István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Zsigerien erotikus, kidobandó, kellemetlen tárgyak

Kritika A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállításról

D MTZ20190626009
2019.07.10. 15:00

Képek, amelyek megfejthetetlenek, de nem is kell megfejteni őket.

Képek, amelyek egyáltalán nem ismerősek, mert nem hasonlítanak semmire a világon, és amelyek mégis iszonyúan ismerősek, mert mind láttunk már hasonlóakat, csak álmunkban, vagy mert pont olyanok, mint amilyennek néha a világot érzékeljük. Képek, amelyekről nehéz mit mondani, pedig valahogy magukért beszélnek, csak nem szavakkal. Képek, amelyeken semmi nincs a helyén, de a maga módján mégis olyan otthonosnak tűnik rajtuk minden. Nagyjából ilyenek a szürrealista festmények: egyszerre zavarba ejtőek és megnyugtatóak, kibogozhatatlanok és magától értetődőek, ártatlanok és vadul erotikusak, felkavaróak és könnyedek. Megfoghatatlanok, de megfognak.

A Magyar Nemzeti Galéria (MNG) egy éven belül a harmadik „blockbuster” tárlatát nyitotta meg június utolsó napjaiban: Frida Kahlo első hazai kiállítása, majd Francis Bacon, Lucien Freud és a londoni iskola festőinek bemutatása után a főként Salvador Dalí és René Magritte húzónevével fémjelzett szürrealista mozgalmat hozták el Budapestre, átköltöztetve a Budai Várba a párizsi modern művészeti zarándokhely, a Pompidou Központ képeinek egy jó részét (kiegészítve néhány nem onnan származó művel). 

És a kiállításnak a laikus látogató szempontjából ugyanaz a gyengesége, ami szakmailag erősségnek is nevezhető: hogy nem elsősorban a szürrealizmus nagy neveinek nagy festményeit akarja bemutatni, hanem konkrétan a szürrealista mozgalomra, a mozgalom létének alakulására, belső töréseire, dokumentumaira, sőt még specifikusabban a mozgalom számára vízválasztó 1929-es év eseményeire fókuszál. Ami bizonyos tekintetben indokolt és helyénvaló kurátori döntés. Másfelől meg a kiállításra jegyet vásárlók egészen biztosan szívesebben kapnának egy bővebb és alaposabb betekintést a szürrealistának nevezhető – nem is feltétlenül a mozgalomhoz kötődő – festészetbe, és az abból táplálkozó, azzal rokonítható művekbe, mint amennyire egy laikusnak örömet okoz egy ennyire behatárolt művészettörténeti esemény alapos körbejárása.

Ezzel együtt sem lehet azt mondani, hogy a hivatalosan „A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben” című tárlat ne adna komoly, ha nem is teljes élményt, vagy hogy „A Híres Festő, Akinek Elhoztuk Egy Darab Festményét, És Ismeretlen Barátainak Száztíz Munkája”-jellegű, megúszós kiállításról lenne szó, ahogy ugyanakkor azt se, hogy a csak pár festménnyel jelen lévő Dalí, Magritte, vagy ami azt illeti, bármelyik itt bemutatott festő művészetéről átfogó képet kapna a látogató. A valóság nagyjából félúton van:

a pohár nem félig tele van, és nem is félig üres, hanem felette lebeg a víz, és kitör belőle egy denevér, egy farkaspofájú méh, két vadszamár és egy háromlábú, nyolcméteres fiúgyerek, a feje helyén egy hallal,

hogy maradjunk a kiállítás kontextusán belül. Pláne, ha elfogadjuk a kurátorok koncepcióját: hogy fontosabb volt bemutatni a szürrealista mozgalom kialakulását, a jellemző stílusjegyeket és témákat, a társművészeteket, az alkotócsoportokat, a folyóiratokat, mintsem minél kiemelkedőbb, szürrealista vagy a szürrealizmussal párbeszédet kezdeményező festményeket hozni a Nemzeti Galéria tereibe. Mert ha ezzel az alapállással megbékélünk, akkor egyébként szinte minden igényt kielégít a kiállítás, vagy mondjuk, hogy jó néhány igényt.

És még a másik, teljesebb opcióra is van kezdeményezés, szám szerint egy darab: Picasso Futó Minótaurosz című képe zárja a tárlatot, azzal a magyarázattal, hogy bár ő sosem volt a mozgalom tagja, azért mégiscsak fontosak a képei az irányzat megértéséhez. Hogy ezt még hány más festővel lehetett volna megtenni, azt felsorolni is hosszú lenne; hogy csak az MNG saját közelmúltjáról beszéljünk, éppenséggel arra se történik utalás, hogy a szürrealista mozgalom egyik alapítója, André Breton fedezte fel Európa számára Frida Kahlót, őt is szürrealistának kiáltva ki, még ha a művésznő ezt el is utasította.

De hogy mi a szürrealizmus, miért jó, miért érdekes és mennyire szerteágazó, az ennyiből is tökéletesen kiderül, már ha az ember csak egy kicsit is fogékony rá, és hagyja hatni ezeket a műveket valahol; mindegy hol, csak nem az agyban. Ez a tárlat is megmutatja a tudatalattiból eredő, akár automatikus, (elvileg) gondolkodás nélküli rajzolással készülő műveket, például a saját szellemi tulajdon gondolata ellen kikelő, többek által létrehozott Pompás hulla címkével ellátott képeket, vagy az álomszerű, a tér fogalmát nem a valóság, hanem inkább a szerteágazó érzékelés felől megközelíteni próbáló képeket (mint Francis Picabia Salicis című festménye esetében). Aztán a formával kísérletező, a festészetet nemcsak a vásznon lévő kétdimenziós képként elképzelő „festmény-tárgyakat”,  például Joan Mirónál vagy Max Ernstnél (bár itt is jól jött volna némi kitekintés a forma más irányzatokban is jelen lévő használatáról). 

Vagy Miró elmebeli tájait, amelyek egyáltalán nem olyanok, mint amit látni szoktunk, mégis beleérezni azt, ahogyan a világot érzékelni lehet. Salvador Dalí minden természeti törvényt elhajlító műveit, amelyek azért lenyűgözőek, mert olyasmit mutatnak meg, amit az életben (legalábbis ébren) soha nem lehet megtapasztalni, és korábban a művészetben sem. És azért, mert közben még pokolian esztétikusak is, az élénk színekkel és az erős kontúrokkal. És ott van az állandóan újra előtörő, zsigeri erotikus vágy is, ami persze, hogy nem leválasztható erről a tudatalattiból táplálkozó irányzatról, sőt: olyan lényegre törően ábrázolja a testiséget, mintha a párzásra készülő állat üvöltését ragadnák meg a művekben, főleg Giacometti vagy André Masson brutálisan fallikus és vaginikus, erőt és eksztázist sugárzó fémszobraiban. És végül ott van a valóság apró részleteinek kinagyítása, mint Eli Lotar vágóhídi fotóiban, vagy a valóság megtörése, felforgatása, dekonstruálása, mint René Magritte vagy Pierre Roy festményeiben. 

Itt van minden, ami képes arra, hogy felforgasson, és egy kicsit máshogy rakjon össze utána.

És Nemzeti Galériában mindezt megpróbálták a lehető legszélesebb kontextusban bemutatni, már ha széles kontextus alatt nem a minél több és minél sokszínűbb festményt értjük. Rengeteg a történeti adat a mozgalomról és az 1929-es évről, amelyben az első komoly szakadás történt a tagok között, részben a kommunista eszmék miatt, és amelyben felbukkant egy Salvador Dalí nevű figura is; de még a helyszínül szolgáló Párizs is külön termet kapott André Kertész és Brassaï fotóival. És rengeteg a filmrészlet is, hangsúlyozva, hogy a szürrealizmus egyáltalán nem kizárólag festészeti és szobrászati irányzat, megkerülhetetlenek Luis Buñuel, Dalí és mások filmjei is az Andalúziai kutyától az Aranykoron át A kagyló és a lelkészig, meg a fotókig vagy akár Magritte elméleti, rajzos fejtegetéseiig, amelyek a szintén bemutatott korabeli folyóiratokban jelentek meg.

Ha ennyire szerteágazó és alapos lenyomatát adná a szürrealista festészetnek is, mint a szürrealista mozgalomnak, ez lenne a világ legjobb kiállítása. Így nem az, de rengeteg mindent elmond azokról a művekről, amelyeket Giacometti az egyik szobrának címével ironikusan csak úgy nevezett:

kidobandó, kellemetlen tárgyak.

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben című kiállítás október 20-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában,  keddtől vasárnapig 10:00-17:45-ig.

(Borítókép:  Salvador Dalí Részleges hallucináció. Hat Lenin-fej jelenése a hangversenyzongorán című festményének részlete. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)

Ne maradjon le semmiről!