Szálinger Balázs József Attila-díjas magyar költő Keszthelyen született, Alsópáhokon nőtt fel. Zala megyéről passiót, Becsvölgyéről darabot írt, évekig szerkesztette a Hévíz című folyóiratot, és gyűjti a zalai legendákat. Rengeteg témával látta el a szerkesztőséget a Mi Vidékünk zalai projektje kapcsán, és most, zárásképp ő is megosztja velünk zalai kedvenc helyeit. Időnként versben.
A legkeletibb zalai dombláncnak is a keleti lejtője ez, itt nőttem fel, ide hoztak a kórházból, innen mentem érettségizni. A szüleim viszont beköltözők voltak, így gyerekkoromban én is 100 százalékos gyüttmentnek éreztem magam. “Lenek” (jelentése délen), azaz a legdélibb házban laktunk; kb. pont a telek fölött volt a Sármelléken felszálló vadászgépek hangrobbanása. A főút túloldalán a berek a reformkor előtt még nyílt víztükör volt, ezért is számítom magam balatoni gyereknek. Az általános iskola első négy osztályát jártam itt, még pont elkaptam valamit a régi világból. A nyári táborban ifik vigyáztak ránk, olyanok, akiknek már szőrös volt a lábuk, tegezték a tsz-elnököt, és állítólag már dugtak is. Az 1855. számú Kossuth Lajos Úttörőcsapat keze alá dolgozó kisdobosok voltunk mi, Ratkó-unokák. Az ünnepélyeken-zászlófelvonásokon még voltak igazi 19-es veteránok, évről évre egyre kevesebb. Ha ők barackot nyomtak a fejünkre, az felért egy év végi iskolai jutalommal.
Volt riadólánc is, amely során szimulálnunk kellett a háborús mozgást abban az elképzelt helyzetben, hogy letámadnak minket az imperialisták. Talán osztályok közti verseny volt, nem emlékszem tisztán. Reggel 8-kor nekem, mint az abszolút faluvéginek kellett elindulnom Lázár Veráért, a kettes számú faluvégiért, ketten mentünk Ódor Anitáért, együtt hárman Vajda Zoliért, aztán jött Bangó Pisti, és így tovább. A végén az egész iskola összegyűlt egy helyen – de oda már nem jutottam el, mindjárt elmondom, miért. A falunak egyfajta központja most is a Csali, ami a valamikori legnyugatibb bakonyi betyárcsárdáról kapta a nevét, és gyerekkoromban még állt az épület is. Szóval itt megtorpantunk: a kisbolt Forma 1-rágóval és Dixi-szelettel bármilyen háborús szimulációt fel tud függeszteni egy kicsit. Én viszont más miatt nem tudtam csatába menni: úgy telibefosott a gólya a Csali villanyoszlopáról, hogy sírva hazamentem. Lövés volt, valóságos, célzott lövés. Ráadásul a riadólánc annyira nagyon várt esemény volt, hogy az új cipőt, a szép nadrágot mind-mind aznap kellett megmutatnom a többeknek.
Egy pár évvel ezelőtt nyilvánosságra került amerikai katonai térképről tudtam meg, hogy atomháború esetén az egyik legfontosabb hazai célpont pont a sármelléki reptér lett volna – az osztályból pedig hárman-négyen a “totally damaged” zónába estünk volna. Úgyhogy ennyit a riadólánc hasznosságáról.
Mindenki csak Nemesnek hívja, mert az igazi neve annyira hosszú... egyenesen ez a leghosszabb településnév Magyarországon! Korábban Alsópáhok II. név alatt is futott. Páratlan balatoni panorámájú hegyi falu, pont a lánc élén tapadt meg, az apró templomtól kezd két ellenkező irányba lejteni a táj. Minden szeptember 29-én (a Fegyveres Erők Napján) paprikás krumplit főztek nekünk az itteni nagylegelőn, iskolai kisdobos- és úttörőbuli volt, számháborúztunk és lekvároskenyérevő-versenyen vettünk részt. Ez utóbbi lényege: kéz használata nélkül kellett megenni egy lelógatott lekváros kenyeret.
De nem is ezért volt érdekes Nemes, hanem mert itt remekül lehetett motorozni. Az utcánkból hamar a hegyre (a szőlőhegyre – hogy értse az is, aki nem zalai) lehetett jutni, és ahogy kint voltam a hegyben, máris csatlakoztam egy elsőre átláthatatlan rendszerhez. Egész Zalához, ami az aszfaltos utak fölött-mögött-helyett létezett, létezik ma is. Kacskaringós hegyi utakon el lehetett jutni tőlünk Nemesbe, Felsőpáhokra, Szentgyörgyvárra, lényegében bárhova –biztos vagyok benne, hogy tisztán hegyi földutakon ma is el lehet jutni a Balatontól a szlovén határig. Szóval bent voltam a Rendszerben, pont mint amikor az Avatarban a hajfonatok összekapcsolódnak. Míg odalent, velünk párhuzamosan a főút is élte a saját világát. Amíg nem volt meg a kismotor-jogosítványom, az igazoltatásokat is itt kerültük ki, hegyi utakon jártam motorral az osztálytársakhoz, Vas Imihez vagy Takács Lacihoz, a felső faluvégre. Egy öreg Jawa volt a barátom, csak vezetni tudtam, semmi mást, mert nem értettem a műszaki dolgokhoz. Sajnálom, hogy nem készült vele közös fényképem. A gyereknek azért volt praktikus megtanulni hamar vezetni, hogy az apját haza tudja vinni a hegyről a nap végén. (Földim kommentje: az én apámat már küfele is vinni kellett.) Amikor 17 éves koromban beiratkoztam az autósiskolába, a gyakorlati oktatóm három kérdést tett fel: 1. falusi gyerek vagy? 2. van hegyetek? 3. van kocsitok? – a három igen azt jelentette, hogy nem is nagyon kellett levezetnem a kötelező órákat.
Óvoda egyszerre a faluközpontban, egyszerre a faluszélen, Zalavár. Itt voltam óvodás. Anyámnak mint tanárnőnek egy ideig nem jutott hely az alsópáhoki iskolában, így óvónő lett a közeli Zalaváron. Homályos képeim vannak csak tűzrakós iskolai-óvodai rendezvényekről, lerajzoltam Lenint, ahogy mereven néz az Auróra fedélzetéről, és ettem pirosaranyas zsíroskenyeret. Még általános iskolás koromban is vágytam vissza Zalavárba, úgy emlékszem, hogy nagyon szerettem az óvodástársaimat, de konkrétan sajnos már nem emlékszem senkire. Méghozzá úgy nem emlékszem senkire, hogy viszonylag sokat gondolok rájuk. Csak sokkal-sokkal később fogtam fel, milyen különleges helyen van ez a Zalavár. A kis faluközpont alatt azonnal kezdődik a Kis-Balaton, aztán a múltja se semmi: az államalapítás előtt és után védhető sziget volt a mocsárvilágban, így vára volt, sőt a legfontosabb zalai vár – valószínűleg Fekete István is innen vette a Tüskevár mítoszát.
És akkor hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy jelezzem: amikor Zenthe Ferenc már az első percekben enyhén balra réved, és megmutatja Tutajosnak a valamikori Tüskevárt, a környékbeliek generációi egyszerre szisszennek fel: de hát ott nincs is semmi, csak a víz! Amikor pedig Tutajos elvileg Zalába vonatozik Pestről, és a vonatablakban látni a Balatont, akkor gyakorlatilag visszafelé megy, ráadásul Keszthely és Balatonszentgyörgy közt, Fenékpuszta magasságában, ami egyszerűen nem esik útba. A magyar filmművészet egyik korai hírhamisítása!
Sorolni is nehéz lenne, mi mindenért érdekes Fenékpuszta, de több, mint egy vasúti megállóhely, ahol mindig ég a villany (egy időben ennyit gondoltam róla). Először is itt volt az a bizonyos több mint száz méter hosszú (!) híd (!) a Balatonon, amiről a népdal szól. A híd valamikori vámháza jelenleg útmenti kocsma, de volt betyárcsárda is, amolyan ittagyonlőttbetyár-emlékhely. Sőt ha belép az ember, valóságos néprajzi gyűjtemény közepén találja magát egy korsó sörrel. A vámház téglái pedig még régebbiek: az itt állt római erőd, Valcum kövei pont jól kézre álltak. Fenék valamikor félszigetként nyúlt a Balatonba, a rómaiak jó helyre építették a baromi nagy erődjüket, sokkal később pedig a Festeticsek építkeztek: volt hajógyár, áll még a kiskastély (ahova a híres fenyvesallé, Keszthely egyik jelképe vezet ma is). Korahuszonévesen azért volt izgató, mert itt le lehetett menni kocsival majdnem egészen a vízpartig, szép helyen lehetett elszívni egy cigit teljesen egyedül.
Csak jóval később jöttem rá, mi a mai Fenékpuszta lelke: hát a madárgyűrűző állomás. A nyolcvanas évek óta működtetik a keszthelyi egyetemhez és a nemzeti parkhoz kötődő, fiatal természetvédők, szinte rajongásból, folyamatosan lehetetlen anyagi helyzetben. Gyógyítják, gyűrűzik a madarakat, rengeteg itt nyaraló gyerek állja körül az asztalt nyáron reggelenként, táborokat szerveznek, és az egésznek olyan hangulata van, hogy az ember néha arra gondol: ha volna még egy élete, itt akarná tölteni velük. A hely most éppen veszélyben van: a madárgyűrűző állomástól alig párszáz méterre építik az autópályát.
Nézzük meg a tenyerünket, ott van Zala megye domborzata. Jó esetben párhuzamos ujjakat látunk: Zala keleti fele egymással párhuzamos völgyekből áll (a Válicka-, a Szévíz-, a Foglár-patak és a Zala völgyei). Ezért van, hogy ha Keszthelyről megyünk Egerszegre kocsival, többször beugrik, hogy jé, pont az előbb voltunk egy ugyanilyen kanyarban. A Szévíz-völgyben vettünk pincét (hegyet!) a feleségemmel, van rajta egy kis házikó, valamennyi gyümölcsfa, de a legnagyobb értéke: a szomszéd, Laci, aki nélkül az az egész kóceráj nem lenne. Szőlőt művelni sose fogok, hétvégi háznak túl messze van – de Laci ott van, Laci ránéz, Laci segít. A szűkebb környéket is szinte a háznak köszönhetően ismertük meg. Pethőhenye a Szévíz-völgyében van, pontosabban annak az északi záróköve. A keletre néző teraszról gyönyörűen felfogható Zalának ez az előbb vázolt domborzata. Mélyen alattunk a völgy, teraszokra kiülő falvakkal (Vöckönd, Nemesapáti), kb. óránként elvánszorgó vonattal. Északra nincs semmi, az Vas megye. Ha keletre nézünk, a két szomszédos völgybe, a Foglár és a Zala völgyébe is átlátni, más-más világosságú, párhuzamos gerincek, le kéne védetni. A tetőről egyszerre látni balaton-felvidéki hegyeket keletre – és az Alpok havas tömbjeit északnyugatra, a gerincen lefelé sétálva pedig húsz percen belül gyurgyalagtelepbe botlunk.
A ház az erdő közepén van, mindentől messze, és csodásan alkalmas az írásra. Mivel keletre néz, elég hamar lemegy a nap, és lehűl a levegő. Egy búcsúszentlászlói (bucsuszenlászlói) jóbarátoméknak pár kilométerrel lejjebb, a szemközti oldalon van hegye, náluk még vagy másfél óráig verőfény és meleg van azután is, hogy nálunk elő kell venni a kardigánt. Azt mondják, ez plusz 2 cukorfokot jelent a szőlőnek! Pethőhenyén a második naptól kezdve mindig jön a vers. Mindenképpen jön, ha nem akarod, akkor is jön. Tavaly nyáron alig voltam kint, mert fiatal költő barátaim markoltak rá a pincekulcsra – nagy büszkeség látni megjelenni azokat a verseket, amiket ott írtak.
Kallósd az ínyenc Zala-rajongók egyik titkos helyszíne. A keleti Zala-völgyéből elérhető zsákfalu érdekessége a románkori körtemplom, ami nem is a faluban van, hanem egymagában, az erdő alatt. A történetére már több verziót is olvastam, a legjobb úgy kezdődik, hogy a török kiűzése után telepesek érkeztek, hogy újraalapítsák a régi falut. Évről évre, ahogy vágták az erdőt, haladtak, és egyszer csak megtalálták a kipusztult falu templomát.
Következetlen szépség, tényleg mint a mesékben. A környék amúgy a Deák családról nevezetes: a szomszédos Kehidán van Deák Ferenc kúriája, a kedvenc forrása (gyalog érdemes menni, és a horgasban őszapók szegődnek az ember mellé, és kísérik őt a fák koronájában), megvan a szülők sírja is a régi kehidai temetőben. És van más is: ha az ember Kehidával szemben áll a Zala völgyében, a dombgerincen nagy fákat lát egymástól ugyanolyan távolságra, egy-egy foghíjjal. Úgy hallottam, a 14 fát Deák Ferenc saját kezűleg ültette az aradi vértanúk és valamikori legjobb barátja (és birtokszomszédja), Csány László emlékére.
Magmás erőállat él a zsilip mögött,
Sóhajtásától hazaérkezünk,
Kerti bogyókból fonott kosarat
Ház elé leteszünk.
Hol a varázs, mi is a varázs célja,
Az iszap vagy a meleg víz teszi?
Amazonasi halaknak szájától
Lerágatnak szúnyog csípései.
Siklót fognak németek, oroszok,
Átmeneti duplázórigó fennen,
Bármi tör fel föld alól, fák között
Most már megtalál engem.
Átmeneti üdvözlőrigó kölyke
Fészkéből az aszfaltra szakad le,
Nem is élt, de génjei itt ragadnak
Egy másik kor régészeire.
És közben bármi van, bárki jön,
Csak ömlik, ömlik a víz, falat húz,
Istentelen, pici pillanatok,
És én itt tanultam meg úszni.
Hetedik éve van a másodosztályban a Zalaegerszegi TE. Nagy szurkoló voltam valamikor, a lagzim másnapján kora délután már Nagyberkiben ugráltam kupameccsen, aztán tudtommal én voltam a Bácsalmás-ZTE kupameccsen az egyedüli vendégdrukker stb. Sok kedves kis történetem van, és a legkevésbé sem a másodosztályú lét koptatott ki a meccsrejárásból, hanem ez az eleve-lejátszottság, az üvegplafon, ami fölé nem juthat a csapatom, mert (hagyományok ide vagy oda) sivatagba épült futball-Las Vegasoknak kellett átengednie a helyét. Nem szeretnék saját pénzt költeni mások játékára, és sajnos ilyen helyzetben az se tud majd lelkesíteni, ha feljutunk. Mindenesetre nagyon fontos pont volt az életemben a ZTE-stadion, és élesen megmaradtak lefordulások, mezszámok, balfasz külföldiek, balfasz magyarok.
És ahogy Simonfalvi Gabó kiköpi a tüdejét, vagy ahogy a stadion mögött elmenő mozdonyok beledudálnak a meccsbe, keleten pedig a csácsi-hegy kápolnája melletti egyik pince ablakáról visszaverődik a lemenő nap piros fénye. Hiányzik, és rossz volt ezt eltemetni, és nem tudom, mit mondjak a fiaimnak, ha majd rákérdeznek a tetoválásomra.
Nemesnép három néprajzi vidék, Hetés, Őrség és Göcsej hármashatárán van, a gasztronómia innen, a tájszólás onnan, a településszerkezet a harmadik helyről. Szeres település, saját határátkelővel. A városa Lendva volt, Trianon idején levágták róla, az urbanizáció meg ez együtt szép, lassú halálra ítélte. A hatvanas években öt-hatszázan lakták, a gyerekkoromban két-háromszázan, de a sorvadó Hetés falvai közt még a mai százfős lakosságával is nagynak számít. Nevezetessége a Szentgyörgyvölgyi-patak környezete, az egyetlen gerendából álló bürü (gyaloghíd) és a 18. századi szoknyás harangláb. Meg maga a falu szórtsága. Egy ideig úgy tűnt, a lelkes házvásárló osztrákok-németek meg tudják változtatni a falu sorsát, de itt is hamar elült a lelkesedés.
Innen származik az anyai ágam, itt laktak a “messzimamáék”, akikből, mivel igen sokáig éltek, szerencsére jó sokat kaptam. Gyerekkoromban a másik, közelebbi nagyszülőkhöz szerettem járni jobban, Nemesnéphez bő egyórás, kanyargós út vezetett, ráadásul itt szigorúbbak voltak, keményebb volt a házirend. Misére kellett menni, lábat kellett mosni, az egész olyan balladás, sűrű és félhomályos és hideg volt, hegynélküli, lapos vidéken. Itt-ott adódott egy kis gyereknek való munka is, ami különösen utálatos. Viszont voltak tehenek, fecskék, szinte mindig volt boci, színes volt a tévé, és kásásan, ugrálósan, sistergősen, de olykor osztrák reklámokat is lehetett fogni, osztrák édességet zabáló boldog gyerekekkel. Zita királyné temetését is így, az osztrák adón, szinte nézhetetlenül néztük, viszont ő volt az utolsó magyar királyné, és ezért nézni kellett. Nemesnépről, ami az ismert világ legszéle volt, valahogy közelibbnek tűnt a nyugat. Emlékszem, hogy már a faluba való belépéshez is szigorú képű határőrökön kellett átjutni. Nem volt, ma sincs nagyon kerítés, nincsenek klasszikus utcák és házsorok, nincs is ilyen falu a világon, és mégis van. Nincs fagyizó, nincs semmi, csak öregek vannak, akik folyton dolgoznak. Viszont mindaz, amit gyerekkorunkban utáltunk a húgommal, most már varázslat. A rengeteg tehén, akik a nap végén szépen maguktól hazamennek, az őrözés, miben nekünk is részt kellett vennünk, az eperfák, a patakban az apró halak, a pofonok, az otthagyottság (aminek a végén, mondjuk két hét múlva mint valami idegenek megérkeztek a szüleink lebarnulva, új ruhában, előhívott nyaralási fotókkal), szóval ez mind olyan, amit látni kellett, és nagyon hiányzik. A ház még megvan, de már nem járunk arra, az óriási pajta összedőlt, a legelő felé vezető utat benőtte a gaz, nincs már posta, a patakba rég nem ugrálnak gyerekek. Évente rendezik az elszármazottak találkozóját, de már itt se látni harminc év alatti fiatalt. Szóval vannak apró életjelek, de tényleg, őszintén nem tudom, és nagyon kíváncsi vagyok rá, mi lesz itt ötven év múlva.
Zalával kapcsolatban szinte közhely az Erdélyhez való hasonlítgatás. Az erdélyiek ezen mindig mosolyognak. Merthogy ugye onnan nézve minden Pest vagy Alföld. Ha meg nem, akkor: szegény magyarországiak, mennyi erőfeszítés megy el arra, hogy 200 méteres lankákat hegynek nevezzetek... Szóval tavaly ilyenkor három erdélyi barátommal jártuk be egy kicsit Zalát, voltunk Keszthelyen, Hévízen, Egerszegen, Lendván. Egerszegig azt mondták, jó, stimmel, ez kb. a Nyárádmente nagyságrendje (tanúsítom) – viszont ahogy a “Szegek” előtt, Dobronhegynél emelkedni kezdett az út, valamelyik azt mondta: no! És igen, a kategória nyilván nem lehet ugyanaz (Zalában még a Királyhágó hatszáz méteres magassága is magashegységinek számítana), az egésznek a tagoltsága, felépítése valóban nagyon hasonló. A dobronhegyi kanyar amellett, hogy tényleg megidézi kicsit a Királyhágót (azzal is, hogy valóban más jellegű vidék következik utána), nekem arról is nevezetes, hogy itt született az édesanyám, egy mentőkocsiban.
A kanyar fölött van a Kandikó, a göcseji Kancsendzönga, utána pedig jön a Szegeknek nevezett vidék, egy különleges néprajzi-településszerkezeti zárvány, sajátosan zárt vidék, ahol valószínűleg a honfoglalás óta ugyanaz a népcsoport él. Zalának a legtöbb erénye és (külső szemmel nézve) negatív tulajdonsága kis helyen: elzártság, még-még élő folklór, gyönyörű táj, régi mesterségek, autentikus gasztronómia, a nép zárkózottsága, csökönyössége és persze a vidék névadó tulajdonsága: göcsörtös utak.
Itt van Becsvölgye, ami több szeg összevonása (mert összevonás nélkül nehéz volna kezelni közigazgatásilag a néha csak 2-4-6 házból álló településeket). Írtam egyszer egy Becsvölgye című, itt játszódó vígjátékot (amit fura módon Pécsen mutattak be, nem Zalában), egy alföldi csalók által megvezetett idős házaspárról szól. Az alaptörténet igaz, csak valahol a Balaton déli partján történt, nem itt. Egyszer bekopogott hozzám egy középkorú nő ismeretlenül, hogy miért teregettem ki a családja szennyesét. Mert az ő rokonsága Becsvölgyén lakik, és valaki azt mondta neki, hogy én róluk írtam darabot. Szerencsére megvolt még a Somogyi Hírlap kinyomtatott cikke az eredeti történetről, a kezébe nyomtam, és úgy megkönnyebbült, hogy egyszerre könnyezett és mosolygott.
A zártsághoz kapcsolódóan pedig: a Hévíz folyóirat egyik pesti bemutatója után iszogattunk, ott volt Bereményi Géza (aki sokáig az egerszegi színházban dolgozott) és Bödőcs Tibor. Bereményi egy pillanatban ránk meredt, és azt mondta, őt aggasztja, ahogy nézzük. Azért aggasztja, mert tíz évet élt Zalában, és tökéletesen érti azt, ahogy nézzük. Mi viszont nem értettük, mire gondol. Hát arra, mondta, ahogy Deák nézte Kossuthot meg Széchenyit. Meg az összes többit. Hogy hagyjanak minket békén. A zalaiak ülnek egész nap Egerszegen a Petánovicsban, isznak, és azt gondolják: ne jöjjön ide a vasút, ne jöjjön ide senki, hagyjanak minket békén. Nem tudom, igaza volt-e, mi mindenesetre pont ugyanúgy néztük tovább.
A zalai irodalomnak is van Trianonja: három nagy költőnk volt, és mindhármat elcsatolták. Zrínyit elvitte Horvátország a Muraközzel, Batsányit és Kisfaludyt pedig Rákosiék adták Veszprém megyének Tapolcával és Sümeggel. Pár éve egyszer Zrínyi-lázat kaptam, majdnem egy éven át Zrínyi Miklós rajongásában éltem, akartam írni egy esszét róla, minden vele kapcsolatos könyvet megvettem. (Az esszét végül Kemény István írta meg, jobban, mint én valaha tudtam volna.) A feleségemmel végigjártuk az 1664-es téli hadjárat állomásait, egészen Eszékig. Zrínyiújvárnál kezdtük, a zalai Belezna és somogyi Őrtilos határán lévő várnál, amit alig egy évtizede azonosítottak be minden kétséget kizáróan. Ez a mai Magyarország területén álló egyetlen, Zrínyi Miklóssal kapcsolatos építmény.
A Principális-csatorna, a Visszafolyó-patak és a Mura hármasa olyan különlegesen védhető helyet alkotott, ahonnan tök jól lehetett idegesíteni a törököket. Ne feledjük: ez akkor török terület volt – és pont a mai horvát túloldal volt Magyarország. Ez az erdőben épp-hogy megtalált kis földvár annak idején világpolitikai tényező volt, ami ma már (főleg a helyszínen állva) elképzelhetetlennek tűnik. A maradványokhoz egy vékony, nem túl jó állapotú fahídon kell átmenni, és olyan helyzet alakult ki pár éve itt, ami egy újabb zalai vonatkozású színdarabért kiált. Szeretném is megírni. A vár ugyanis a somogyi oldalon van, bejutni viszont csak a zalai oldalról lehet. Ráadásul a híd egyik oldala Somogy, a másik fele Zala. Mindkét falu büszke a felfedezésre, és magáénak tartja a helyszínt. Ki lehet találni, mi okozza a drámai bonyodalmat?
Avagy helyi használatban Szempétur – itt kereszteltek, itt éltek az apai nagyszüleim, itt volt hegyünk. (Na jó, a közeli Nemesszerben, de az tényleg olyan közel van, hogy csak át kellett menni a körtésen.) Viszonylag korán meghaltak az itteni nagyszülők, így Szentpéterúrból csak gyerekkori emlékek maradtak meg. Következésképp mindegyik napsütéses. Mivel itt volt a hegyünk, a legtöbb gyerekkori bunkerépítős-ablaküvegkidobálós-békafogós-trabantvezetős élményem is ide köt. Az első családtag-elvesztés (a sejthető), majd a második is (a tragikus). Az első olyan élmény, hogy fekete fátyol van a tükrön, majd szépen, érezhetően kihűl a ház. Pár éve megnéztük a hegyet.
A pince összedőlt, a bejáratáig is maximum machetével lehet eljutni. A faluban lévő nagyszülői házban évek óta nem laknak, tavaly megpattant a tető egy párnapos eső után, és pillanatok alatt széthordták az anyagot a szomszédok. Pedig emlékszem, talán ötéves voltam, tényleg sütött a nap, gyönyörű volt a kert, tele volt virággal, közéjük mentem, virágok voltak az ingemen, és megcsíptek a méhek. Ma itt gaz, szemét, téglarakás áll. Autóval megállni nem lehet, mert idegennek néznek, és nem kérdeznek, csak jönnek leszegett fejjel, hogy mit akarok itt. A nagyszülők utolsó, gyerekkoromban ismert barátai is meghaltak. Van még birtokunk környékbeli hegyekben (Halastón), de már vastag akácfák nőnek az odavezető úton, talán tíz éve nem volt senki arrafelé, mármint az egész hegyen, azaz nemcsak mi nem járunk ki, de a szomszédos pincék is gazdátlanok. Az egész hegyoldalt, aztán a másik hegyoldalt, a harmadikat, negyediket is visszavette az erdő. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy azt mondjam: egész világ süllyedt el itt. De tényleg ez a helyzet itt, Nyugat-Magyarországon.
Két zalai város került Trianon idején másik országhoz, de Csáktornyával ellentétben Lendva magyar város volt. Különleges pontja az “összmagyar térképnek is” – olyan, mintha Lendva lenne ennek a térképnek a bal alsó rajzszöge. Innen már csak egy-két falu távolságra van a szlovén-magyar nyelvhatár. Csodálatos kisváros, tükörtiszta, gyönyörűen művelt szőlőheggyel (amihez képest a szőlőhegy magyarországi oldala fakónak és elhagyottnak tűnik...), hetési tájszólással és vendégszeretettel, valamint zseniális fehérborral, ami valamennyire a közeli jeruzalemivel rokon.
A Lendvahegy innenső oldalán van Lenti, ami nagyrészt annak köszönheti kistérségi súlyát, hogy Lendva másik országhoz került. Az én nemesnépi dédapámnak is lendvai bankbetétje volt, ránk maradt. Csak a betétkönyv, nem az összeg – azt 1918 nyarán kivette.
Hetésben bezárt az utolsó kocsma.
Egész néprajzi régió kocsma nélkül.
Gyűjtés után a néprajzosok
Busszal bemennek Lentibe.
A kisebbistenházi trafónál
Lilaakác és selyemfa hangos
Társulására ébred a környék,
De gyüttmentezésre sincs elég erő.
Népmesei a szigor, ami itt van.
Emlék békékből, háborúkból,
Ez meg a megtett igazság. Nyilván
Lehet még élni, de ez a mese vége.
Nagy szelek zúdulnak le a hegyről
A sík vidékre. Alig fölötte
Madár száll át. és fölkapja lábát.
Zajlik minden érinthetetlenül.
Biztos vagyok benne, hogy amikor valaki Pestről hazaköltözik vidékre, az nem feltétlenül jelenti, hogy nem sikerült a pályája, és azt gondolja, otthon csak el tud alibizni valahogy a nyugdíjig. Nem feltétlenül jelenti, hogy visszavonulni és levezetni akar.
Keszthelyen születtem, és folyamatosan, bámulatosan megtisztelve érzem magam ezért. Így volt ez akkor is, amikor a Fő téri gimnáziumba jártam, és tanítás után mindig haza kellett mennem a sármelléki vagy a pacsai busszal. Míg a többiek ott maradhattak. Azt a Keszthelyt, ami a magyar kultúrtörténetben betöltött helyét tekintve a legfontosabb városaink között van, úgy igazán már csak Pesten, felnőttfejjel fogtam fel (Georgikon, Festetics György, Szendrey Júlia, Goldmark Károly, Fejér György, Asbóth Sándor, Csik Ferenc, Básti Lajos, sőt: Deák Ferenc, Batsányi János, Egry József, Bernáth Aurél, Bertha Bulcsu) – de én már előtte is rajongója voltam.
Mindig is úgy gondoltam, hogy kisvárosban lehet igazán élni. Írtam pár Keszthely-verset, de van még bőven adósságom. Szeretném majd úgy megismerni, ahogy se otthon, se idegenben nem sikerült. És nem, pont nem a szülővárosomban szeretnék levezetni.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
