Miért imádták a magyarok Kovács Margitot?

Ő nagyon hálás azért, hogy 1956 után nem agitálták őt erőszakosan be a pártba, és soha ebből neki semmiféle hátránya nem volt, - megrendítette, - s ezért tartotta szükségesnek mindezt sürgősen elmondani, - hogy péntek délután Kádár János elvtársról, akiről tudta, hogy munkáit becsüli, levelet kapott, azt írta, hogy “szeretettel”. Ez őt felkavarta, s mielőtt mindent befejezne, nagy önvizsgálatra kényszerítette, és úgy érzi, hogy kötelessége tisztán látni és elmondani néhány dolgot.

A részlet Aczél Györgytől, a Kádár-rendszer kulturális életének vezetőjétől származik, akiről pedig szó van, Kovács Margit kerámiaművész. Kovács Margit Aczélnak diktálta le vallomását a halála előtt pár héttel. Ezen a szövegen kívül azonban soha, sehol nem beszélt arról, hogy mit jelentett számára a rendszer kegyeltjének lenni. És ami igazán különleges a sorsában, hogy nem csak Kádár rendszerének. Kovács a harmincas években, a Horthy-rendszerben éppolyan sikeres és foglalkoztatott művész volt, mint később a kommunizmusban.

A szentendrei Kovács Margit Kerámiamúzeum megújult tárlatán már ezek a kérdések is helyet kaptak, a rendkívül népszerű kerámiaművész alakja sokkal árnyaltabban jelenik meg, mint a korábbi évtizedekben. A kiállításban feltűnnek a művész eddig feldolgozatlan hagyatékából származó levelek és fotók, már jól ismert darabok mellett pedig rég nem látott kerámiák is.

A múzeum 1973 óta mutatja be Kovács munkáit, és máig ez az egyetlen olyan vidéki kiállítóhely, amely el tudta érni a bűvös évi egymilliós látogatószámot. Sokáig kötelező programhelyszíne volt a Magyarországra látogató állam- és kormányfőknek, az iráni sahtól az angol királynőn át a spanyol királyig sokan megcsodálták Kovács Margit munkáit.

Pedig már a múzeum létrehozása sem volt ellenmondásoktól mentes. A győri születésű és Budapesten, a Pozsonyi úton élő művésznek nem volt semmilyen szentendrei kötődése. Mégis ide álmodta meg Aczél a múzeumát, amit három felajánlott helyszín közül választhatott ki a művész. Amikor Kovács kiválasztotta a Vastagh György utcai épületet, az itt lakóknak menniük kellett, egy Szentendrén akkor épült lakótelepen kaptak lakást.

Műparasztos beszéd kontra utazgató szingli

A kiállítás elején képet kaphatunk Kovács rendhagyó életútjáról. Kovács Margit látszólag nyílt és egyszerű, valójában azonban nagyon is titokzatos, az imázsát meglepő tudatossággal építő nő volt. Csak egy példa:

Élete nagy részében a Pozsonyi úton élt, abban a házban, ahol Radnóti Miklósék is. Barátok voltak, Kovács ott volt, amikor egy bombariadó alkalmával a költő először szavalta el a pincében a Nem tudhatom című versét. De arról, hogy miként élte túl családja összes tagjával együtt a vészkorszakot, éppen úgy nem beszélt soha, ahogy zsidóságáról sem.

A magánélete ugyancsak rejtélyes: édesanyjával élt annak haláláig, egyetlen szerelemről, társról sem tudunk az életében. A háromszáz darabos kiállítás legmegrázóbb darabja éppen az a szobor, amit anyja halála után készített: a halottas ágyon fekvő nő fölé Kovács Margit és nővére hajolnak.

Őket leszámítva egyedül volt, de nem tűnt emiatt keserűnek. A szobrait tekintette a gyerekeinek, róluk beszélt úgy, mintha az újszülöttjei lennének, készítésükről pedig úgy, mint a szülésről. Amikor új kiállításra kérték fel, nem egyszer úgy válaszolt: erre a házasságra még nincs felkészülve. Kovács Margit évtizedekkel a Szex és New York előtt már a sokat dolgozó, nagy karriert építő, utazgató szinglik életét élte.

A népszerűség titka

Megtehette, mert elképesztően népszerű és sikeres volt. Részben azért, mondja a kiállítás egyik kurátora, Eged Dalma, mert a támogatott művészek közé tartozott. De nemcsak a hatalom, hanem az emberek is szerették: a hagyatékából rengeteg rajongói levél került elő. Voltak, akik azt írták neki, hogy szabályosan transzba estek a művei láttán. Rengeteg megrendelése volt, és tudatosan kereste is a lehetőségeket, sokszor ajánlotta magát. Műveit sokszorosította, hogy minél többet eladhasson belőlük. Igény volt rá: nagyon sokan szerettek volna Kovács Margit kerámiát a lakásukba, és így sokaknak jutott is belőle.

A népszerűség másik titka, hogy Kovács Margit munkái könnyen befogadhatóak, nem kívánnak művészettörténeti jártasságot. Szépek: szép nők, anyák, gyerekek, Madonnák, állatok és tájak láthatók rajtuk. Még a halállal foglalkozó művek is harmonikusak, megnyugtatóak. Kovács minden korban megtalálta a helyét, ha kellett egyházi, ha kellett népies témában alkotta meg lényegében ugyanazt. Éppen úgy képes volt a Horthy-kor, mint később a pártízlés szolgálatában megtartani a saját stílusát. Közterekre is sokat dolgozott: a tárlat a Magyarország területén található, eddig ismert, illetve újonnan azonosított köztéri munkáit is bemutatja, a volt Híradó mozitól a már szintén nem létező Úttörő Áruházig.

Nagy kérdés, hogy mi maradt mára a hatvanas-hetvenes évekbeli elképesztő népszerűségéből. Egyre kevesebben vannak ugyanis azok, akik az 1977-ben meghalt Kovács Margitra élő művészként emlékeznek, ezért személyiségének vonzereje, az egykori ismertség a fiatalabb közönséget már nem hozza be látogatóként a múzeumba.

A kerámiák népszerűsége mégis tartós, bár Eged Dalma szerint művészettörténeti, művészetelmélet szempontból nem okvetlenül időtállók ezek az alkotások. “Most is látszik a látogatókon, hogy tetszik nekik, szeretik”. És érdekes maradt, mint jelenség is: szinte minden családnál akad egy szobor vagy másolat tőle, és stílusa annyira jellegzetes volt, hogy szinte mindenki felismeri a munkáit. 

(Borítókép: Vasvári Tamás / Index)