Mindenki elfelejtette a ledózerolt székesegyházat

A sztálini Szovjetunióban az 1930-as évek vallásellenes kampányai során templomok ezreit rombolták le, Moszkvában emblematikus műemlékek tucatjai, köztük nagy középkori kolostortemplomok estek áldozatul a céltudatos pusztításnak. Budapest ehhez képest nagyon szerencsésen megúszta, mert Rákosiék nem mertek hasonló tarolást végrehajtani. Egyértelműen politikai okokból mindössze egy templomot bontottak le ebben az időszakban, a Városliget szélén álló Regnum Marianumot a felvonulási tér kialakítása érdekében. Volt azonban néhány olyan egyházi épület, amelyek szürke zónába estek: megsérültek a háborúban, ezért romos állapotukra hivatkozva lehetett őket eltüntetni a városképből, némiképp csökkentve a templomok túl nagynak ítélt számát. Így járt egy olyan épület is, amely karcsú tornyával és díszes sisakjával 300 évig meghatározta Budapest látképét, de aminek mára a létezése is jórészt feledésbe merült: a tabáni szerbek barokk székesegyháza. A Budapesti Történeti Múzeum február 27-ig megtekinthető időszaki kiállítása ennek állít emléket.

Aki azt hiszi, hogy egyetlen templom története túl sovány téma egy kiállításhoz, meglepődhet mind a kiállított műtárgyanyag gazdagságán, mind azon, hogy mennyi izgalmas város-, társadalom-, művészet- és politikatörténeti kérdést tudtak a kurátorok ezen a szűk fókuszon keresztül megvilágítani. És pont ez lenne a BTM alapfeladata: bemutatni azokat a helyeket és epizódokat Budapest múltjából, amik a város rajongói számára talán közismertek, de a nagyközönség újdonságként csodálkozhat rá, hogy

Volt például egy csomó szerb. Erre ma már csak a pesti Szerb utca neve és a kerítés mögött megbújó öreg templom emlékeztet, de egykor a budai oldalon is hirdette egy tekintélyes barokk székesegyház a népes és vagyonos ortodox délszláv (régi nevén rác) közösség jelenlétét a városban. Ez a templom büszkélkedhetett Buda leggazdagabban díszített, leglátványosabb toronysisakjával, aminek fából készült, most a tárlaton is látható makettjét a szerbek egykor kiállították tabáni városházájuk dísztermében. Mert nemcsak templomuk volt, hanem városháza is, meg iskola, meg temető a székesegyház körül, és egy egész festői, balkáni hangulatú kereskedőváros a Várhegy és a Gellérthegy közötti völgyben, közepén két barátságosan feleselő templommal, a (szerb) ortodoxokéval és a (német-magyar) katolikusokéval.

A Tabánnak persze megvan a legendája, a kiállítás látogatói mind a "kis házakat" keresik a régi fotókon meg a kiskocsmákat, és azon merengenek, mire lehetne használni ezt a már létezése végnapjaiban nosztalgiává nemesedett városrészt, ha nem esik áldozatul a bontócsákánynak az 1930-as években. De ha együtt látjuk a nagy templomot, a szerb intézményéket és a sok régi tabáni fotót, azonnal egyértelművé válik, honnan olyan ismerős mindez: ez bizony Szentendre.

A Tabán a régi Budapest Szentendréje volt, és a székesegyház is ahhoz a Budai Szerb Ortodox Egyházmegyéhez tartozott, aminek Szentendre volt a székhelye, püspökei pedig télen a budai, nyáron a szentendrei palotájukban tartózkodtak a második világháborúig. Egy megdöbbentő archív felvételen láthatjuk Zubkovics György püspököt is teljes díszruhában, ahogy a rakparton megszenteli a Duna vizét - na ez az egész világ a szertartásaival, az embereivel, a nyelvével, a könyveivel, a női tamburazenekarával és a magyar-szerb értelmiségével együtt úgy tűnt el, mintha sosem lett volna. A kiállítás erősségei közé tartozik, hogy nemcsak az építéstörténettel foglalkozik, hanem ezt a szerb közösséget is megidézi a természetes kapcsolódási pontokon keresztül, mint például Vitkovics-fivérek szerepe: Mihály a reformkori értelmiség jeles alakja, Kazinczyék barátja volt, János a templom tudós papja, akinek tabáni parókiáján Széchenyi is vendégeskedett.

Muszáj volt lebontani? Ez a kérdés minden olyan épület esetén felmerül, amit az ostrom után nem állítottak helyre, és aminek az eltűnését utólag sajnáljuk. A válasz többnyire az, hogy nem, és a szerb székesegyház esetén ez a nem egészen egyértelmű. A kiállítás érdekes módon időben visszafelé haladva, a bontástól az építésig meséli el a székesegyház történetét, így a nyitó képeken a háború utáni állapotokat láthatjuk. Carl Lutz svájci alkonzul, aki a holokauszt idején több ezer zsidó életét mentette meg Budapesten, lelkes városfotós is volt, és mind a háború előtt, mind az ostrom után megörökítette a város nevezetes helyeit. A tabáni székesegyházról készült fotóján látszik, hogy a harcokat megsínylette az épület, a nevezetes toronysisak az egész tetővel együtt hiányzik, de az épület maga masszívan áll. Három évvel később, 1948-ban a bontás előestéjén a belsőről is készült fénykép, ezen látszik, hogy a berendezés leglátványosabb része, a csodálatos 19. századi ikonosztáz épségben maradt, bár a festményeket már kiszerelték.

A két időpont között eltelt három évben Zubkovics püspök hiába lobbizott, hogy a templomot fővárosi segítséggel helyreállítsák. Pedig ekkor még nincs kommunista diktatúra, a fővárost a nem éppen egyházellenes kisgazdák vezetik. Csakhogy a megkérdezett városépítészeti szakértők, köztük olyan szaktekintélyek, mint Pogány Frigyes, nem javasolják az egyébként műemlék templom rekonstrukcióját. Az az igazság, hogy a Tabán tíz évvel korábban bekövetkezett lebontása után a székesegyház elég szerencsétlen helyzetben maradt egy nagy, kopár park kellős közepén elszigetelten. Eltűnt körülötte az a városrész, ami megadta az értelmét a templom ottlétének, és nagyjából eddigre az asszimiláció és az 1920-as szerb kivándorlási hullám miatt a közösség is nagyon megfogyatkozott.

A Tabán helyét a várostervezők egyáltalán nem szánták parknak, csak a főváros anyagi lehetőségeinek szűkössége volt az oka, hogy a terület végül beépítetlen maradt, és nem Újlipóciához hasonló modern Bauhaus negyed vagy elegáns fürdőváros került a helyére, ahogy eredetileg tervezték. Azok a háború előtti beépítési tervek, például Vágó József kiállításon is bemutatott 1934-es rajza, még mind számoltak a templom megtartásával. A háború után azonban a romos és divatjamúlt székesegyházat egyszerűbbnek látszott eltüntetni, ezért a modernista szaktekintélyek nem támogatták a helyreállítását - amikor pedig 1948-ban berendezkedett a kommunista diktatúra, már a politikai klíma is lehetetlenné tette a megmentését.

Csakhogy az emlékeken és fekete-fehér fényképeken túl megmaradt még valami a templomból, és elsősorban ez az, amiért különösen érdemes felmenni a Várba, és megnézni a még két hónapig nyitva tartó kiállítást: az egykori ikonosztáz festményei. A hatalmas, gazdagon faragott képfal akár teljes egészében kimenthető lett volna a bontásra ítélt templomból, de a szerb püspökség sajnos csak a festményeket tudta elvinni, az óriási állványzatot nyilván elhelyezni sem tudták volna sehol. A képeket egy neves művész,  Arsenije Teodorović festette, miután 1810-ben a nagy tabáni tűzvészben az előző ikonosztáz teljesen elpusztult. Az új képfal faszerkezetét Pádics Péter egri fafaragó készítette el két év alatt 1813-tól 1815-ig, majd a parókia megbízta Teodorovićot a 68 ikon megfestésével. A mester és csapata által 1820-ra átadott ikonosztáznak nem nagyon akadt párja a korabeli Magyarországon - de máshol sem, mert Szerbia abban az időben még török elnyomás alatt senyvedett, ezért ott ehhez hasonló nagyszabású műalkotások nem igazán születhettek. 

A perlaszi születésű Teodorović (vagy Teodorovics) ráadásul a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, és magáévá tette a korban divatos biedermeier stílust, amit az ortodox ikonfestészet erősen kötött, bizáncias hagyományával kombinált. Ez az érdekes egyveleg csak a korabeli Magyarországon jöhetett létre, igazi multikulti dolog volt, egyszerre nyugati és balkáni, a szerb kultúrának és identitásnak egy olyan válfaja, ami még nem a pánszláv-keleti Moszkva, hanem Bécs felé tájékozódott. (Jó kis történelmi zsákutca: ebből se lett végül semmi, mert a 19. század második felében a nemzetállami keretek megmerevedése már lehetetlenné tette a kibontakozását.) Ha megnézzük a kiállított festményeket - két teljes szobát ezek foglalnak el -, még laikus szemmel is nyilvánvaló, hogy ezek bizony nem a megszokott keleti ikonok. Teodorović ráadásul még jó művész is volt, a királyi kapu érzékeny, elegáns ecsetkezelésű Angyali üdvözlete különösen megkapó alkotás.

A festmények eredeti szépsége még jobban érvényesül, amióta az összes kép átesett egy alapos restauráláson az újvidéki Matica Srpska Képtár szakembereinek jóvoltából. Az öt évig tartó munka 2017-re fejeződött be. A festmények a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum birtokában vannak. Ez a jelentős kincseket őrző, de kevéssé látogatott gyűjtemény éppen most áll nagyobb fejlesztés előtt. A szerb egyházmegye ugyanis 2010-ben visszakapta a város főterén álló egykori iskolaépület tulajdonjogát, ahonnan kiköltözött a Ferenczy Múzeum. Az évtizede bezártan álló, lepusztult épület felújítására és bővítésére tavaly kapott 465 millió forint állami támogatást az egyházmegye. Az új múzeum várhatóan idén készül el, de azt még nem tudni, hogy lesz-e elég hely arra, hogy a tabáni székesegyház festményeit mind bemutassák. A műalkotás rangjához illő megoldás valójában az ikonosztáz egészének rekonstrukciója volna, hiszen az összes festmény fennmaradt, a favázat pedig a fényképek alapján minden további nélkül el lehetne készíteni. 

A Szerb székesegyház a Tabánban – az eltűnt Rácváros emlékezete című kiállítás március 31-ig tekintető meg a BTM Vármúzeumában.

Borítókép:  Carl Lutz svájci konzul fényképe 1945-ből. A székesegyházat megtépázta az ostrom, a toronysisak és a tető elpusztult.