Nők, akiknek a forradalom átírta az életét

A feledésre ítélt Görgeiné, Adéle Aubouin mellett Damjanich és Kossuth hitveséről is szó esett a Magyar Nemzeti Múzeumban M. Lovas Krisztina és Hermann Róbert történészek Görgei felesége és más asszonysorsok a ’48-as forradalom forgatagában című beszélgetésén.

Alig kétéves, de valójában egymástól távol töltött, rövid találkozásokra korlátozott házasság és mély szerelem jutott Csernovics Emíliának és a szabadságharc egyik tábornokának, Damjanich Jánosnak. A szerb származású Emília hat évtizedig viselte a magyar nemzet mártírjának özvegyi fátylát, úgy, ahogy azt tőle a közvélemény várta: jótékonykodással, Damjanich emlékének ápolásával. A nem túl szépnek és nehéz természetűnek mondott Meszlényi Teréz haláláig támasza maradt Kossuthnak a száműzetésben. Bár sokan a férfi rossz szellemének tartották, Kossuth ezt írta Teréz halálakor:„Egymásnak, egymásban élünk.”

Emil, a félisten özvegye

A szerb származású Csernovics Emília 1819-ben Aradon született és nőtt fel, a városban, ahol harminc évvel később férjét, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc tábornokát kivégezték. Az osztrák hadsereg hosszú ideig Itáliában állomásozó, majd Temesvárra helyeztetett századosa, Damjanich János (1804-1949) beleszeretett a megye főbírájának szegről-végről rokon lányába. Emília anyja sokáig ellenezte a házasságot a férfi kicsapongó és költekező híre miatt, de hosszú jegyesség után végül 1847-ben összeházasodhattak.

„A nagyfényű esküvőnek mi is tanúi valánk a templomban, s bátran állíthatom, hogy gyönyörűbb pár, mint a hatalmas termetű, daliás vőlegény s hozzá méltó gyönyörű menyasszony, aligha lépett valaha azon templom oltára elé”– írta egy szemtanú.

Pár hónapot tölthettek csak együtt, mert Damjanichot parancsnoka, Haynau 1848 tavaszán büntetésből ismét Olaszországba küldte. A „rendkívül, szinte szenvedélyesen temperamentumos” Damjanich, aki „a maga igazát, ha kellett, a legkíméletlenebb formában is, megmondta bárkinek”, ugyanis nem hagyta szó nélkül Haynau magyarellenes kirohanásait. Amikor Haynau visszakérdezett, hogy „Mióta magyar ön?”, Csernovics Emília az őt később évente kötelességszerűen meglátogató újságíróknak két választ is felidézett férjétől:

„Azóta, mióta először fel tudom fogni, hogy aki Magyarországon született, az magyar állampolgár, az köteles Magyarországot hazájának tekinteni s annak bármily állásban legyen is, törvényes jogait védeni.” (1898)

„Születésemre nézve szerb vagyok, de lelkemben magyar vagyok!” (1904)

Emília ezután már csak hetekre, hónapokra látta férjét annak 1849-es kivégzéséig. Haláláig őrizte azokat a németül írt leveleket, amelyeket Damjanich a különböző állomáshelyeiről más-más tintával és papíron írt az akkor még magyarul nem jól beszélő asszonynak. Amikor felesége aggódó érdeklődéssel kérdezősködött a háborúról, nem szívesen válaszolt:  „Én katona vagyok, de a feleségem csak asszony és nem katonaasszony.” 

Damjanich 1848 nyarán visszatért Magyarországra, ahol a szabadságharc számos fontos ütközetét megnyerte, majd a vereség után egyike volt az elfogott és Aradon kivégzett honvédtiszteknek. Az aradi várbörtönben Emíliának többször sikerült meglátogatnia, és bevinni neki a kért takarót, bort, gyufát, szótárt. Damjanichnak több szerelemmel és féltéssel teli levele is fennmaradt. A rövid, pár soros levelekből származnak ezek a búcsúmondatok:

Átszellemült szerelemmel

Isten veled, imádott drága lelkem, örökké a te hűséges

Szerelemmel és nagyrabecsüléssel hűséges férjed

Téged imádó

Remélj! és ne légy szomorú! Örökké a te hűséges háládatos

Minden érzelmemmel a te

Csókollak képzeletben, és vagyok örökké szerető

                                                                                 Janid

Amikor reménykedett, hogy van még esély az életben maradásra, azt Emíliáért tette. „De ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked, egyedül néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem! Hogyan ne gondoljak rád, amikor a legnagyobb gyönyörbe emelsz? Hogyan ne bánkódjam érted, amikor te olyan ártatlan és bűn nélküli vagy ebben a rossz világban?! Ha eddig is szilárd célom volt, hogy méltóvá legyek gondoskodásodra, mennyivel inkább aggódnom kell érted most, ebben a legkeserűbb állapotban! Bocsásd meg tehát, ha gondjaim érted naponként növekednek; mindez csak kimondhatatlan szerelemből ered.”

A régi ellenség, Haynau által kiszabott halálos ítéletet Emília váratlanul tudta meg, amikor meglátogatta férjét. Évtizedekkel később így emlékezett az utolsó együtt töltött pillanatokra:

„Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; az rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve felkiáltott, Emil! Visszanéztem; könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Lahner [Lahner György] szobájáig, ott is a végbúcsú jelenetet láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és 5 éves gyermekétől. […] 5-dikén éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. És a nyakkendőjét, mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva, nekem küldte.”

Az „ Emíliának vigasztalásul” írt ima kéziratát Damjanichné fekete keretbe foglalva őrizte, a nyakkendővel, férje hajfonatával és rabláncból készült vasgyűrűjével együtt, amely hatvan év alatt vékonyra kopott az özvegy ujján.

Emília rokona, Csernovics Péter egykori 48-as kormánybiztos az akasztást végző hóhért lefizetve megszerezte Damjanich és Lahner holttestét, majd mácsai birtokán eltemette őket. Damjanichné az 1860-as évekig gyászába temetkezve élt, nem lehetett sokat hallani róla. 1861-ben, a Magyar Gazdaasszonyok Országos Egyesületének alapításakor lépett újra a nyilvánosság elé a haláláig gyászruhát viselő özvegyként, és elvállalta a szervezet elnökségét. Az egyesület segélyakciókat szervezett, leányárvaházat nyitott az 1876-tól Damjanichról elnevezett utcában. A jótékonysági munkában társa volt egy másik 1849-es mártír, Batthyány Lajos özvegye, gróf Zichy Antónia is.

Emília a hatvanas évektől kezdve közéleti szereplővé vált, fogadta az évfordulókon nála kötelezően megjelenő hírlapírókat, támogatta a honvédárvákat, egyszóval vállalta a „félisten özvegyének” szerepét. Szendrey Júliával ellentétben Damjanichné pont olyan mártírözvegy volt, amilyet a közvélemény magának kívánt és elképzelt. „Nemesen, méltóan, magyarosan viselte az özvegyi fátyolt. Fiatal leánysága koszorúját levetve, két évig volt asszony s férje halála után hat évtizedig, mondhatni egy emberéleten át alig tett egyebet, csak gyászolta férjét s emlékeinek élt”– írta róla 1890-ben a Vasárnapi Ujság.

Teréz az őrültségig szerette Lajost

Kossuthné sorsa egészen másként alakult. Hosszú özvegység helyett hosszú házasság jutott neki osztályrészül - de férjével együtt száműzetésben. Meszlényi Teréz 1809-ben született Győrben, régi dunántúli katolikus nemesi családban. Lánykoráról nem sokat tudnunk. A fiatal, a kortársak által a legszebb férfiak közé sorolt Kossuthtal akkor mélyült el a kapcsolata, amikor Kossuth 1837-ben börtönbe került a betiltás ellenére megjelentetett Törvényhatósági Tudósítások miatt. A fogságban töltött három év alatt Zsuzsanna húga többször meglátogatta barátnőjével, Meszlényi Terézzel. A szabadulás után el is jegyezték egymást. „Házasodom! Boldog férj leszek egy imádott nő karjai közt"– tudatta Kossuth barátaival.

A boldog menyasszony pedig ezt írta 1841 télhavában Guszta nevű barátnőjének:

„Gusztám, én Lajost az őrűltsígig szeretem - és mégis mondhatlan borzadok ettűl az vígső lípístöl, amely egy íletre határoz. Nem mint ha tán még arnyíkát is gondolhatnám a csalódásnak, mert az, az ő nemes lelkihőz, kit én oly igen ösmerek, nem fír, de ez oly nagy lípés, hogy nem lehet könnyelműen tenni. […] annyi figyelemről és gyengédségről meg fogalmam sem volt, mint az én egyetlen lelkem erántam van. Szóval ő oly egyetlen a maga nemében, hogy én a Sorstol sok rossz napjaim jutalmául veszem.”

A győri dialektust Teréz élete végéig megtartotta, ellenségei ezt szívesen írták alacsonyabb műveltsége számlájára. Az osztrák jelentések szerint a németet is erős tájszólásban beszélte.

Házasságuk nemcsak azért keltett feltűnést, mert a csúnyának tartott lány („Meszlényi Terézben nem a szépség a legelső tulajdonság”) megszerezte a legszebb magyart (ha már a legnagyobb magyar címe és személye foglalt volt). Botrányos volt az is, hogy a vegyes házasság katolikus áldás nélkül jött létre, mert a protestáns Kossuth nem adott reverzálist.

Az ifjú házasok a mai Szép utcában, a Pesti Hirlap szerkesztősége mellett laktak 1841 és 1844 között, itt született három gyerekük: Ferenc, Vilma és Lajos. Kossuth minden várakozás és pletyka ellenére élvezte a családi életet. „Csak házi boldogságomban ne bántana a Fátum. Örömeim gyérek az életben családom körén kívül, mert ebben árnyéktalanul boldog vagyok" — írta 1843-ban.

A világosi fegyverletétel után Kossuth az Oszmán Birodalomba menekült, előbb Vidinben, majd Sumenben élt az őt követő emigránsokkal. Felesége hamarosan csatlakozott hozzá, Meszlényi Teréz állítólag rövidre vágott hajjal, férfiruhában menekült Magyarországról. Három gyereküket hátra kellett hagynia, ők csak 1850-ben, nemzetközi nyomásra csatlakozhattak szüleikhez.

Teréz nélkül Kossuth zavaros anyagi és szerelmi ügyekbe bonyolódott, így Hermann Róbert szerint az emigránsok tulajdonképpen örültek, hogy végre megjelent és rendet tett (a bajuk csak az volt, hogy aztán velük is maradt). Egyikük így emlékezett a viharos beavatkozásra:

„Kossuthné megérkezik, az Augias istállójává vált férfi-lakot mint egy nőstény Hercules nem ugyan vízzel, hanem mennydörgő szavakkal kitakarítja, a reggelig tivornyázók csapatját […] szétveri, Kossuth jól leolvadott kasszáját körmei közé kaparítja, s a szegény Phrynét [kéjnőt] télvíz idején Stambolig [Isztambul] kergeti.”

Az említett kéjnő Hogel Emília volt, akiről később kiderült: osztrák ügynök, akinek szerepet szántak Kossuth elfogásában – ezt hiúsította meg Kossuthné berobbanása.

Törökország után Nagy-Britannia következett, végül Olaszországban telepedtek le. Itt halt meg lányuk 1862-ben, majd Meszlényi Teréz 1865-ben. A rákban elhunyt, sokat szenvedett nőt Genovában temették el. 

„Kevés ember képes csak sejteni is a viszony bensőségét, amely engem elhunyt lelkem nőmhöz csatolt volt. Annak jelzésére az emberi nyelv még szót nem ismert. Mi ketten egy lény valánk. Egymásnak, egymásban élünk. Ő meghalt s én, hátra maradt rom, úgy érzem magam, mint egy eleven halott, ki csak annyiban él, hogy szenved kimondhatatlanul! Mások bízhatnak az idő kezébe, hogy, ha nem gyógyít, legalább enyhít. Az én fájdalmam enyhítést nem ismer. Minden új perc újabb szenvedés. Egyetlen reményem van. Az, hogy nemsokára utána megyek”– írta Kossuth. De egyáltalán nem halt utána, még harminc évig élt kényelmes emigrációban.

Meszlényi Terézt 1894-es haláláig gyászolta a férje, akivel a külvilág minden fenntartása és intrikája ellenére sikerült megtalálniuk a közös szeretetnyelvüket. A Kossuth befolyásolásával vádolt, külseje és tájszólása miatt lenézett asszony forradalmon, szabadságharcon és életfogytiglani emigráción át biztosította férje privát hátországát, amelyet utóbbi nagyra is értékelt.

Bár sem Kossuthnénak, sem Damjanichnénak nem jutott feledés és méltatlan elhagyás sem, annyiban mégis osztoztak Görgeiné sorsában, hogy ők is olyan nők voltak, akiknek az életét átírta a forradalom, és akikről a közvélemény akkor is és ma is kevesebbet tud, mint a történelem reflektorfényében álló férfiakról.

(Borítókép: Damjanich Jánosné (balra) és Kossuth Lajos neje. Forrás: Vasárnapi Ujság 1909 / 1902 / Arcanum adatbázis. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár)