondták, maximum elképzeléseik lehetnek, terveik nem, mert hónapról hónapra változik minden. Senki nem gondolta volna például, hogy egy Fassbinder-előadást egy hónapban ötször is ki tudnak tűzni. Ezt majd biztonsággal kell a műsorba rakni, így óvatoskodtak. Közben egy nagy találkozás lett Hernádi Judittal, a nézők nagyon szeretik a produkciót. Az öldöklés istene egy könnyebben emészthető, bulvár darab, de a négy színész jó csapatot alkot; Bodó Viktor rendezése, A Krakken művelet szintén egy kiemelkedő csapatmunkát hozott, az évad végi Alföldi-féle Chicago pedig minden szempontból merész húzás volt, de úgy látszik, bejött.

A Chicago felforgatja a dolgot, amit a műfajról gondolunk, tulajdonképpen összhangban az eredeti mű szándékával. Egy tanulságos előadás, amin lehet gondolkodni, ha valaki akar.

Alföldi Róbert állandó alkotótársuk, az elmúlt évadban kettőt is rendezett náluk és ő felel a színház galériáján működő mini kiállítótérért is, ahol kortárs alkotások láthatók, most például a rendező saját gyűjteményéből. „Ez egy ingyenesen látogatható tárlat, ahova 100 ezer forint egy lámpa, hogy megvilágítsa a műveket, és sokszor nem is egy kell egy alkotáshoz, de ezt is fontosnak tartjuk.”

Az induláskori csapat 15-20 fős volt, mára megduplázódott a létszám, de ez volt a legnehezebb feladat. „Amellett, hogy kreatív embereket be tudunk vonzani és meglepő, hányféleképpen összeállhat egy előadás, kiszolgáló szakmunkából nagy a hiány, nem találunk, vagy csak nehezen, világosítót, díszletezőt, hangosítót.”

A tao-kérdés nekik azért is életbevágó, mert bár versenyeznek az állami színházakkal a nézőkért, de nekik csak a jegybevétel és a tao szerepel a bevételi oldalon, míg az állami teátrumok jelentős központi támogatással tudnak dolgozni. „Mi mégis sokszor jobban megfizetjük a színészeinket. Bármilyen jövőbeni nehezítés tehát a nálunk dolgozók fizetését csökkenti, az ő egzisztenciájukat is veszélyezteti.”