Gyöngyi
9 °C
25 °C
Index - In English In English Eng

Egyszervolt „kis Jeruzsálem” Makón

PVL4054
2019.08.30. 19:57

A makói volt az Alföld legelső zsidó közössége, a várost felekezeti sokszínűsége és nagyszámú zsidósága miatt „kis Jeruzsálemként” emlegették. A második világháború, Rákosi és Kádár együtt tehet róla, hogy a hitközség kétszázötven év után az 1980-as években megszűnt, mert nem volt tíz férfi, aki működtetni tudta volna. Zsinagógák és temetők, iskolák és egyletek épültek, majd pusztultak el a századok alatt, miközben egykor a makói zsidó kereskedők is kivették a részüket abból, hogy a város hagymája világszerte ismert hungarikum lett.

Makói zsidónak vagy makói zsidók leszármazottjának lenni világnézet, valódi identitásmeghatározó: a szétszóródott régi lakók és a városban talán sosem járt leszármazottaik létrehozták a Makói Zsidók Világszervezetét, egy-egy régi hagymakereskedőt most is néhány szó után beazonosítanak. Az alföldi kisvárosban ma leginkább a hiány emlékeztet az eltörött egészre: a Mi Vidékünk csongrádi projektjében Urbancsok Zsolt főlevéltáros mutatta meg mindazt, ami az egykor virágzó életből maradt.

A hagymával ki lehetett törni a „zsidó fertályból”

Az első egy-két tucat zsidó család az 1740-es években települt Makóra, és hamarosan rabbit is hívtak magukhoz. Először a város addig néptelen, északkeleti részén, a Nagyzsidó (ma Deák Ferenc) és a Kiszsidó (ma Eötvös) utcákban laktak. Ez az úgynevezett „zsidó fertály” azonban sohasem különült el gettószerűen a város többi részétől, ráadásul a makói zsidóság nagy része már hamar, a 18–19. század fordulójától kezdve beszélt magyarul, és az anyakönyveket is így vezették. Első szerény zsinagógájuk 1791 körül épülhetett a mai Deák utcában.

A tömeges hagymatermesztés megindulása a 19. század végén újabb kapcsolódási pontot jelentett a zsidó és nem zsidó lakosság között. A makói hagymakertészek által nemesített és termesztett, az 1888-ban a brüsszeli világkiállításon aranyéremmel jutalmazott vöröshagymát főként ortodox zsidó kereskedők vásárolták fel és exportálták a világ minden tájára.

Az egyik legnagyobb zsidó hagymaexportőr cég Mandl Zsigmondé volt, háromszintes raktára ma is áll a Deák Ferenc utcában, egy telektömb belsejében. De ugyanúgy voltak köztük iskolaalapítók, városi képviselők, értelmiségiek.

A népszámlálási adatok mutatják a közösség gyarapodását: 1881-ben 1447, 1910-ben 1928, 1920-ban 2380 zsidó vallású lakost írtak össze, az utolsó adat az akkori makói népesség  több mint hat százalékát tette ki. Három felekezetük közül előbb a számos újítást bevezető neológok erősödtek meg, majd a századfordulóra a bevándorlás és a magasabb születésszám miatt a régi vallási szokásokhoz merevebben ragaszkodó ortodoxok lettek többen, de éltek hászidok is a városban. A romantikus stílusú ortodox zsinagóga ma is áll az Eötvös utca elején, a szegedi Új Zsinagógát is építő Baumhorn Lipót által tervezett és 1914-ben felavatott, nagyszabású neológot viszont a hatvanas években lebontották, helyére MSZMP-pártház épült.

Tündérkert után rossz velág

Az egymásrautaltság és az elfogadó egymás mellett élés átfordulásáról több könyvében is írt az 1936-ban Makón született Bárdos Pál író és dramaturg. A gyerekkori tündérkert meghatározó helye volt Bárdos számára a nagypapa, Földes Sámuel főtéri üzlete, szemben a Városházával és a Bérpalotával. A zsidótörvények idején hét-nyolc éves kisfiú apja munkaszolgálatos, vannak már „büdös zsidó”-bekiabálások és ablakdörömbölések, hitetlenkedés („fatális félreértés”, meg: „ez egy lovagias nemzet”, mondogatta Földes Sámuel) és készülődés. A háztulajdonos, Puliszkás Gera böki ki makói nyelvjárásban, amiről csak nem akartak tudomást venni: „Rossz velág gyühet magíkra.”

A gettót 1944. május 15-én a régi zsidófertály területén jelölték ki, ahova nemcsak Makóról, hanem a szomszédos falvakból is összeterelték a faji törvények szerint zsidónak minősített  magyar állampolgárokat. A zsidóság száma addigra egyébként csökkent Makón, körülbelül 1700-an voltak, 68 százalékuk az ortodox, 32 százalékuk a neológ felekezethez tartozott. A csodarabbiként tisztelt, 82 éves Vorhand Mózes ortodox főrabbit a rendőrségen olyan brutálisan megverték, hogy néhány nap múlva belehalt. Halálos ágyán megígérte a közösségnek, hogy közbenjár értük az Örökkévalónál. Június 16-án a gettó teljes lakosságát, összesen 1606 főt vagonokba zártak, és  vonattal indították útnak őket Szegedre, a téglagyárban létrehozott gyűjtőtáborba – a fejenként egypengős útiköltséget maguknak kellett kifizetni. Bárdos emlékezett az állomásra tartó menetre, ahol ő nézelődött, nagyapja földre szegezett szemmel szégyenkezett a vevői előtt.

Ki viseli ezért a felelősséget? Hogy lehet így bánni makóiakkal, Makón.

Ha az egész világ megőrült is, hogy nem sikerült valahogy megállítani valahol a széles makói határban?” (Keresztül-kasul az életen, 2008)

A szegedi gyűjtőtáborról három transzport indult, és ezek közül a második kettőt nem Auschwitzba irányították, hanem –  esetleg Vorhand Mózes csodarabbi égi közbenjárása vagy Kasztner Rezső földi tevékenysége – miatt ausztriai és német táborokba, ahol több esély volt a túlélésre. Bárdoséknak is sikerült visszatérniük Makóra a háború után, és nemcsak nekik, a helyi zsidók negyede túlélte a vészkorszakot. Újraalakították a neológ és az ortodox hitközségeket, mindez pedig más vidéki falvakból és városokból is idevonzotta a régi közösségüket vesztett zsidókat. Makón 1946-ra újra ezer fölötti zsidó népesség élt, amit nem sok vidéki város mondhatott el magáról abban az országban, ahol csupán a fővárosi zsidóság menekült meg az utolsó pillanatokban a deportálástól.

Meg kellett tanulni ezt a romokkal és üresen hagyott székekkel újrainduló életet. Ahogy Földes nagypapa mondta:

Jól jártak a halottak; aki hazajött, nem oda jött vissza, ahonnan elment.

Egy ortodox asszony, aki később kivándorolt az Egyesült Államokba, így emlékezett vissza a háború utáni újjáéledésre:

Persze hiányzott az embereknek egy komoly része, de a hitközségi életben, a vallásos életben semmi különbség nem volt. Mind a három templomban imádkoztak változás nélkül.

Az első néhány évig talán biztatónak tűnhetett, de a Rákosi-korszak a második kifosztás kora lett a zsidóság számára is: nemcsak az üzleteket, műhelyeket államosították, hanem a vallásgyakorlást is. Az első kivándorlási hullám 1948-ban érte Makót, a végállomás az akkor megalakult Izrael állam volt. Az 1950-es évek elején azonban még mindig annyi zsidó élt a városban, hogy Béke KTSz néven „szombattartó” kisipari szövetkezetet alapítottak. 1956 után az ortodox közösség kollektíven hagyta el a várost, a többiek a háborúban megsérült neológ templom 1965-ös lerombolása után mentek el. Ezt egyébként a Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) adta el bontásra 500 ezer forintért anélkül, hogy a helyieket megkérdezték volna. A hitközségi szervezet megszűnt, 1985 után a maradék kisszámú hívő már csak egy családi ház kibérelt helyiségében gyűlt össze szombatonként. Bár ma is élnek zsidók a városban, csak egyikük tartja a legfontosabb vallási parancsokat.

Csak a felejtés és a hallgatás tesz láthatatlanná

Urbancsok Zsolt a nyolcvanas években felnőve sokat hallott a makói zsidókról, az egykori „kis Jeruzsálem” életéről, csak arra nem kapott igazi válaszokat, hogy hova tűnt ez a világ. Később történészként úgy érezte, fel kell tárni a múltat, beszélni kell arról a közösségről, amely Makó szerves része volt, és mára szinte nyom nélkül eltűnt. Interjúzott, adatokat gyűjtött, kutatott, örökségőrző egyesületet alapított, holokauszt-emlékkönyvet és középiskolai segédkönyvet szerkesztett, botlatóköveket hozott a városba. Felkutatta azt az idős makói asszonyt, aki fiatal lányként zsidókat mentett a második világháború alatt; a Világ Igaza kitüntetés átadásakor hatvan év után a helyi zsinagógában Rózsika néni újra találkozott mentettjeivel.

„A mai Makó a zsidó–magyar együttélés eredményeként lett az Alföld egyik legszebb és legélhetőbb kisvárosa ”– mondta az Indexnek. Szerinte a helyiek döntő többsége fontosnak tartja az egykori zsidó közösség emlékének életben tartását, sokan eljönnek a minden áprilisban, a vészkorszak magyarországi emléknapján „Hozz egy követ, gyújts egy mécsest!” mottóval tartott emlékezésre. 2014-ben a lerombolt neológ zsinagóga helyén olyan emlékművet hoztak létre, amely az egykori templom mellett az itt élt zsidó közösségeket és a vészkorszak áldozatait is felidézi. A makói zsidóság gazdag virtuális öröksége a világhálóra is felkerült. A rendszerváltás után már életveszélyes állapotba került ortodox zsinagógát állami támogatással 2002-re teljesen felújították, idén tavasszal pedig bejelentették, hogy egy újabb projekt keretében kis látogatóközpontot építenek mellé, és a környezetét is rendezik. Az ortodox temetőhöz új út készül, mivel Vorhand rabbi sírjához ma is járnak imádkozni a zarándokok a világ minden tájáról.

A Makóról elszármazott ortodox zsidók a legnagyobb számban Izraelben élnek, róluk és a Nagy-Britanniában, illetve az Egyesült Államokban élőkről forgatott 1989 és 1992 között dokumentumfilmet Tari János, ebből egy rövid részletet itt megnézhet. Elképesztő, hogy az egykori zsidó tanító Nagy-Britanniába emigrált fia Jeruzsálemben egy fiatal zsidóval beszélgetve (aki töri a magyart, és valószínűleg sosem élt Magyarországon) rögtön talál egy közös ismerőst, a hagymás Wébert. Az izraeli közösség kezdeményezte a Makói Zsidók Világszervezetének létrehozását, és ők azok, akik Vorhand Mózes halálának évfordulóján elzarándokolnak a makói zsinagógába és a rabbi jángori temetőben lévő sírjához.

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.