Levelek egy elveszett német fiúhoz

A volt bíró és egyetemi tanár Schlink 1995-ben írta az egy kamasz fiú és egy volt SS-őr viszonyáról szóló A felolvasó című könyvet. A nemzetközi bestsellerré vált, 2008-ban megfilmesített műhöz hasonlóan itt is a maguk köré húzott, magányból rakott falakat feszegetik a szereplők, és a háttérben felvillannak a német történelem sorsfordulói.

Schlink számára az embereket összekötő kusza szálak, kimondásig sosem jutott gondolatok ábrázolása most is a legjobb ürügy, hogy szembesítsen a német múlttal és megpróbálja értelmezni, ami a 20. században az országával történt.

Miközben […] témáink középpontjában a jelen áll, mégis a múlt az, ami meghatároz és továbbra is foglalkoztat bennünket

– írta egy kétezres évek elején megjelent tanulmányában.  

Vágyakozni olyanra, aki szintén nem odavaló

Az Olga cselekményének központjában két réges-rég egymástól elszakadt ember áll, a címszereplő Olga és vágyakozásának tárgya, egykori szerelme, Herbert. Egyikük sem valós személy, de Herbert könnyen azonosítható egy balsorsú német felfedezővel, Herbert Schröder-Stranz-cal, aki 1912-ben tűnt el a Spitzbergákon, Olga modellje pedig egy olyan asszony volt, aki a háború után varrónőként gyakran járt Schlink egyetemi tanár szüleinek háztartásába.

Olga kislányként "csak állni és nézni akart", látni és érteni, ami körülötte történik, mondja hősnőjéről Schlink a regény kezdetén. Szavak nélkül élt, mert kikötői munkás apja és mosónő anyja alig beszéltek egymással és vele. Azt, hogy voltak szavai és fogalmai, az őt pesztráló szomszédasszonynak köszönhette. Amikor szülei korán meghaltak, a 19. század végi Breslauból (korábbi magyar nevén Boroszló, ma Wrocław, Lengyelország) apai nagyanyjához kellett költöznie egy pomerániai faluba.

A város után a falu, az emberek, minden idegen volt neki. Nagyanyja, aki azt is ellenezte, hogy fia szláv (bár németül folyékonyan beszélő) nőt vegyen feleségül, az Olga helyett végre rendes német nevet akart adni az unokájának, és Helgának nevezte el. A kislány sosem hallgatott rá. Magányos volt otthon, magányos volt a gyerekek között. Nem volt félénk vagy gyenge, csak többet akart tudni, tanulni és „vágyakozott másokra, akik szintén nem odavalók”. Mindkettőt megkapta. Egyedül felkészült a poseni tanítóképző felvételijére, és megismerte Herbertet, egy gazdag földbirtokos fiát.

Herbert alighogy meg tudott állni a lábán, futni akart. Kezdetben a többi gyerek is vele futott, de ő nem törődött velük. Nem volt szüksége rájuk. A futásban hamar megtalálta a végtelenséget, minden lábcsapódásban az emelkedést, abban a lebegést és abban a repülést. Türelmetlen volt az olvasásban, azt gondolta, a cselekmény vagy a gondolat gyorsabban a céljához érhetne. Nietzsche, az új német nagyhatalom divatos filozófusa

túl hamar túl nehéz lett neki, megelégedett azzal, hogy megjegyezze egy-két fordulatát és beleszője a beszélgetésbe. […]  Elhatározta, hogy emberfeletti ember lesz, nem nyugszik és nem pihen, naggyá teszi Németországot, és Németországgal naggyá lesz, akkor is, ha kíméletlenséget követel meg önmagával és másokkal szemben.”

Ez a birodalmi álmok Németországa, a fénykorát és egyben végnapjait élő, gyarmati hódításokat hajszoló vilmosi császárság, ahol Herbert önkéntesként kezdi az őslakos hererók elleni délnyugat-afrikai (ma Namíbia) irtóháborúban, aztán folytatja veszélyes helyeken tett utazásokkal, ahol a hó fogságából az utolsó pillanatból megmenekülve megtapasztalja a Bismarck-életérzést.

Úgy volt ezzel, mint a Vaskancellár: mi, németek féljük Istent, és rajta kívül semmitől nem félünk a világon. […] úgy hitte, mindent megtehet, csak nem szabad magát megadnia.”

Közben Olga már tanítónő volt egy kis kelet-poroszországi faluban, Tilsit mellett. És bár Olga üresnek és bosszantónak találta a nagy szavakat, gyerekes képzelgésnek a tágasság iránti vágyat, az évek alatt hazavárta Herbertet. Elfogadta, hogy Herbert nem veszi feleségül a szülei ellenkezése miatt, és beérte azzal, hogy a hazatérés heteiben élték „erdő- és rétszerelmüket”. De

Olga többet szeretett volna Herbertből. […] Úgy látta, hogy az a szerep, amelyet ő játszik Herbert életében, hasonlít arra a szerepre, amelyet egy szerető játszik egy házasember életében. A házas ember a saját világában él, és teszi a dolgát, és időnként megtakarít egy darabot az életéből, és azt a szeretőjével tölti el, akinek nem jut rész az ő világából és dolgaiból.  De Herbert nem volt házas ember.

Göröngyös boldogság volt, de boldogság

A valóságban is létező Herbert Schröder-Stranz 1912-ban indult el expedíciójával az Északi-sarkra, a Németországot csendes-óceáni gyarmataival összekötő Északkeleti átjáró feltérképezésére. Soha többé nem tért vissza a jégmezőkről, ahogy a regényben szereplő Herbertet sem látja viszont többé Olga. A nő 1913 és 1971 között, sokszor évtizedes megszakításokkal a norvégiai Tromsø-be címzett poste restante leveleivel tartja életben Herbertet.

A düh és a semmiért odadobottság, a göröngyös boldogság elvesztése kavarog először Olgában.

A hősök valami nagy dologért halnak meg. Te semmiért. Egyszerűen megfagysz. Hogy teheted ezt? Egy üres gesztusért eldobni engem, a szerelmünket, az életünket? […] A mi életünk volt. Akkor is, ha egymás után vágyakoztunk, ha távol voltál és távolra vágytál, ha nálam voltál – boldogok voltunk. Göröngyös boldogság volt, de boldogság.”

Olga idővel megtanul együtt élni a vágyakozással, és nem érez választóvonalat, hiszen eddig is egy sokszor és hosszan távollevő Herberttel élt.

Néha olyan, mint egy tárgy, amelyet nem lehet nem észrevenni, nem lehet félretolni, gyakran elállja az utat, de a szobához tartozik, és már hozzászoktam. De aztán hirtelen rám szakad, mint egy ütés, és ordítani tudnék.”

Aztán 1914-ben kitör az első világháború, és leállítják a kutatást az eltűnt expedíció után. Bár Olga már nem reménykedik Herbert hazatérésében, a halála csak akkor lesz számára valamennyire is valóság, amikor a háborúban a fiúhoz hasonló többszázezer fiatal rohan bátran és örömmel a halába.

Anélkül, hogy Schlink módszeresen elmesélné a 20. századi német történelem sorsfordulóit, Olga szemüvegén keresztül látjuk, hogy mi történik az országgal a következő évtizedekben. A nagy háború utáni években előbb tanított, szakszervezeti tag lett, tetszett neki a weimari köztársaság nagyobb szabadsága, melyet a tanításban és nőként is megélt.

A harmincas években váratlanul megsüketült, az iskolából, ahol nem volt hajlandó fajelméletet tanítani, végre elbocsáthatták. Nem hallotta a kiabáló hangszórókat, és akkor is abszolút csend vette körül, amikor a faluját elérte a második világháború.

A feltépett arcokból nem jött kiáltás, a tankok némán törtek utat maguknak, a repülőgépek hangtalan árnyak voltak, a mozdony robbanása néma, színpompás tűzgomb volt.”

Németország, Németország mindenek felett

Olga szemében a messzeség, a tágasság, a sehol felé irányuló vágyakozás nemcsak Herbert egyéniségét jellemezte, hanem Bismarck hatását is egész Németországra.

A franciáknak és az angoloknak és az oroszoknak már korán megvolt a hazájuk, a németeknek csak a képzeletükben volt meg, nem a földön, hanem az égben – Heine ír erről. A földön részekre voltak szabdalva. Amikor Bismarck végül csinált nekik hazát, már hozzá voltak szokva a képzelgéshez. Nem tudják abbahagyni”

– írta egyik levelében.

Gyávának tartott mindenkit, aki gazdasági, politikai vagy bármilyen megragadható céllal palástolta az üresség utáni vágyat.

A hitleri Németországot ugyanolyannak látta, mint a régit,

csak Németországnak most még nagyobbnak kell lennie, és még több ellensége van, és még többet kell győznie. És a kiáltozás még hangosabb, hallom, pedig süket vagyok.”

Olga az ötvenes évek világát is bizonytalannak találta, az újjáépítésről és a gazdasági csodáról is azt gondolta, hogy azok túlméretezettek. Bizonyára ez gondolta volna a holokausztemlékműről és az Európai Unióról is.

Schlink saját generációjának kritikáját írja meg Olga búcsúlevelében. Ők azok a negyvenes években született kedvesen és unalmasan pöffeszkedő nagyot akarók, akik a szülők hallgatása után foglalkozni kezdtek a Harmadik Birodalom és a holokauszt kérdéskörével.

Mindig jönnek az erkölcsi ítéletekkel, a múltról és a jelenről, és annak ellenére, hogy az életük biztonságos, és semmibe se kerül nekik, hogy erkölcsösek legyenek, bátornak tartják magukat, és a bátorságukkal pöffeszkednek”

– írja a regénybeli Olga 1971-ben.

Az általa lenézett képzelgésnek és nagyságkultusznak Olga sem volt mindig képes ellenállni. Herbertet olyannak mutatta, amilyennek az magát látta és próbálta láttatni azokban a történetekben, melyeket eltitkolt közös gyereküknek mesélt. Többet értek az apát idéző meghitt percek, mint a valóság. Így Olga magát is okolta, amiért a Memeltől az Urálig húzódó német élettérről fantáziáló fiú belépett a náci pártba és az SS-be, hogy részt vegyen a szláv nyomor német pompává alakításában.

Mindenki egyformán halott

Az idős Olga gyakran sétált a város temetőiben. Szerette a sokféle sírt, mauzóleumot az egyikben, a dombhajlatot a másikban, az öreg, magas fákat a harmadikban, a pipacsokat és a búzavirágokat a negyedikben. Nem a halottaival akart beszélgetni.

Azért szerette a temetőket, mert itt mindenki egyenlő volt, a hatalmasok és a gyengék, a szegények és a gazdagok, akiket szerettek és akikről nem vettek tudomást, akiknek sikerük volt és akik kudarcot vallottak. Ezen nem változtatott a mauzoleum vagy az angyalszobor vagy a nagy sírkő. Mindenki egyformán halott volt, senki sem lehetett vagy akart már nagy lenni, és túl nagy végképp nem volt. Egymás mellett kellene feküdniük és arra emlékeztetniük minket, hogy egyenlők vagyunk, a halálban ugyanúgy, mint az életben. A halál elveszti ijesztő mivoltát, ha nem rémisztő kiegyenlítő egy különbségekkel, előnyös és hátrányos megkülönböztetésekkel teli élet után, hanem csak azt az életet folytatja, amelyben mind egyenlők vagyunk.”

Olga halála váratlan találkozás a szoborrá merevült, mindent elindító Bismarckkal és a tágasságra vágyó Herberttel.

Egy csendes élet végén a nagy csattanás – ez volt az ellenpont életének dallamához”

– írta Olga legutolsó barátja, a kedves és unalmas Ferdinand.

Bár a kritikusok sok közös pontot fedeztek fel A felolvasóval, Schlink nem akar a német bűntudat írója lenni, és elutasította az idősebb nő-fiatalabb fiú tematikával vont párhuzamot is. Olga alakjában több olyan nőt gyúrt össze, akik valamikor hatást gyakoroltak rá, és akikben az a közös, hogy "a képességeik szintje alatt" kellett élniük. A regény azonban nemcsak egy erős nő biográfiája, hanem szerelmi történet és egy darab történelem is. Az asszony „szélesnek” leírt vállán nyugszik Schlink egész, nagyon is törékenynek sejthető regénykonstrukciója. Neki megengedi (ami még egyetlen figurának sem adatott meg), hogy beálljon egy összességében szerencsétlen fejlődési folyamat jó oldalára. Schlink többször is elgondolkodtatja Olgát a németek fatális hajlamán, azon, hogy mindent túl nagy léptékben akarnak.

Így válik az asszony az író szándéka szerint egyfajta alapvető stabilitás megtestesítője, talán azé a makacs józan észé, ami az elmúlt évtizedekben végül mégiscsak a a német történelem szervezőelvévé vált - a világ alávetésére tett megannyi megszállott és kudarcra ítélt kísérlet után.

(Bernhard Schlink: Olga. 21. Század Kiadó, 2018. Fordította: Szijj Ferenc)

(Borítókép: Próbababák egy berlini fotóstúdióban, 1929 körül. Fotó: Imagno/
Hulton Archive/Getty Images Hungary)