Történelemátírás: a törökök nem hódítók voltak 150 évig, hanem barátok

Viccelődni és moralizálni is lehet azon, hogy amíg a kormány uszító kampányt folytat embercsoportok ellen, mert állítólag a magyarság és a kereszténység megrontói, addig negédes emlékművet állít olyanoknak, akik viszont bizonyíthatóan ellenségei voltak Magyarországnak és a kereszténységnek egyaránt. Mivel azonban ez a téma már túl van viccen, a morálon meg pláne, ezért csak elmesélem.

Vasárnap megnéztem Gül Baba türbéjét, amit Erdoğan török elnök budapesti látogatására újított fel a kormány. A Rózsadomb tetején álló műemlékről már írtunk, de a beszámolókból eddig kimaradt, hogy a pedánsan helyreállított látványosságban egy múzeum is nyílt.

A múzeum a felszín alatt kapott helyet, egy olyan térben, aminek létezéséről eddig kevesen tudtak. Gül Baba türbéje eredeti állapotában egy elhagyatott kertben állt a város felett. Hangulatát a kis utcák, a romantikusan lepattant romok és a burjánzó növényzet határozta meg. Nem volt köztudott, hogy a domb támfala mögött egy pinceszint is húzódik: az 1880-as években épített Wagner-villa maradványa. A türbét sokáig kitakaró, nagyszabású magánház romjait az 1970-es években elbontották, de a támfal mögötti terek megmaradtak.

Ezekben alakította ki a felújítást jegyző építész, Mányi István a kávézót és a kiállítóteret. Olyan ügyesen alkalmazta a közel-keleti téglaépítészetet idéző stílust, hogy ha nem tudom, hogy ez eredetileg egy múlt századi villa pincéje volt, török eredetűnek gondoltam volna. 

A félhomályos termekbe barátságos méretű történelmi kiállítást rendeztek be a törökök magyarországi évszázadairól. A használati tárgyak, a leírások, a térképek és a korabeli ruhákba öltöztetett bábuk pont annyi információt adnak, hogy mire a látogató unni kezdené – hiszen ide ugye mindenki a vasárnapi ebéd után jön, sétálni –, addigra véget is ér.

Mészárlás vagy kulturális fesztivál?

Kellemes gondolatokkal telve távoztam volna, amikor bevillant, hogy egy török hódoltságról szóló kiállítástól alapvetően mégiscsak idegen ez a megnyugtató hangulat.

Újra végigmentem a kiállításon. Fürdőkről, a keleti építészet terjedéséről, Gül Baba kultuszáról, a rózsákról és a varázslatos keleti kultúra budai térnyeréséről láttam tárlókat, leírásokat.

A lakosság jelentős részét kiirtották, a gazdaságot tönkretették, egész országrészeken szűnt meg a mezőgazdaság, falvak százai tűntek el a térképről.

A kiállítás kurátorai Gül Babáról elfelejtették megemlíteni, hogy állítólagos rózsamániája legenda, ami a 19. század romantikus hevülete közepette terjedt el Magyarországon. Akkoriban operettet és színművet írtak a kedves és bölcs bácsiként ábrázolt Gül Babáról, ami persze érdekes, de itt csak elkenve jelenik meg, hogy mindebből talán semmi nem igaz. A magyar legendárium egy bizonyos Tóth Béla meg nem alapozott írásain alapul, írják a Gül Baba kultuszáról szóló részben, de azt nem említik, hogy akkor milyen tényeknek van alapjuk.

Megmondjuk. Gül Baba nem nevelgethetett rózsákat Budán, mert négy nappal azután halt meg, hogy a törökök elfoglalták a várost 1541-ben. Az, hogy Szulejmán maga is vitte a koporsóját, nem azt sejteti, hogy a dervis a magyarok hódolójaként látogatta meg hazánkat.

Egyes források egyébként még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy Gül Baba teljes egészében kitalált személy. Egy török–magyar hírportál pedig felveti, hogy a rózsákhoz sem volt sok köze, és ez a romantikus vonal valójában egy nyelvi félreértés eredménye: a magyarok a kel, azaz kopasz szót keverték a gül szóval, ami virágot jelent. Kel Baba harcoló dervisként kopaszra borotválta a fejét, innen az elnevezés. A török követség támogatásával működő oldal is hangsúlyozza, hogy a kiállításon barátságos bácsiként ábrázolt személy igazából katona volt, nem álmodozó kertész. Ezekről az érdekességekről az illiberális török elnök támogatásával létrejött kiállítás azonban egy szót sem mond.

De ez még csak kultúrtörténeti könnyelműség a kiállítás szervezőitől. 

Tüzetes vizsgálódás után egyetlen ismertetőtáblán két félmondatot találtam, amelyek megemlítik, hogy az évszázadokig tartó török–magyar kulturális fesztivált Magyarország mellesleg kissé megszenvedte. „[Szulejmán] 1526-ban tönkreverte a Magyar Királyság hadseregét Mohács mellett, 1541-ben pedig elszánta magát az ország meghódítására is" – kenik el ezt a cécót a történelmi katasztrófáról.

A bibit a legutolsó mondat jelzi:

Bár e közel 200 év alatt hivatalosan hosszú évtizedekig béke honolt, a gyakorlatban folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb összetűzések, amelyek következtében Magyarország jelentős része kipusztult.

Persze nem azt várjuk el, hogy a kiállítás tobzódjon a törökgyűlöletben. Magam is híve vagyok a történelmi megbékélésnek. Sőt, annak is, amit a Fidesz amúgy tagad: mégpedig hogy a kultúrák egymásra hatása, ha nem is mindig rövid távon, de közép- és hosszú távon megtermékenyítő hatású folyamat.

De a pozitív hangvételű visszaemlékezésből azért ki kellene derülnie, hogy Szulejmán még csak nem is hősiesen, hanem ármánnyal, Izabella királyné és a főurak vacsorameghívása alatt, beszivárgó janicsárokkal foglalta el Budát.

Hogy az elnéptelenedett megyékbe Európa minden tájáról telepítettek be népeket, egyúttal értelmetlenné téve Orbán Viktor homogén magyar nemzetről szóló meséit. Vagy hogy a török kizsákmányolásnak is köze volt ahhoz, hogy Magyarország máig érezhetően elmaradt Nyugat-Európától. (Minderről itt egy történelmi tanulmány még a Fidesz legelső kormányzásának idejéből.)

A tragédiák mellett persze beszéljünk a török konyháról, a török jövevényszavainkról és nem utolsósorban a remek fürdőkről. De jelenlegi formájában a kiállítás történelemhamisítás, ráadásul három nyelven. Kétharmadrészt magyar, egyharmadrészt török állami pénzből.

(Borítókép: Németh Sz. Péter / Index)