Pandora, Gabriella
-1 °C
4 °C

Bárcsak mi is ilyen suliba járhattunk volna

Szekeres Máté 09.19 Rocksuli musical - Madách Színház-27
2018.09.24. 10:08

Még csak most kezdődött el a színházi évad, de az biztos, hogy máris túlvagyunk az egyik legtöbb jóindulattal, jó szándékkal, felelősségérzettel és bájjal átitatott bemutatón. És ez nem olyan felemás dicséret, mint amikor az ember jobb híján a lámpákat vagy a színpadtechnikát dicséri a színházban, mert muszáj találni valamit, ami nem volt elfuserálva: a Madách Színház Rocksuli című musicalje a fentiek mellett technikailag és művészileg is abszolút rendben van.

A fentiek nemhogy nem jobbhíján-dicséretek, hanem az előadás legfontosabb részei. Lehet egy zenés színházi előadást azért szeretni, mert jók benne a dalok, lehet azért, mert szórakoztató, de ennél is többet ér, ha mindemellett még mondani is akar valamit a világról, amelyben élünk.

És a Rocksuli mást se csinál, mint az élet fontos kérdéseiről beszél, jó dolgokra ösztönöz és példát mutat.

Ahogy azt már az Andrew Lloyd Webber-darab londoni bemutatója kapcsán is megírtuk, az azonos című, 2003-as film alapján készült musical hangsúlyai a színházi verzióban még inkább eltolódtak a kamaszok felé. Persze, részben a minden rossz szándéka ellenére véletlenül mégiscsak melegszívű szélhámos, Dewey Finn a főszereplő, akit még a saját rockzenekara sem bír elviselni, és aki, hogy csak azért is megvalósítsa az álmát, és bejusson a Bandák Csatája nevű versenyre, tanárnak adja ki magát, és az osztályának tagjaiból verbuvál maga mellé együttest a matek- és töritanítás helyett. De az ő személyénél fontosabbak lesznek a kiskamasz gyerekek, akik végül mindennél többet nyernek az által, hogy ez a szíve mélyén mégiscsak jó érzésű kretén megpróbálja kihasználni őket.

Mert ő az első ember, aki igazán észreveszi őket, mármint a valódi személyiségüket, a valódi igényeiket, a valódi tehetségüket. Szemben a szüleikkel, akik vagy eleve nem figyelnek oda rájuk a munka mellett, vagy csak a saját meg nem valósított vágyaikat erőltetik rájuk, vagy mással sem törődnek, csak a társadalmi elvárásokkal, hogy nehogy szégyellniük kelljen magukat, ha a külvilág nem tartja tökéletesnek a gyereküket. És ez túlzottan is ismerős leírás a színpadon innen lévő világról is.

De Dewey mindenkiben megtalálja azt, amiben igazán jó, legyen az rockgitározás, fellépőruha-tervezés vagy a botcsinálta zenekar ügyeinek intézése. És a dalokkal megtanítja a kölyköknek, hogy nem a folytonos elnyomottság, lenyomottság és elhanyagoltság a normális állapot, és végül fel is szabadítja őket a nyomás alól. A Rocksuli mást se csinál, mint olyan dolgokat fogalmaz meg, amilyeneket a legkomolyabb művészszínházakban is ritkán hallani ilyen pontosan, és amelyeket már csak azért is jó egy szórakoztató színházban hallani, mert így sok tízezer vagy százezer nézőt érhet el, ráadásul olyan viccesen és olyan jó zenékbe ágyazva, hogy még azt is el tudja találni, aki amúgy ösztönösen tiltakozna bármiféle komoly mondanivaló ellen.

Az olyan, itt szépen összeálló mondanivaló ellen, mint hogy ne a saját, a tükörben soha viszont nem látott énünket keressük a gyerekben, és pláne ne akarjuk az ő tükörképét erővel olyanná formálni, ha már a sajátunkat nem sikerült annak idején. Hogy ha már él a lakásunkban egy gyerek is, érzékeltessük vele, hogy több egy lakótársnál, és mindig jogosult a törődésre. Hogy figyeljünk oda, nincs-e esetleg valami baja, mert mondjuk senki nem áll szóba vele a suliban, és ha igen, azt ne bagatellizáljuk el.

Hogy ne annak a hiányát kérjük számon, ami nincs meg benne, hanem vegyük észre azt, ami benne van, és örüljünk annak.

És támogassuk is, mert azért talán mégiscsak fontosabb, hogy akármilyen, számunkra akár szokatlan dologtól is, de boldog legyen.

Ráadásul mindezt hihetetlenül profin írta meg annak idején a film forgatókönyvírója, Mike White, aztán a darab írói, Glenn Slater és az Oscar-díjas Julian Fellowes: a sztori a felszínen is izgalmas és vicces, a főszereplő gyerekek érzékenyen ábrázolt, egyszerre egyéni és jellemző problémái is tökéletesen kirajzolódnak, és közben még az egészen átívelő szimbolika is jó, ahogyan a rock az elvárások, a megszokások és általában a karót nyeltség elutasítását jelképezi, és ahogy végül a gyerekek érveivel együtt a zenét is elfogadja a felnőttek generációja.

És a ma élő legnagyobb musicalguru, Andrew Lloyd Webber (Jézus Krisztus szupersztár, Macskák, Evita, Az Operaház fantomja) egészen nagyszerű zenét írt hozzá: sokadik hallásra még fülbemászóbbak, dúdolhatóbbak és emlékezetesebbek a dalok, mint elsőre, legyen szó akár a musicalekben megszokottnál valamivel keményebb rockzenéről, akár a líraibb számokról, amik még a rock mellett sem tűnnek csöpögősnek, akár arról a zenei gegről, hogy a legnagyobb karót lenyelt iskolaigazgatónak, azaz Dewey ellentétének mezzoszopránra írta a szerepét, hogy így is olyan távol legyen egymástól a két világ, amennyire csak lehet.

Szóval a Madách Színház elég erős alapanyagból dolgozott, ami persze a legkevésbé sem jelent garanciát arra, hogy kapásból jó is lenne az előadás. A legelső csapda a szöveg fordítása lehetett volna, de Bárány Ferenc és Puller István magyarítása hála az égnek a szöveg értelmére fókuszál, nem a szó szerinti fordításra, így az angol szöveg legtrükkösebb részein sincsenek nyakatekert, erőltetett magyar részek, nagyon jók a refrének olyankor is, amikor a fordítók elhagyták az angolt, és teljesen új magyart találtak ki helyette. Legfeljebb azt lehet felhozni a szöveg ellen, hogy a kamasznyelvet érezhetően nem kamaszok írták – de ez sem olyan vészes, mivel Dewey-hoz éppenséggel még illenek is az erőltetetten fiataloskodó szavak is.

Szirtes Tamás rendezőnek egy ilyen, az eredeti liszenszből sok mindent átvevő előadásban nyilván nem az egyéni értelmezés kifejtése a legfőbb feladata, inkább a jó ritmus megtalálása és a színészvezetés. És a ritmus kellően pergő is, bár a londoni verziónál talán egy fél fokkal kevésbé, de még az is lehet, hogy csak az eltelt idő gyorsítja fel az emléket. És mintha poénból is kevesebb jutna egy percre, mint odakint, de azért azt semmiképp nem lehet mondani, hogy ne lenne tele jó viccekkel az előadás; még Rózsa István részben realistán hétköznapi, részben vetítésre épülő díszlete is tele van humorral a rockposzterekkel, graffitikkel vagy stilizáltan lepusztult kocsmabelsőkkel.

Az előadás gördülékenysége nagyrészt a főszerepet (váltott szereposztásban) játszó Serbán Attilán múlik: neki kell Dewey-ként a kezében tartania az egész osztályt és vele a teljes közönséget, és Serbánban van is annyi adrenalin, hogy jusson belőle mindenkinek, még nekünk is. Remekül mozgatja a szálakat, mindig pontosan érzi a ritmust, hogy üljön minden poén, de ez a bemutatón még inkább látszik profizmusnak és fantasztikus koncentrációnak, mintsem a karakter mélyebb megélésének. Ront az élményen, hogy Serbán nem vagy nem mindig játszik a gitárján, ráadásul látványos is a playback: eléggé kizökkent az illúzióból, amikor a rockzenéről szóló darabban a gitár csak egy kicsit zavaró kellék, és nem hangszer. És némiképp kiábrándító Tihanyi Ákos koreográfiája is: a fontosabb, kiemelt jelenetek alatt ugyan látványos a mozgás, de amikor nem ezen van a reflektorfény, néha nem tűnik többnek némi stilizált fel-alá masírozásnál.

Mahó Andrea az igazgatónő szerepében sokoldalúságával lep meg, ahogy a Varázsfuvola Éjkirálynőjének főtémájától a lírai dalokon át a rockig mindent tökéletesen kiénekel, és közben színészként még azt is érzékeltetni tudja, hogyan kellett feladnia a lazaságát a vezetői tisztségéért, és hogyan oldódik fel mégis Dewey hatására.

És remek a gyerekgárda is, színészként is természetesen beszélnek, de ez persze semmi ahhoz képest, hogy mennyire jól játszanak – a felnőttekkel szemben tényleg ők – a hangszereiken. Ami rögtön ízelítőt is ad abból, amiről a darab szól: hogy milyen jó, amikor már idejében felismerik, ha valaki tehetséges valamiben, és segítenek neki olyan élményeket elérni, mint most ezeknek a gyerekeknek a Madách Színházban, akik rögtön megtudták, milyen az, ha egy sok száz fős közönség perceken keresztül, állva tapsol nekik. És minden okuk meg is van a lelkesedésre.

Ne maradjon le semmiről!