Béla
4 °C
15 °C

Szex közben fotózta a feleségét, géniusznak tartják

Sentimental Journey 2
2019.11.10. 12:20

Beteg dolognak tartom, hogy ha valaki saját maga készít, vagy a jelenlévőkkel készíttet felvételt a saját maga szexuális életéről. Az egy beteg dolog.

– mondta Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor a parlamentben október 21-én, és én csak arra szeretném kérni, hogy semmiképpen se menjen el a Mai Manó Házban nyílt kiállításra, mert egy szerinte beteg ember munkáját fogja látni. Nobuyoshi Araki a japán, sőt, az egyetemes modern fotótörténet egyik legmarkánsabb alakja azzal szerezte a hírnevét, hogy elkezdte fotózni a nászútját, amibe a vonatozás, a pihenés, és a szex is beletartozott. Ahogy Araki mondta később egy interjújában, csak azt csinálták, amit minden házaspár szokott.

A jövőre 80 éves, még ma is pajkos ördögnek tűnő Araki fotómérnöki szakon tanult, egyetem után pedig egy reklámügynökségnél helyezkedett el a hatvanas években. A munkát bődületesen unta, de egy haszna volt: hozzáfért az ügynökség felszereléseihez, többek között egy fénymásolóhoz is, amivel létre tudta hozni a szinte zine-szerű, irodai technikával készült fotókönyveit. Egy ilyen volt az a kötet is is, amiben a már említett nászutat örökítette meg. A kényszeresen, mindig filmre fotózó Araki naplószerűen rögzítette az életét, és annak minden részletét, a tökéletesség sosem érdekelte, inkább az, hogy minél őszintébben megörökítse a képei alanyát. A legismertebb munkái fekete-fehérek, néha elmosódottak, ferdék, ha nem lennének monokrómok, akkor leginkább egy emberi élet emlékezetéből kimerevített pillanatra hasonlítanának. Csak éppen ez az ember élet tragédiával, kéjjel, tabuval, gyásszal, pajkos humorral, komorsággal van tele. Igazából mint az összes.

De nem biztos, hogy mindenkinek az életében akkora szerepet játszik a kinbaku (azaz a japán erotikus megkötözés), vagy a japán piros lámpás negyed, és megannyi

meztelen, néha megkötözött, néha teljesen pucér nő,

akiket Araki előszeretettel fotózott az utóbbi évtizedekben. És ez volt az élete is, mert sokszor elmondta már, hogy neki legalább akkora kényszer a fotózás, mint levegőt venni. Amikor egy pár évvel ezelőtt interjúban megkérdezték tőle, hogy milyen a viszonya a fényképezőgépével, nem is teljesen értette a kérdést, majd azt válaszolta, hogy olyan, mint a nadrágjával. Videóinterjúk közben is előszeretettel veszi elő a gépét, és fotózza le a kérdezőket, de a legjobb felvételek azok, amikor egy már installált kiállításán képeket készít a saját munkáiról.

A Mai Manóba szervezett kiállítás Araki életművéből csipeget, és tényleg, abból csak csipegetni lehet, mert az alsó hangon 500 elkészült fotókönyvből, és saját becslésem alapján több százezres, talán milliós fotógyűjteményéből nehezen lehetne értelmes tárlatot összerakni. De az életműnek vannak sarokkövei, amiket muszáj bemutatni: ilyen a tárlat címét is adó Szentimentális utazás/Téli utazás című gyűjteménye, aminek az egyik fele a most már harmadjára említett nászútját mutatja be, a másik pedig a szeretett felesége betegségét és halálát 1990-ben, a kórházi ágytól a temetésen át a félig üres lakásig. Vannak a kifejezetten erotikus képei, ahol nem túl bonyolult szimbólumrendszerrel (virág, gyümölcs) ábrázol erotikus helyzeteket. Vagy van, ahol nem is törődik szimbólummal, hanem egyszerűen lefotóz egy péniszen mászó csigát. Vannak a bondázsfotók, amikből egyébként már 2003-ban lehetett Budapesten látni egy gyűjtést az újpesti MEO Kortárs Művészeti Gyűjteményben.

A Mai Manó emeletén pedig ott van a késői Araki-korszak minden eleme. A művész szervezete a kétezres évek végén elkezdte bemondani az unalmast, de a fotózási vágy mindig felülkerekedett, először prosztatarákot diagnosztizáltak nála, de sikerült eltávolítani a daganatot, pár évvel később pedig agyvérzés következtében az egyik szemére elvesztette a látását. Ez egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy tovább folytassa a munkáit, de már nem kötöz meg senkit, nem szexel senkivel a saját fényképezőgépe előtt, hanem virágokat, illetve virágokból és műanyag játékokból készült csendéleteket fotóz. A hatalmas papírokra nyomtatott képekből kettőt ráadásul kifejezetten erre a kiállításra készített.

A kiállítás emeletén, a kisszobában pedig a saját szemünkkel is megnézhetjük, hogy mit is jelent a munkamorál Arakinál: a falakon különböző tablókban, egy kaptafára készült Polaroid-képeket láthatunk. A kaptafák lehetnek egyszerűek, mindennapiak (kesztyűk, az ég, virágok és játékbabák, ételek), szexuális töltetűek (az egyik válogatás beszédes címe: Valaki felesége), vagy éppen félbevágottak. Az utóbbi szelekció egy jó példa arra, hogy Araki hogyan gyúrja össze a japán kultúrát a saját látásmódjával, és hozzáállásával, a Kirishin névre keresztelt 2014-es sorozat egy nyelvi játék (a címben egyszerre jelennek meg a japán “vágni” és “igazság” szavak szimbólumai), miközben reflektál arra is, hogy a fotósnak a fél szeme tropára ment pár évvel ezelőtt. A két külön félből összeillesztett képeken pedig a gúzsba kötött, meztelen nők kerülnek párba ártatlan, színes virágokkal.

Nobuyoshi Araki megítélése a 2010-es évek végén sokak számára problémás, a tavalyi, berlini kiállítása ellen tüntettek is páran, miután kiderült, hogy egyik modellje azzal vádolta meg, hogy engedélye nélkül használta fel a meztelen képeit, és a fotózás alatt kellemetlen helyzetekbe kényszerítette. A berlini C / O galéria a tárlaton is elismerte Araki a nőket szinte tárgyakként bemutató képeinek problematikáját, és a kiállítás végére egy könyvet helyeztek el, ahol bárki leírhatta a véleményét ezzel kapcsolatban, majd egy közös hashtaget is megadtak, ha esetleg a közösségi hálón posztolna erről. A magyar kiállításon ilyen lehetőség nincs, bár nem is hiányzik, a szigorúan 18 éven felülieknek szóló válogatás nem hiszem, hogy bárkit meg tudna botránkoztatni, és Araki szexuálisan domináló figurája is eltörpül amellett a művész mellett, akinek feltett szándéka, hogy élete minden egyes pillanatát megörökítse.

Néha a kép létezésének ténye jobb, mint a kép megvalósítása és a tartalma, néha viszont olyan, mintha minden réteget lefejtve beleláthatnánk egy másik ember létezésébe, szomorúságába, vágyaiba. Annál nagyobb gyomros nemigen lehet fotós kiállításon, mint amikor a felesége, Yoko halálánál végignézzük a dátummal ellátott képeket. Az egyik nap még a kórházban van, másnap temetik, harmadnap Araki lakása egy szürke, kilátástalan bunker lesz attól, hogy az ágya egyik fele üres. A hiány elviselhetetlen fájdalomnak tűnik pár, szinte gondolkodás nélkül ellőtt fotón.

És ez adja Araki zsenialitását, hogy ebben a felfoghatatlan mennyiségű, hányaveti fotón szinte tökéletesen be tud mutatni egy emberi sorsot, akár katalogizálva, akár csak ömlesztve. A 2010-es évek Budapestjéről az évtizedek előtti Japán szörnyen idegennek tűnik,  de a hétköznapi pillanatok mind ugyanazok, az intimitás ugyanannyira megható. Arakinak meg kellett küzdenie országának szigorú, magát erkölcsösnek tartó közvéleményével, ami szerint tabu a nyílt szexualitás, és annak megörökítése, de ezt speciel itthonról is megérhetjük.

Az Érzelmes utazás című kiállítás január 19-ig látható a budapesti Mai Manó Házban. További információk itt.