Ervin
12 °C
28 °C

Nem hazudtunk, állítják az Opera magukat afroamerikainak valló énekesei

DMARC20180125016
2019.04.10. 18:06

Nem hazudtunk arról, hogy genetikailag fekete lenne a származásunk: ilyesmiről szó sem volt a nyilatkozatban. Azt írtuk alá, hogy az afroamerikai tudat az identitásunk részét képezi, és ez így is van. Gershwin zenéje, a jazz és ezzel együtt az afroamerikai kultúra és művészet az összemberiség kulturális örökségét képezi, mindennapjaink részét képezi, hiszen napi szinten élvezzük ezt a kultúrát, ezt a zenét, így az identitásunk elválaszthatatlan részévé vált. Ebben semmi sértő nincsen senkire nézve.”

Ezzel magyarázza az Index kérdésére a Magyar Állami Operaház Porgy és Bess című előadásában Serenát játszó Bakonyi Anikó, miért írta alá azt a nyilatkozatot, amelyet Ókovács Szilveszter igazgató minden szereplőhöz eljuttatott.

Ahogy arról beszámoltunk, Ókovács egy jogvitára adott sajátos válaszként kérte meg erre az Opera énekeseit, mivel a Gershwin-jogörökösök akarata szerint a Porgy és Besst kizárólag fekete színészek adhatják elő. Tavaly viszont – talán egy tévedés folytán – olyan szerződés került Ókovácsék asztalára, amelyből kimaradt a híres „all black cast” kitétel, így az Opera gyorsan lecsapott a jogokra.

A jogtulajdonos visszakozott volna, de már nem lehetett: négy előadást törvényesen lejátszottak, azonban idén már engedély nélkül vették elő újra a művet. A nyilatkozattal az igazgató arra akarta felhívni a figyelmet, 2019-ben vállalhatatlan egy ilyen előírás, ráadásul Közép-Európában teljesíthetetlen is. Ókovács az első idei előadás után elmondta: huszonnyolcból tizenöten aláírták a következő a nyilatkozatot:

Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afroamerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.

Az igazgató azzal magyarázta a kérését: „Magyarországon nincs bőrszínnyilvántartás, bűnügyben sincs, személyes adat, és nem tudom megmondani a szereposztásról, hogy ez megfelel-e vagy nem felel meg a feltételnek, ezért inkább megkérdezem tőlük.” Mindez a nemzetközi sajtóig is eljutott, a brit Guardian cikkét már 26 ezer olvasó kedvelte vagy osztotta meg. Az Index e-mailben kereste meg az előadás húsz színészét azzal a kérdéssel, miért írták vagy nem írták alá a nyilatkozatot. Kérdésünkre egy nap alatt nyolcan válaszoltak.

„Úgy gondolom, művészként jogom van ezt a kultúrát gyakorolni, interpretálni, ezzel lehetőséget adva arra, hogy ezt a kulturális örökséget egy olyan országban is megismerjék és élvezhessék élő előadásban, ahol legnagyobb arányban fehérek élnek. Így negatív diszkriminációnak, rasszizmusnak tartom, hogy azért nem adhatok elő egy darabot, mert fehér vagyok – folytatja válaszát Bakonyi Anikó, hozzátéve, minden művész tudása legjavát adta, és mind vannak annyira műveltek zeneileg, hogy fehérként is hitelesen tudják előadni a darabot. – Manapság túlérzékenység jellemzi a világpolitikát, annyira, hogy most azért vagyunk negatívan megkülönböztetve, mert fehérek vagyunk: az egyik végletből esünk át a másikba. Miközben a 21. században már nemcsak azt tudjuk pontosan, mi történik a szomszédban, de azt is, mi egy kontinenssel arrébb: ilyen információáramlás mellett óhatatlan, hogy minden az identitásunk részéve válik.”

Hasonló szellemben válaszolt a férfi főszerepet, Porgyt játszó Palerdi András is. „Egy házasságban az egyének identitásának szerves és elválaszthatatlan részét képezi a másik. Ezért házasság, ezért egy test a két egyén: egymásnak részei. Ugyanígy afroamerikai testvéreink a hitben saját identitásunknak elválaszthatatlan részei. Beethovennel együtt Brudernek szólítjuk egymást, hiszen a »csillagsátor felett« egy az Atyánk, aki – immár a Porgy és Bessből idézve – »a hosszú út után ott majd megfogja a kezünket«. Ez számomra soha nem is volt kérdés. Egymást erősítve a hitben, kéz a kézben testvérként vándorlunk egy cél felé. A Porgy és Bess ehhez ad erőt.”

A darabban szintén fontos szerepet, a Sportin' Life nevű férfit játszó László Boldizsár is arról beszélt válaszában, hogyan épül be az egyén identitásába az a kultúra, amellyel találkozik. „Azzal, hogy elvállaltam Sportin' Life szerepét, hitet tettem amellett, hogy ennek a produkciónak helye van a magyar operajátszásban. Az előadás próbái alatt pedig ez az említett identitás (érzékeny művészekről lévén szó!) a zene és a történet által vezérelve anélkül is kialakult, hogy arra az Operaház vezetése megkért volna minket. Én ezért írtam alá. 

A személyes indíttatásom pedig az operai pályám előtti zenekaromtól, a Cotton Club Singersből is ered, akivel számos fekete zenét dolgoztunk fel. Ha így nézem, az én afroamerikai énem már korábban kialakult, mint a Porgy és Bess-felkérésem.

Ami fontos még, hogy Gershwin úgy írta meg a művet, hogy elsősorban operaénekesnek kell lenni, nem feltétlenül feketének. Tehát ez a vitatott operaházi produkció az én olvasatomban több értéket képvisel, mint például amit én jó pár évvel ezelőtt láttam a Szegedi Szabadtéri Játékokra felkért utazó produkciótól. Az akkori legálisan, feketékkel előadott változat olyan hangi és egyéb zenei hiányosságokkal bírt, amire a szegedi közönség is felfigyelt. Szerintem ez kellene hogy legyen a szempont, nem más. Kár, hogy már nem lehet kikérni a zeneszerző véleményét.”

Volt olyan művész is, aki azt felelte kérdésünkre, hogy „a színpadra állításához szükséges műhelymunka részemről nem publikus”, és azt kérte, a nevét se írjuk ki. Mindenesetre ő is hozzátette: „Túldimenzionáltnak tartom a téma feszegetését, amely így az előadás sikerét és művészi értékelését szorítja háttérbe a közvélemény szemében. Szeretjük ezt a darabot, és láthatóan szereti a közönség is.”

Ketten is voltak, akik azt felelték, az ő feladatuk operaénekesként kizárólag az adott szerep eléneklése, „jogi természetű” kérdésekben keressük az Operaház vezetését. Csak egy művésztől érkezett – neve elhallgatását kérve – negatív tartalmú válasz. Ő azt írta:

Nem írtam alá ezt a nyilatkozatot, mert ha elfogadnám és aláírnám, azzal úgy érzem, megsérteném a hazai és a nemzetközi afroamerikai közösséget. Cinikusnak találom a főigazgató kívánságát, amely nemcsak a saját, magyar állampolgárainak identitását nem tiszteli és gondolja egyszerűen feladhatónak, de szerintem gúnyt űz fekete bőrű embertársainkból, az ő identitásukat silányítja súlytalanná ezzel az olcsó geggel. 

Ha Magyarország tiszteletet követel magának, ezt a tiszteletet meg is kellene adnia, úgy gondolom. Sajnos úgy érzem, az Operaházban történtek, és a mód, ahogy vezetősége kommunikál, tökéletesen rezonál a magyar kormányra és annak az intézkedéseire: ugyanaz a cinikus, gúnyos, felsőbbrendű, másokat nem tisztelő hangnem és elvárás, amely sokszor a tények alapján egyáltalán nem lenne indokolt; egy magát felsőbbrendűnek gondoló kisebbség arroganciája.”

Hozzáteszi azt is, mindemellett sem tartja irreálisnak Ókovács Szilveszter felvetését, hogy nemzetközi társadalmi vitára bocsássa, aktuális-e 2019-ben ragaszkodni afroamerikai szereposztáshoz bármely operával kapcsolatban. „Ezért szívesen vettem részt a darabban, és amíg áthidalhatatlan jogi falakba nem ütközött, támogattam a munkát. Magyarságtudatom azonban nem engedi, nem is szólva az igazságba vetett hitemről, hogy származásom áruba bocsássam. 

Hazát, származást nem vált az ember.”

(Borítókép: Rőser Orsolya Hajnalka (b) Clara és Létay Kiss Gabriella (j) Bess szerepében George Gershwin, DuBose és Dorothy Heyward, Ira. Fotó: Mónus Márton / MTI)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!