Vendel
11 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Gruevszki álma nemcsak giccses és bizarr, hanem szét is esik

20190310 143025
2019.03.31. 23:50
Indokolatlan diadalív, huszonöt méter magas lovas szobor, szobororgia és giccstenger. Ez lett a volt macedón miniszterelnök, Nikola Gruevszki várostervezési álmából, ami már tíz év után darabjaira esik szét. De azért izgalmas dolgokat is találtunk Szkopjéban.

A tavaly Magyarországra szökött, Macedóniát 2006 és 2016 között irányító Nikola Gruevszki és pártja, a zseniális nevű VMRO-DPMNE (Belső Macedón Forradalmi Szervezet - Demokratikus Párt a Macedón Nemzeti Egységért) tíz éve egy olyan városátalakítási projektet álmodott meg Szkopjébe, amely gyorsan és  látványosan egy igazi torzszülöttet kreált a kis balkáni ország fővárosának központjából. A Szkopje 2014 elnevezésű vállalkozásra az eredetileg tervezett nyolcvan millió euróhoz képest több mint félmilliárd eurónak megfelelő összeg ment el, közben meg a valóságban úgy néz ki az egész, mintha valaki egy városépítős számítógépes játékban beírta volna a végtelen pénzt garantáló csaláskódot, és ezután röhögve dobálta volna be a tereptárgyakat a térképre. Csak éppen ez egy ország fővárosa. 

Gruevszkiék célja az volt, hogy egy identitásválsággal küzdő, alig néhány évtizede létező, etnikai konfliktusokkal terhelt ország fővárosában izomból nyomják le az emberek torkán a nemzeti öntudatot, és mindehhez eltúlzott épületeket és egy hadseregnyi köztéri szobrot hívtak segítségül. A végeredmény az 1970-es évek brutalizmusába oltott 21. századi giccstenger, ami határozottan zavarba ejtő, amikor az ember először találkozik vele. 

Halmozottan furcsa helyzetű város 

A jelenleg ötszázezres Szkopjét 1963-ban romba döntötte egy 6,1-es erősségű földrengés, melynek ezer áldozata volt, és több mint húszezer ember otthonát pusztította el. A természeti katasztrófa elsöpörte az Oszmán Birodalomtól megörökölt, festőien keleties hangulatú régi várost, és utat nyitott a jugoszláv állam által megálmodott modernizációnak.

A várost végül nemzetközi segítséggel építették újjá tényleg a semmiből, mert az épületek nyolcvan-nyolcvanöt százaléka károsodott. Az ENSZ által kiírt pályázatot az általános rendezési terv elkészítésére 1965-ben egy híres japán építész, Kenzo Tange nyerte meg, és az ő tervei szerint kezdődtek el az építkezések. Az építészetben ez a brutalizmus korszaka volt, aminek meg is lettek a lenyomatai a városon, nem kell nagyítóval keresni őket. A posta központi épülete például a főtértől pár száz méterre van, és kerekített ablakaival, magasba szökő tornyával egyedi hagyatéka az irányzatnak. 

Azzal persze senki nem számolt, hogy ötven évvel később megint újra kell húzni a belvárost, egészen más megfontolásból. Ha valaki Szkopjébe utazik, pont azért sokkolódik le a tíz éve újratervezett belvárostól az első körben, mert egy filmes díszletben érezheti magát az ember. Középen csordogál a Vardar folyó, amiben térdig gázolva állnak a pecások; egyik oldalon a panelok magasodnak, a másik oldalon pedig a Szkopje 2014 keretében épült paloták kamugörög oszlopokkal. Bónuszként a folyóparton állványra rakott, étteremként és bárként funkcionáló régi tengeri bárkák állnak egy tengerpart nélküli ország fővárosában, lent a parti sétányon pedig egymást váltják a giccses villanyoszlopok és a pálmafák. 

És szobrok. Iszonyú sok szobor. Olyan mennyiségben, hogy egy idő után már röhejbe fordul a látvány, ahogy az ember araszol át a belvároson.

A nagyjából 150 méteres Művészet hídján a macedón művészet harmincöt alakjának szobrai magasodnak, de a folyó parti sétányon is folytatódik a szoboráradat, és a mindent elárasztó bronzalakok időnként totál indokolatlan helyeken bukkannak fel. Jutott a város régi kőhídjának hídfőjére, és bepréseltek egyet a főtér sarkában álló üveg irodaház bejárata mellé is. A főtéren a város egyik szimbóluma, a 25 méteres Nagy Sándor szobor tornyosul a járókelők fölé, és itt a tornyosul igét szó szerint kell érteni. Mi a főtér közelében laktunk egy társasház ötödik emeletén, ahol a teraszra kilépve balra pont egyvonalban volt velünk az ágaskodó lovat megülő Nagy Sándor. Ráadásul esténként váltakozó színekben pompázik, és nyáron szökőkútként is funkcionál, komolyan csak az hiányzik, hogy zenéljen is. 

A Gruevszki-féle szoborállítási láznak egy volt az egyik olyan darabja, ami nemzetközi feszültséget is okozott. A szomszédos Görögország ugyanis nemcsak az ország nevét kifogásolta, hanem azt is, hogy a modern, szláv Macedónia milyen alapon követeli magának az ókori, görög Makedónia történelmét és hőseit - például azt a Nagy Sándort, aki a mai ország területére valószínűleg a lábát sem tette be. A szobor hivatalosan egyébként a Harcos lóháton nevet viseli, de hát mindenki számára egyértelmű, hogy kit ábrázol. A szoboróriás nem az egyetlen látványosság a főtér környékén, mert attól kétszáz méterre egy négymillió eurónak megfelelő összegből épült, 20 méter magas diadalívet emeltek, ami a Macedónia kapuja nevet viseli, és olyan, mintha lesugározták volna az égből, annyira környezetidegen. 

A projekt megvalósításáról azért sokat elmond az is, hogy a helyi építészkamara véleményét állítólag egyáltalán nem kérték ki sem a tervezésben, sem a megvalósításban, pedig ők többször, több fórumon is kifejezték nemtetszésüket. 

De hogy jönnek ide a londoni emeletes buszok?

A belváros képzavarát csak fokozza, hogy double decker buszok róják az utakat. Ezeket a legtöbben Londonnal azonosítják, de a maguk furcsa módján van szkopjei hagyományuk is. Az ötvenes-hatvanas években a jugoszláv kormány ugyanis vett egy rakás piros Leyland double deckert, amelyek rendszeresen közlekedtek Szkopjében, de az 1963-as földrengés elvitte ezeket is. Aztán 2011-ben egy 40 millió eurós projekt keretében vásárolt egy flottányi hasonló megjelenésű, természetesen kínai gyártmányú emeletes buszt az állam, volt is belőle háborgás, hogy ennél jóval olcsóbb megoldás is elég lett volna. 

Érdekes amúgy látni, hogy a 2016-ban tetőzött belpolitikai válság és a kormányellenes tüntetések nyomai is ott vannak a Szkopje 2014 keretében felhúzott épületeken és szobrokon. A tüntetésekhez kapcsolódó színes forradalomban a Gruevszki ellen demonstrálók összefújták és összepaintballozták a szimbolikus épületeket, és itt-ott még találkozni egy-két festékfolttal, összefújt hídelemmel vagy tagekkel borított szoborral. 

De nemcsak ebből lehet érezni, hogy Gruevszkiék bukása után elengedték a nagy városátalakítási projekt kezét. A belvárosi tereken méretes gödrök húzódnak, mert összetört a díszburkolat, a szökőkutak szegélyei sok helyen le vannak töredezve, pedig száz méterrel arrébb még felállványozott épületek állnak. A Művészetek hídja és a paloták látványa esti fényben igazi giccsparádé, csak épp a híd egyik felén alig-alig vagy egyáltalán nem világítanak a díszes lámpák. Vagyis annak ellenére, hogy sok helyen még befejezetlennek tűnik a belváros, már rohad is le. 

Az állapotokat látva is lerí, hogy mennyire megosztó lehet a helyiek körében egy ilyen kiadásokkal járó hatalmas városfejlesztési vállalkozás, hiszen érezhetően nem túl magas az életszínvonal és a bérek sem. Egy helyi, akivel beszéltünk, azt mondta, egyre nagyobb az elvándorlás, és az emberek a felmenőik révén próbálnak bolgár útlevelet szerezni, hátha úgy könnyebb boldogulni Nyugat-Európában. Ő egyébként azt mondta az átépített belvárosról, hogy valóban furcsa hatást kelthet, de a Szkopje 2014 előtt még lehangolóbb volt városkép - ezt egyébként nem is nehéz elképzelni -, most meg legalább van mire rácsodálkozni. 

Müezzin, kézműves sör 

A múltból megmaradt régi kőhíd túlsó oldalán egy újabb szökőkutas szoborszörny II. Fülöp királyt, Nagy Sándor apját ábrázolja, de az öklét magasba emelő, páncélos óriás természetesen kiakasztotta a görögöket, ezért hivatalosan a Harcos néven fut. 

Ahogy az ember átsétál mellette az óváros megmaradt szegletébe, az Óbazárba (Sztara Csarsija), mintha egy másik városba került volna át. Az út egyik oldalán még Macedónia feliratos pólókat és zászlókat árulnak, a másik oldalon már albán zászlós ereklyéktől roskadozik a pavilon. És ezen a környéken még műemlékek is vannak: néhány ottomán mecset, karavánszeráj, törökfürdő (hammam) és az óváros fölötti dombon a Kale, azaz a fellegvár, amely nagyjából a bizánci kor kezdete óta őrködik a Vardar átkelője fölött. A bazár kevésbé frekventáltabb utcáinak van egy olyan hangulata, ami el tudja kapni az embert, hogy elidőzzön a környéken egy kávéra vagy vacsorára. 

Ami a gasztrót illeti: aki már járt a Balkánon, azt nem fogja meglepni a menü, ami csevapban, pljeskavicában, sopszkában és társaiban merül ki leginkább, valamint szinte az összes helyen kapható a tavcse gravcse nevű macedón specialitás. Ezt egy hagymás-babos egytálételként kell elképzelni, amit cserépedényben párolnak vajpuhára, és általában adnak mellé egy jó nagy lepényt is, amivel aztán lehet tunkolni. Onnan lehet amúgy felismerni, hogy sok helyen az utcafrontra rakott melegítő egységre halmozzák a babbal teli cserépedényeket.

De találni a bazárban kézműves sörözőt is, bár ez a mozgalom azért még messze nem tart ott, mint mondjuk Magyarországon, de helyi IPA-kat, stoutokat érdemes megkóstolni. Minőségben nem váltják meg a világot, de bőven az oké színvonalat képviselik. 

Egyébként pont a bazár egyik sarkában lévő kézműves sörözőben kapott el megint minket a városra jellemző kettősség: éppen valami nyolcvanas évekbeli sláger üvöltött a helyen, amikor megszólalt a közelben müezzin éneke, ami amúgy annyira ki van hangosítva, hogy az egész belvárosban lehet hallani már hajnal öttől. Más kérdés, hogy ha az ember közben felnéz a város mögött magasodó Vodno-hegyre, akkor egy hatalmas világító keresztet lát, amit 2009-ben adtak át, hogy az ország keresztény múltja előtt tisztelegjenek. A keresztet Gruevszki pártja, az akkor hatalmon lévő VMRO-DPMNE állíttatta azzal a céllal, hogy „mindenkit emlékeztessen, kikhez is tartozik ez a város”. Észak-Macedóniában ugyanis – így hívják az országot idén február óta, nagyjából lezárva a Görögországgal 28 éve zajló névvitát és megnyitva az utat az EU-tagság felé vezető tárgyalásokhoz – az etnikai megosztottság vallási különbséggel is együtt jár: az államalkotó szláv macedónok ortodox keresztények, míg az egyharmados albán kisebbség muszlim.

A belvárosi giccsparádé ellenére izgalmas város Szkopje, ráadásul pazar fekvéssel. Elég átnézni a giccses paloták vagy hidak fölött, és máris hófödte hegycsúcsokat lehet látni a távolban. Tizenöt kilométerre húzódik a Matka-kanyon, a népszerű kirándulóhely barlangokkal, hegyi ösvényekkel és evezési, hajózási lehetőséggel. Szkopje meg kellően bizarr ahhoz, hogy érdemes megnézni egyszer, csak nagyon megérteni ne próbáljuk. 

(Borítókép: Szkopje belvárosa és a Vodno-hegy a Goce Delcsev hídról, az előtérben a Macedón Nemzeti Színház, fotó: Lovas Gergő / Index)