Ilyen lábú nő csak a rémálmokban van

Minél többet nézi az ember a Madárlábú nőt, annál kétségesebb, hogy az alak milyen érzéseket kelt. Van benne valami sajátos méltóság, amit kiemel a profilból mutatott fej és a homlokon viselt babérkoszorú, de nehéz igazán méltóságteljesnek maradni, ha az ember mindkét lába meg van láncolva. És ha ez a két láb történetesen piros csirkeláb? Lehet az ember elegáns két piros csirkelábbal és tollas madártesttel? Végülis, talán frizura kérdése. A konty és a kis kalap rendben van, végig lehet vele sétálni a Duna-korzón a szétlőtt szállodák romjai előtt. Ha észrevesszük a piros szemeket, az alak elkezd félelmetesnek tűnni. Vagy inkább szerencsétlen? Kisírt szemek, keserű száj, megláncoltság - ez a nő boldogtalan.

Ha a Madárlábú nő láttán a Kedves Olvasónak egész más gondolatai, képzettársításai támadnak, mint nekem, az is természetes. Ez egy szürrealista kép, a néző tudatának egy olyan rétegére hat, ami nagyon személyes és szubjektív, amire nincsenek igazán szabályok és mindenkire érvényes megállapítások. A Madárlábú nő szerintem szerencsétlen, sőt szívfacsaróan szerencsétlen, magányos, elidegenedett, és éppen ettől megrendítő önvallomás egy festőnőtől, Anna Margittól, akivel kegyetlenül elbánt a történelem - de ez csak egy értelmezés a sok lehetséges közül.

A szentendrei Ferenczy Múzeum nagyszabású Magyar szürrealizmus kiállításán csupa ilyen kép látható. A tárlat része az Art Capital programsorozatnak, ami Közép- és Kelet-Európa legnagyobb képzőművészeti fesztiválja, és aminek negyedszer ad otthont idén Szentendre. Az Art Capital többi, kortárs kiállításáról ebben a cikkben írunk, a magyar szürrealisták viszont önmagában is jelentős tárlat, és pont egyszerre látható a Magyar Nemzeti Galéria nemzetközi szürrealizmus kiállításával. Azért az elég menő, hogy idén nyáron a Várban Salvador Dalít és René Magritte-ot lehet nézni, Szentendrén pedig magyar kortársaikat. Ráadásul a művek jelentős része magyar magángyűjteményekből származik, ezért máskor nem feltétlenül kerülnének a szemünk elé.

A szürrealizmus erős hívószó, és azt, hogy a művészetben létezett nemzetközi szürrealista mozgalom, senki nem vitatja. Ennek a mozgalomnak megvannak a maga emblematikus - főként francia és spanyol - alkotói, voltak ideológusai, megjelent három programadó manifesztuma, világos az időbeli lehatároltsága (1924-től 1969-ig), voltak csoportos kiállításai. 

Ha ezek egy művészeti mozgalom ismertetőjegyei, akkor magyar szürrealizmus nem volt. Se ideológusok, se ilyen című manifesztum, se csoportos kiállítások, és az emblematikus alkotókkal is bajban vagyunk, mert Szentendrén ugyan rengeteg jelentős, ismert művész alkotását gyűjtötték össze erre a tárlatra, de őket nem feltétlenül szoktuk a szürrealizmus gyűjtőnév alá sorolni. A 20. századi művészet a maga rengeteg mozgalmával, egymást átlapoló, egy életművön belül is változó stíluskorszakaival sokféle tagolást megenged.

Nem véletlen, hogy a magyar szürrealizmusnak korábban még soha nem rendeztek önálló kiállítást. Talán pont azért, mert csoportként valóban nem létezett. Gulyás Gábor kurátori koncepcióját éppen erre hivatkozva minősítette üres és hazug marketingfogásnak György Péter, aki szerint a tárlaton szereplő majd' ötven, jobbára remek magyar festőnek "vagy van némi köze a szürrealizmushoz, vagy nincs. Nagyrészt nincs."

Ezzel szemben mégiscsak ott vannak a képek. Az 1950-es években festett Madárlábú nőt nem nehéz elfogadni szürrealista festménynek, akárcsak a tárlaton látható jó néhány más alkotást. Sok más esetben viszont felmerül a nézőben a kérdés, hogy "ez mitől szürrealista?" A hazai művészettörténetírás visszatérő toposza az "egyéni hangú, besorolhatatlan alkotó", miközben jelentős avantgárd irányzatokról mondják, hogy nem jelentek meg markánsan a magyar művészetben. A kiállítás ezzel szemben azt állítja, hogy nem is annyira besorolhatatlanok ezek alkotók - ők a hiányzó magyar szürrealisták. Ez egyrészt elég jól hangzik, másrészt viszont annyira különböző, egyéni és eltérő stílusvilágokat képviselő alkotások kerültek ezáltal egymás mellé, hogy az egészet így egyben mégiscsak nehéz elfogadni bárminek.

Gulyás Gábor viszont azt mondja, ha André Breton, a szürrealizmus atyja, az 1924-es Szürrealista Manifesztum szerzője indokoltnak látta, hogy kiállítást rendezzen a magyar szürrealizmusról, akkor ez mégiscsak legitim koncepció. Breton ugyanis ismerte a jórészt Párizsban élő vagy tanuló magyar művészek munkáit, és kifejezetten jóban volt Hantai Simonnal, akinek első kiállítását a Galerie L'Étoile Scellée-ben, a szürrealisták galériájában ő maga nyitotta meg 1953 januárjában. Ehhez egyébként kapcsolódik egy tanulságos történet az önpromóció fontosságáról a művészetben, vagy akár az élet bármilyen területén. A fiatal Hantai 1948-ban érkezett Párizsba, mint annyi más magyar értelmiségi, a háború utáni években ő is kommunista volt, mégsem volt kedve a sztálinizmusba forduló Magyarországon maradni. Hamarosan kis magyar művészeti kör alakult ki körülötte, akik igyekeztek egymást segíteni az idegen nagyvárosban. Ahhoz azonban, hogy Hantai sikeres legyen, kellett egy támogató, akinek a szava valóban sokat nyomott a korabeli francia művészeti életben. 1952 decemberében a festő otthagyott egy szürrealista képet André Breton lakásának küszöbén. A rejtélyes mű annyira megtetszett Bretonnak, hogy nyomozni kezdett az alkotó után, majd felkarolta a tehetséges emigránst - és elindította a 20. század második felének legsikeresebb, aukciós rekordokig szárnyaló magyar művészkarrierjét.

André Breton tervezett, magyar témájú kiállításaiból semmi nem lett, de a szentendrei tárlat most mégiscsak kísérletet tesz, hogy számot vessen "a szürrealizmus magyar képzőművészeti hagyományával, mindenekelőtt azzal, hogy miképpen volt jelen ez az irányzat a hazai művészeti életben, s mi az, ami nemzetközi perspektívában is jelentős teljesítményként értékelhető."

A nemzetközi perspektíva valóban nagyon érdekes kérdés a magyar szürrealistákkal kapcsolatban. A kiállítás elején egy külön terem mutatja be a művészek és Párizs kapcsolatát az Illyéstől kölcsönzött Hunok Párizsban cím alatt: a szürrealista irányzathoz sorolható alkotók között ugyanis alig akadt olyan, aki hosszabb-rövidebb ideig ne élt vagy tanult volna Párizsban, és sokan közülük, például a már említett Hantai életük végéig kint maradtak, teljesen eltávolodva a hazai művészeti közegtől. (Jórészt ez az oka annak, hogy a magyar közvélemény Hantai nyugat-európai sikereiről kevéssé értesült, és a Kádár-korban az emberek itthon alig ismerték - ellentétben mondjuk a tisztán helyi érdekű Kovács Margittal.)

A képeket a szürrealizmusban meghatározó témák szerint csoportosították. Egy-egy szoba foglalkozik a klasszikus emberképet felbontó, Freud és Bergson elmélete által inspirált szürrealista emberábrázolással (itt van ugye a Madárlábú), az álommal és a látomásokkal, a vággyal, a küzdelemmel, a születés és a halál misztériumával. Azt, hogy a térben egymástól sokszor távol alkotó magyar szürrealisták között mégiscsak volt erős látásmódbeli kapcsolat, olyan érdekes párosítások igazolják, mint az a szoba, ahol Hantai és a nála évtizedekkel korábbi, szentendrei Vajda Lajos sötét, burjánzó, indákkal teli szénrajzait helyezték egymás mellé. A formai hasonlóság az eltérő technika ellenére kétségtelenül izgalmas, és az is megállapítható, hogy Vajda - aki megint csak teljesen ismeretlen Magyarország határain túl - művészi kvalitásai alapján befuthatott volna Hantaiéhoz hasonló pályát, ha az élete szerencsésebben alakul. (Ezt egyébként az a tizennégy képe is bizonyítja, amit tavaly decemberben vett meg a Nemzeti Galéria az Értéktár Program keretében.) Hantait a szürrealizmus biomorf irányzatához szokás sorolni, mivel tekergőző, fantasztikus, élő hibridekből álló, színes és zsúfolt képeket alkotott (egy ilyen festmény felnagyított részlete jelzi a kiállítást is a múzeum homlokzatán). Vajdát nem nevezik biomorf szürrealistának, mert 1941-ben meghalt tüdőbajban, amikor ez az irányzat még meg sem született - de a szénrajzok szemekkel teli, kísérteties növénylényeire simán ráillene ugyanez a meghatározás.

A tárlaton vegyesen szerepelnek olyan művészek, akik a nagyközönség számára is ismertek, és olyanok, akikről tíz látogatóból kilenc valószínűleg sosem hallott (jórészt ilyenek a külföldön maradt festők). Az elmúlt években többen szerepeltek közülük nagy életműkiállításokon: Ország Lilinek 2016-17-bent szentelt tárlatot a Magyar Nemzeti Galéria, Bálint Endrének 2014-ben, Rozsda Endrének 2013-14-ben, Vajda Lajosnak a Ferenczy Múzeum 2018-19-ben. 

A második kategóriába tartozik a szobrász Barta Lajos, akinek most éppen a Kiscelli Múzeumban van kiállítása, és aki egyébként Rozsda Endre élettársa volt, vagy éppen Prinner Anton, aki Prinner Anna néven született, és 25 évesen emigrált 1927-ben Párizsba, ott lett Annából Anton, nőből férfi.

amelyek ráadásul a korszak legnagyobb figuráival keresztezték egymást, elég ha annyit felvillantunk, hogy Prinner Anton fürdőszobáját egy időben a jóbarát - szintén magyar, szintén emigráns - Robert Capa használta fotólaboratóriumként.

Kár, hogy ezekről a történetekről a kiállításon nem sokat tudunk meg, pedig sokat segíthetnének abban, hogy a művekhez közelebb kerüljünk. Mert legyünk őszinték, ez nem mindig egyszerű feladat. Az avantgárd műalkotások befogadhatósága általában is nehéz probléma a mezei kiállításlátogató számára. A szürrealizmus talán a "könnyebb" irányzatok közé tartozik, de a Várból jövet feltűnő, hogy ez a magyar művészekre kevésbé igaz, mint a külföldiekre. Egy ilyen nagy tárlat esetén valószínűleg az is természetes, hogy egyes művek erősen megérintik az embert, mások viszont teljesen hidegen hagyják. Engem például Hantai hidegen hagy, a sztori Bretonról érdekesebb, mint a művek. Vajda és Anna Margit viszont megszólít a falról, akárcsak a kiállítás harmadik szubjektív fénypontja, egy egészen kis kép Ország Lilitől, az Akasztott nő.

Ország Lili művészete megint csak viszonylag könnyen azonosítható szürrealistaként, és ez festmény is

Éjszakai pusztaságot látunk, az égbolton rengeteg csillaggal, és egy sínpárral, ami eltűnik a végtelenben. A kép bal szélén egyszerű házikó, talán vasúti raktárféleség. A felsővezeték egyik ágán rózsaszín ruha lebeg, de nem úgy, ahogy a valóságban egy ruha fennakadna egy vezetéken, prózai rongyként lógva, hanem kísérteties módon megőrizte a női formát, mint valami testetlen Mary Poppins, karjára vetett fehér kendővel. A kopár éjszakai táj fölött lebegve valami polgári világot idéz, ahol a nők ilyen kevéssé praktikus, régimódi ruhákat viseltek, és ami nyilvánvalóan már rég nem létezik.

A kép pontosan 1956. október 23-án született, vagyis a forradalomhoz köthető műnek tekinthető, bár nincs rajta semmilyen közvetlen utalás az aznap történtekre. Ország Lili 23-án délelőtt Tordon Ákos gyerekkönyvíróval találkozott a Hungária kávéházban, hogy megbeszéljék egy könyve illusztrálását. Ország azonban nem tudott a munkára koncentrálni, mert nagyon erős előérzete támadt, hogy valami történni fog, vért könnyeket, tankot és halált vízionált. Tordon végül hazakísérte - és aznap este készült el az Akasztott nő. A kapcsolódása 56-hoz egyáltalán nem olyan evidens és közhelyszerű, mint a klasszikus forradalmi képeknek (vö. tank, tömeg, felborult villamos, lobogó zászló), és nincs benne semmi optimizmus, inkább a tragédia felé mutat. De hogy pontosan mit mond ez a kép 56-ról, azt racionális állításként nehéz lenne megfogalmazni. Ha álmomban megmutatnák, érteném.

A Magyar szürrealizmus kiállítás szeptember 1-ig tekinthető meg a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban, a Kossuth Lajos utca 5. szám alatt.