Ilona
17 °C
31 °C
Index - In English In English Eng

Melegfiúk és melegbácsik a háborús Budapesten

Ralph Brewster, egy angol meleg memoárjaiból a negyvenes évek Budapestjéről

ralph brewster
2019.07.06. 20:45

Éder Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum régész-történésze a múzeum iratanyagát rendezve véletlenül bukkant egy bizonyos Ralph Brewster nevére. Kis nyomozás után kiderült, hogy Brewster 1940 és 1944 közötti magyarországi élményeiről, elsősorban a háború előbb távoli, majd egyre közeledő árnyékában élő Budapestről már évtizedekkel ezelőtt megjelent egy angol nyelvű emlékirat. A korszakról szóló visszaemlékezéseket most egy angol (amerikai, olasz) szemszög gyarapítja, amely annál is érdekesebb, mert Brewster a legkülönbözőbb szubkultúrákban merült alá.

A Corvina kiadónál megjelent Hontalanul Budapesten 1940-1944 című könyvhöz Éder Katalin a máig Firenzében élő Brewster családtól kölcsönkapott korabeli leveleket felhasználva írt magyarázó jegyzeteket.

Az olasz angol-amerikai, aki inkább osztrák

Az 1904-ben Rómában született Ralph Brewster ősei az 1600-as években a Mayfloweren érkeztek Amerikába. Ralph dédapja tért vissza Európába. Az első világháború Olaszországban találta a családot, ahol Brewster apja lemondott az amerikai állampolgárságáról. Az angolul, franciául, németül és olaszul beszélő fiú kamaszkorától kezdve igyekezett megszabadulni az olasz útlevéltől, erre utal a Wrong Passport, a könyv eredeti címe is. Úgy érezte, nincs hozzájuk köze, identitását a zene felől határozta meg. „Ha egyáltalán, akkor az olaszoknál sokkal közelebb érzem magamhoz az osztrák népet, Mozart, Schubert és Bruckner iránti szenvedélyem révén”– írja a könyvben.

De rajongott Görögországért is, ahol a harmincas években régészkedett és filmet forgatott, és két, saját fotóival illusztrált könyvet írt róla. Ide-oda utazgatott Európában, de miután Olaszország belépett a második világháborúba, a mozgástere leszűkült: mivel nem akart Mussolini oldalán harcolni, nem léphetett többé az országba. 1940 és 1944 között Magyarországon bujkált, lejárt tartózkodási engedélye miatt többször csak az utolsó pillanatban menekült meg a kitoloncolástól. A háború végén aztán Olaszországba indult, hogy Firenzében megkeresse anyját. A viszontagságos viszontlátás történetét azonban már csak a töredékesen maradt könyvet kiegészítő barát szavaiból ismerjük.

Jókedvű város a ciánszagú, cigányzenés Budapest

1553111

Akad a negyvenes évek Budapestjéről elég sok korabeli magyar memoár, napló, levél, de Brewsterében ott a kívülálló nézőpontja, az outsideré, aki a távolságokat yardban méri, a századelős épületeket késő viktoriánusnak hívja.

1937-ben járt először Budapesten: egy operaelőadás kedvéért ült gőzhajóra Bécsben. Az évek során aztán a „gyönyörű fekvésű pazar városban” számtalanszor végiggyalogolja és -mulatja a lüktető Nagykörutat, kedvence a Duna-korzó, a Károlyi kert, a Margitsziget, a fürdők, kipróbálja a mákevést, imádja a rengeteg eszpresszót, ahol a háború ellenére van szendvics és jófajta feketekávé. Két dolgot gyűlölt: a cigányzenét és a poloskák irtására mindennaposan használt cián szagát, a legrosszabb a „ciánfuvallat volt, cigányzene-dallamokkal kombinálva.”

„1942-ben Budapest még mindig jókedvű város volt, semmi nem elékeztetett rá, hogy Európában három éve tart a háború”– írja Brewster. Magyarország ugyan 1941 nyara óta hadiállapotban állt a Szovjetunióval, de nem volt elsötétítés, nem voltak bombázások vagy komolyabb élelmiszerhiány. Csak Budapest első, Brewster által is először megkésett tűzijátéknak gondolt 1942-es bombázása után lettek szigorúbbak az elsötétítési előírások, „különben minden ugyanúgy folytatódott” egészen az 1944. márciusi német megszállásig.

Brewster a zsidókérdést is érinti, amikor a legjobb magyar barátját munkaszolgálatra viszik. Együttérzés nincs, „osztálytudatos” magyarázat és galíciai jöttmentezés van. „Magyarországon, de különösen Budapesten, a zsidók kétségtelenül komoly problémát jelentettek. Az előző század folyamán a szomszédos országokból, főleg Lengyelországból beszivárogtak Magyarországra, és számuk gyorsan növekedett.” Mivel „egy magyar úrnak üzlettel, orvoslással, joggal vagy színházzal foglalkozni méltóságon aluli volt”, a zsidók töltötték fel ezeket a pályákat. „Ez volt Európa utolsó feudális országa”– mondja a cím- és rangkórságban szenvedő Magyarországról. 1944-ben nemcsak a kormány, de Brewster is visszatért a zsidókérdésre – a kötelező csillagviselésről ezt írja: „legalább minden második emberen sárga csillag volt, és a lakosság másik része rosszindulatúan viseltetett irántuk.”

Zene- és asztrológus sznobok

„Két éve élve Magyarországon, a felső körök zenei vagy asztrológus sznobjait Brewster eléggé ismeri” – mondja róla a Brewsterrel a háború után megismerkedő Nemes Nagy Ágnes az Angol tanú című írásában. Ők azok, akik segítenek neki bujkálni, miután az útlevele lejárt. A divatos asztrológiai teapartikról ismert, a könyvben Vízöntő gróf néven szereplő Sztáray Antal gróf Rökk Szilárd utcai lakásában („Nemzeti Múzeum mögötti divatos negyed, úgy hívták: Józsefváros”) többször alszik, ahogy a cimbalomművész Rácz Aladárnál is.

A német megszállás kapcsán Brewster felvillant egy mellőzött nézőpontot is: az asztrológusét. 1944. március 19-én asztrológiatanárához, a hitleri Németországból elmenekült Léderer Eduárdhoz sietett: „Azt mondta, ő már régóta rettegett ettől. A kormányzónak nagyon válságos volt a horoszkópja, és Magyarországon túl nyugis volt az élet, miközben Európa többi részében keserves háború dúlt.” (Egyébként Léderert állítólag titokban megbízta a magyar rendőrség Hitler horoszkópjának elkészítésével, de egy Kele János nevű látóval is dolgoztattak.)

A zenei és az asztrológiai szubkultúránál is érdekesebb azonban, hogy Brewster egy harmadikban is alámerült – mindeddig sosemvolt, hihetetlenül érdekes forrásokat szolgáltatva róla.

A megszálló csapatokban annyi helyes fiatal wehrmachtos srác van!

„Brewster könyve az első, a korszakból származó ego-dokumentumnak nevezett visszaemlékezés, amely a homoszexuális szubkultúrához kötődik”– emelte ki Perényi Roland történész a könyvbemutatón. Brewster ugyan nem coming outol, de egészen nyílt titokként ott lebegteti a memoárjában, és saját életrajzában testvére is megerősítette.

Az 1878 és 1961 között kriminalizált, szemérem elleni fajtalanságként börtönnel büntetett férfi és férfi közötti kapcsolatokról nagyon keveset tudunk, Brewster miatt a negyvenes évek Budapestjéről most már egy kicsit többet.

A fürdők és a parkok nem véletlenül voltak Brewster kedvenc helyei Budapesten, ezek a két háború között is frekventált találkozóhelyeknek számítottak. Később, a légiriadók idején a „város legcsinosabb óvóhelyén”, az Operaház földalatti folyosórendszerében is pompásan lehetett ismerkedni.”

Brewster néhány barátjáról hosszabban is ír, például a Johnként emlegetett ceglédi patikaörökösből lett filmes vállalkozóról, Dobos Györgyről. „A kis Csalogány utcai lakás a vigasz és a béke szigete volt. Itt lehetett a legkönnyebben megfeledkezni a háborúról és a rendőrségről.

Tizenéves fiúk toppantak be a nap szinte minden órájában, egyik csinosabb volt, mint a másik. Azt azonban nem mindig helyeseltem, ahogyan John kezelte őket.

Szerintem nem is volt olyan iskolás fiú Budán, aki ne hallott volna Johnról.” (A megjegyzés arra utal, hogy John koktélokat kevert és itatta a fiatal vendégeit.)

Vagy Péterfalvy Ödön Jánosról, a Badacsonyban megismert fiatal görögkeleti címzetes püspökről, aki tizenéves fiúkkal járt vitorlázni,  és Brewster szerint azt tervezte, hogy Magyarország szovjet megszállása esetén Amerikába emigrál fogorvosnak. A jegyzetekből azonban más sors rajzolódik ki: miután Péterfalvyt 1946-ban elcsalták otthonából, és az Andrássy út 60-ban megkínozták, tíz évre a Szovjetunióba hurcolták.

Aztán ott van még egy Heinrich Berg nevű, esseni operett-kém és műkereskedő, aki a németül tökéletesen beszélő Brewstert azzal akarta beszervezni, hogy „a megszálló csapatokban annyi helyes fiatal wermachtos srác van!”

A Teddy, a vitorlázópilóta címmel külön fejezet szól „patologikus antiszemita, Führer-komplexusos, mégis igazi úriember” Almásy Lászlóról. A könyv is megerősíti, hogy a magyar kormány által Rommelnek és a Wermachtnak kölcsönadott Észak-Afrika-tanácsadónak nem sok köze van Az angol beteg című film romantikus hőséhez. Almásyt nemcsak a földrajz iránti érdeklődés kötötte össze Brewsterrel, hanem a homoszexualitás is. A memoárból kiderül, hogyan ismerkedett meg fiatal szerelmével, az afrikai frontra hozatott Hansszal, és mennyire összetörte annak halála.

A könyvben nem esik szó olyan megkülönböztetésről, ami a homoszexualitása miatt érte volna Brewstert a negyvenes évek Budapestjén. Ugyanakkor Kurimay Anita Szex a Duna gyöngyén című disszertációjából és legújabban Takács Judit Meleg század című könyvéből is tudjuk, hogy a rendőrség ebben az időben (és később a szocializmusban is) listázta az érdekfiúnak/melegfiúnak és buzgónak/melegbácsinak nevezett homoszexuálisokat. Több forrás említi a „homoszexuális-katasztert”, amelyben a cirka 5000 férfi szerepelt harmincas években, de mindeddig egyetlen ilyen lista került elő. A Hadtörténelmi Levéltárban néhány évvel ezelőtt fellelt 1942-es jegyzéken 993 homoszexuálisnak mondott férfi adatai szerepelnek, akiket az Államvédelmi Központ a Honvédelmi Minisztérium számára „munkaszolgálatra való bevonultatásra” javasolt. A minisztérium elvetette az ötletet, és míg a prostitúció és a nemi betegségek elleni küzdelem folyamatosan közbeszéd tárgya volt, a homoszexualitást tabuként kezelte a Horthy-kori közbeszéd.

Mondják még Pesten, hogy kezécsókkolom?

Brewster azt tervezte, a háború után jachtot vesz, a semlegesség és az adómentesség miatt panamai zászló alatt exkluzív hajóutakat szervez válogatott utasoknak a görög, kis-ázsiai, észak-afrikai szigetek között. 1943-ban a barátaival hajóterveket rajzoltak, és megvolt a jón-tengeri hajóút terve is, velencei indulással.

Brewster végül 1944-ben hagyta el Magyarországot, Ausztrián keresztül jutott el Olaszországba. 1948-ban Rómában élt, egy romos családi palazzoban, amikor a Budapestről ismert jóbarát, Lengyel Balázs véletlenül szembetalálkozott vele. Lengyel, aki itt és itt is írt egykori angoltanáráról, a papírok nélkül a Lengyel családnál bujkáló Brewsterről, ekkor mutatta be feleségének.

"Nem kellett bemutatni, azonnal látszott: ez ő. Nagy hegy-ember, elegáns és viharvert; széles karimájú kalap, enyhén zilált hajfürtök. [...] Néztem ezt az elsöprően rokonszenves, nagydarab angolt (olaszt, amerikait), aki három-négy nyelven beszélt a kedvünkért, egyikünkkel angolul, másikunkkal franciául, mindkettőnkkel olaszul, magyarul, jónápot, jónápot, mondják még Pesten, hogy kezécsókkolom? [...] Léte, lénye, minden lépése akkora feltűnést keltett a hazai háborús helyzetben, mint egy indiai elefánt a Duna-korzón”– emlékezett rá Nemes Nagy Ágnes.

Brewster 1951-ben halt meg, az általa éppen elindított világzenei folyóirat második száma már posztumusz jelent meg.

(Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten 1940-1944. Corvina, 2018)

(Borítókép: Ralph Brewster fotója a családi archívumból. Forrás: Corvina kiadó)