Elemér
0 °C
10 °C

Lehetnek a feketének sötétebb árnyalatai?

O5A6692
2020.01.08. 22:15

Több mint húsz éve kínoz egy norvég férfi egy norvég férfit. És még emberek millióit. Amikor a kilencvenes évek végén Jo Nesbø megteremtette Harry Hole alakját, ezt a skandináv átlagnál is magasabb és a skandináv átlagnál is iszákosabb nyomozót, új karaktert adott a nordic noir-nak. Megőrizte ugyan a műfaj alapvető sablonjait – borongós, sötét tájak, hangulatok és emberek –, de sokkal erősebb hangsúlyt fektetett a természet- és társadalomrajzra (ez utóbbinál főleg a Vörösbegy című regényére gondolhatunk). És arra, hogy a főszereplője nemcsak egy mogorva, magának való, problémás alak legyen – ez eddig simán műfaji alapkövetelmény –, hanem ráadásul ez az alak az évek múlásával egyre pocsékabbul érezze magát.

A törekvés a magyarul a múlt év végén megjelent Késben, a Hole-sorozat tizenkettedik kötetében éri el az eddigi csúcspontját: soha nem látott mélységekbe löki a főszereplőt és az olvasót egyaránt. Nehéz olyan szerzőt találni – nekem egyelőre nem is sikerült –, aki ennyire kegyetlenül bánna a főhősével, mint Nesbø bánik a sajátjával. Egy láncdohányos alkoholista önpusztító életét éli, aki nem tud az emberekkel bánni, elvesztette anyját, nem jött ki az apjával, se a kollégáival, barátai nincsenek, az egyetlen nőt, akit szeretni tud, időről időre elveszíti, jellemzően saját hülyesége miatt. Ezek mellett folyamatos a fizikai kínzása is, aminek két leglátványosabb jele a hatalmas sebhely az arcán és jobb kezének elvesztett középső ujja.

Ezek a fájdalmak azonban eltörpülnek amellett, ami a Késben történik vele. A feleségétől el kellett költöznie, főiskolai állásából kitették, döglött aktákkal kell foglalkoznia, miközben szabadlábon van az a Svein Finne, aki olyan ellenfele, mint Sherlock Holmes-nak Moriarty professzor, csak egy misztikus, szocio- vagy pszichopata erőszaktevő testében.

Alvás. Minden éjjel eszméletlenre iszom magam. Pipa. Edzés. Emberekkel verekszem a bárban, ami korábban az enyém volt. Pipa. Ismerkedés. Mindenféle csajokkal dugok, csúnyákkal és szépekkel, némelyikükkel még értelmes beszélgetést is folytatok utána. Pipa.

Az életében ezek jelentik a változatosságot, meg az, hogy esténként milyen mértékben üti ki magát a piával. Mígnem egy filmszakadásig lerészegedős éjszaka másnapján úgy ébred, hogy mindene csupa vér, a keze is, a ruhái is.

És nem sokkal később tudomást szerzünk arról, hogy meghalt valaki.

A Kés nem az a krimi, amiről azért kellene írni, mert rettenetesen jó bűnügyi történet. Nem rossz annak sem, de nem is a legjobb, bűnügyi regényként még csak a Harry Hole-sorozatban sem az. Van gyilkosság, van erőszak, emberölések a múltban, tisztázatlan emberi viszonyok, de közben az igazán váratlan fordulatok fájón hiányoznak. Az utalások, amelyekkel megtévesztenék az Agatha Christie-i értelemben vett együttnyomozás szándékával olvasókat, sokkal nyilvánvalóbbak, mint korábban bármikor, miközben szinte sematikussá válik a látszólag-egyszerű-és-megoldott-bűnügy-valódi-megoldása, és eltűnnek azok az elemek, amikor ilyen-olyan nemtörődömségek miatt nem jutnak el fontos, az ügyek megoldásához elengedhetetlen információk az illetékesekhez.

Közben bármit, ami látszólag úgy van, hogy, azt annyira úgy láttatja, hogy nyilvánvalóan nem úgy van. Bárki, aki a történet íve során felmerülhet potenciális gyilkosként, annyira szándékoltan váratlanul merül fel – és tűnik pillanatokon belül logikus megoldásnak –, hogy nyilvánvaló, hogy ő sem az, meg ő sem az, meg ő sem az. Hogy ki az, én nagyon ritkán szoktam kitalálni, ehhez képest most magamat is meglepően gyorsan sikerült – amivel persze nem mondom azt, hogy a teljes történetvezetést és befejezést is kitaláltam, de magát a gyilkost meglehetősen könnyű volt, ahogy az indítékot is.

Szóval bűnügyi regényként nem a legjobb Nesbø-könyv ez.

Viszont elvisz minket egy olyan utazásra, amely során minden korábbi könyvénél világosabban mutatja meg, hogy minden rossz és mindenki rossz. Mintha Twin Peaksben járnánk – már abban a Twin Peaks-értelmezésben, hogy a látszólag unalmas kisvárosi (skandináv nagyvárosi-társadalmi) létezés alatt mindenhol a gonosz bugyog fel. Hogy lehet valaki sztárügyvéd, sztárrendőr, tisztes közszereplő vagy jó szándékú vállalkozó, a vágyai, a céljai, és ami mindezek mögött áll: a gyengesége miatt mindenkiből így vagy úgy, de bűnös lesz. A legtöbb esetben embert öl, ártatlan embert. Vagy legalábbis ártatlan ember halála szárad a lelkén. Persze nem minden bűn büntetése a börtön, sőt, az igazi büntetés sosem az – ezt már eddig is jól láttuk a Nesbø-regényekben is. Az igazi büntetés mindenkinek az, ami annak neki a legjobban fáj.

Márpedig ebben – valamint néhány etikai-filozófiai, például az Old Tjikko fa kapcsán a családról szóló – eszmefuttatásban verhetetlen és jobb minden korábbi könyvénél a Kés. Ebben a regényben a fontos szereplők közül mindenki a pokol legmélyebb bugyraiba merül. Ebben a könyvben szinte nincs olyan karakter – a főszereplők között legalábbis –, akinek ne kellene szenvednie, gyötrődnie. Akinek ne az fájna, ami a legjobban fáj, aki ne azt veszítené el, amit/akit elveszítenie a legkínzóbb érzés. A Harry Hole-történetek eddig is feketének tűntek, de a Kést olvasva úgy érezhetjük, minden más fájdalom relativizálódik, és a feketének is vannak sötét és sötétebb árnyalatai. És hogy

mind közül ez a legsötétebb.

A könyv befejezése a kötelező bűnügyiregény-elemek – a ki ölt, hogyan ölt és miért ölt kérdések megválaszolása, a legbűnösebb bűnösök megbűnhődése és némi katartikus feloldódás, az igazság egyfajta értelmezésének diadala – mellett nem mindennapi, még a Nesbø-univerzum szokatlan, zavaros, összetett befejezései között sem. Nem azért, mert sokkal sötétebb lenne, mint a regény egésze, hanem azért, mert, bár nehéz szpojlerezés nélkül többet elárulni, miközben látszólag sokkal inkább nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, valójában, egy nagyon szimbolikus mozdulattal, lezár mindent, ami az egész Harry Hole-saga volt.

(Jo Nesbø: Kés. Animus Kiadó, 2019., 4290 Ft)

(Borítókép: Rostás Bianka / Index)