Albin
0 °C
10 °C

A nemzetközi elit portréfestőjeként lett világhírű, itthon alig ismerjük

Portré részlet
2020.01.10. 22:16
László Fülöp az egyik legvagyonosabb magyar festőművész volt, császárok, királyok, elnökök rendeltek tőle portrét. Itthon viszont az életműve kikopott az emlékezetből. A Magyar Nemzeti Galéria ezen tavaly ősszel egy kisebb kamarakiállításon próbált segíteni, de az életművében ennél sokkal több lehetőség lenne.

László Fülöp huszonkilenc éves volt, amikor végképp berobbant a karrierje. 1898-ban megfestette Chlodwig zu Hohenlohe-Schillingsfürst herceg, vagyis a német kancellár portréját, amivel aranyérmet nyert a párizsi Szalonon. Amikor ezt a festményét meglátta II. Vilmos német császár, állítólag ezt mondta:

Végre egy igazi portré a kancellárról. Ki festette ezt?

Azonnal jött a készséges válasz: valami László Fülöp. Erre a császári ajakról a fáma szerint ez a mondat röppent fel: Na, akkor vele meg akarok ismerkedni.

A találkozás megtörtént, és olyan jól sikerült, hogy a fiatal magyar festő a következő években nemcsak, hogy többször megfesthette a császár portréját, de

bekerült az európai elit legmagasabb köreibe is, II. Vilmos egyenesen a barátjának nevezte később.

László Fülöp ekkor már évek óta magáénak tudhatta a bolgár uralkodó támogatását, aki a kezdő, éppen ezért még nem drága festőt már eleve beajánlotta a magukat megörökíttetni akaró európai arisztokratáknak, de a német császári portré megfestése volt az a pont, ami után nem volt megállás.

A „vagyonosok vonzzák a vagyonosokat ” elve alapján képei az arisztokrácia presztízscikkei lettek, Európa egyéb uralkodóházainak pedig a német császár a legjobb referenciát jelentette.

A Vilmos-arcképek egyikéhez készült fejtanulmány is látható volt a Magyar Nemzeti Galéria László Fülöp portréfestészetét bemutató őszi kamarakiállításán. Ez a tárlat nagyon messze állt attól, hogy valóban reprezentálja László művészetét, de legalább kísérletet tett arra, hogy László művészetét visszahozza a hazai köztudatba – ahonnan szinte teljesen kikopott.

Ki volt László Fülöp?

László Fülöp nehezített pályáról indult. Az 1869-ben Pesten született festő nemcsak szegény sorból származott, de szabómester apja egyáltalán nem támogatta fia művészi ambícióit, olyannyira, hogy ez életre szóló sérelmet jelentett a művésznek. Már jól menő festő volt, amikor még mindig vissza-visszaemlékezett arra, hogy apja milyen gorombán viselkedett vele, mennyire nem értette meg. László a támogatás hiányát szorgalommal pótolta, a tehetséges fiatalnak végül önerőből is sikerült bejárnia azt a klasszikus képzési útvonalat, amelyen a korabeli magyar festők általában végighaladtak. A Mintarajziskolában Székely Bertalannál és Lotz Károlynál tanult, aztán megjárta Münchent, majd Párizst is. Ambíciójának, presztízsmegrendeléseinek és racionális pénzkezelésének köszönhetően

az 1890-es évek végére, 30 éves korára Magyarország egyik legtehetősebb művésze lett.

László Fülöpnek azonban nemcsak az eredeti családjával kellett megküzdenie, leendő apósa és anyósa sem könnyítette meg az életét. Még müncheni egyetemistaként, 1892-ben ismerkedett meg egy jelmezbálon Lucy Guinness-szel , egy gazdag ír bankár lányával. Lucy és nővére éppen tanulmányúton jártak Németországban, ismerkedtek a nyelvvel, Lucy hegedülni tanult, és a kor szokása szerint művelődtek, kiállításokra jártak, kapcsolatokat építettek. A kapcsolatépítés legfontosabb epizódját minden bizonnyal a László Fülöppel való találkozás jelentette Lucynak, és nem azért, mert a festő rögtön felajánlotta, hogy megmutatja az utazóknak München legjobb kiállításait.

A találkozásból szerelem lett, de a házassággal évekig várniuk kellett, mert a lány szülei nem tartották jó partinak a csórónak tűnő magyar festőt. László Fülöp azonban nem adta fel. Amikor már meggazdagodott, Vilmos császár cimborája és az arisztokrácia sztárfestője lett, a Guinness anyuka is megfelelő vőnek találta a festőt, és áldását adta rájuk. Közös életüket Budapesten kezdték, ahol László Fülöp kastélynak is beillő villát építtetett maguknak, de végül 1907-ben Londonba költöztek. A művész 1937-ben bekövetkezett haláláig a szigetország fővárosában élt.

A top elit portréfestője

A nyugatra költözés ellenére László Fülöpöt a húszas, harmincas évek Magyarországán még számon tartották, mégpedig nemcsak művészként, hanem kvázi diplomataként is.

Csak pár kiemelkedő példa, hogy ki mindenki rendelt tőle portrét az évtizedek során:

  • a századforduló előestéjén megfestette Ferenc József portréját, akiről aztán még két arcképet készített, és akitől 1912-ben nemesi címet is kapott;
  • XIII. Leó pápa arcképét 1900-ban alkotta meg, amellyel a párizsi Nemzetközi Kiállítás nagy aranyérmét is elnyerte;
  • de modellje volt a pápai állam „miniszterelnöke”, Mariano Rampolla bíboros is;
  • készített gyermekkori arcképet a jelenlegi brit uralkodóról, II. Erzsébetről, valamint a későbbi anyakirálynéról, az akkor 25 éves Lady Elisabeth Bowes-Lyon yorki hercegnéről;
  • tengerentúli utazásai során négy amerikai elnök arcképét is megörökítette, Theodore Roosevelt és Hoover elnökök mellett Warren Hardingot és Calvin Coolidge-t is.

A huszadik századi európai vezetők közül Mussolini is modellt állt neki, akit azonban nehéz alanynak tartott, mondván, sokat izgett-mozgott az ülések alatt, és irányítani akarta a festőt az utasításaival. A nemzetközi politikai csúcsvezetők mellett számtalan arisztokrata család tagjának a portréját készítette el, katonai vezetők arcképeit örökítette meg, de szikh tisztek vagy tolldíszben pózoló indiántörzsfőnök is a vásznaira kerültek.Természetesen nem maradtak ki modelljei közül a magyar arisztokrácia és az állami élet vezető alakjai sem, Apponyi Albert grófot és Bethlen István miniszterelnököt például Londonban festette meg, és készített portrét Horthy Miklósról is.

Bár a politikai paletta elég széles spektrumáról kerültek ki a modelljei, Bellák Gábor, a Nemzeti Galéria kiállításának magyar társkurátora elmondása szerint László Fülöp egész pályáján mindvégig nagyon diplomatikus maradt, politikai ízléséről, nézeteiről keveset tudunk. Egy biztos, Hitlert és Sztálint nem festette meg.

„A nagyvilág művésze vagyok...”

László a nagyvilág művészének mondta magát, de legalább annyira örült annak, amikor 1925-ös budapesti kiállításán Horthy elismerte munkásságát, mint amikor a külföldi arisztokrácia rajongott érte. Azt hozzá kell tenni, megélte ennek a totális ellenkezőjét is, amikor az első világháború kitörése kettős állampolgárként érte. Ekkor már Londonban élt, így itthon kvázi hazaárulónak tartották, bécsi bankszámlájáról a Monarchia hatóságai elkobozták a vagyonát, aztán 1917-ben Angliában bebörtönözték, mert édesanyjának Magyarországra küldött haza pénzt. Csak 1919-ben szabadult.

Életműve azt mutatja, hogy ebből is felállt, pályáján összesen több mint 4000 művet készített. Magyarországon az elmúlt 90 évben egyáltalán nem volt tárlata ennek az egykor világhírű művésznek, ezért a Nemzeti Galéria kamarakiállítása bizonyos értelemben revelatív volt, de arra azért tizenhat festmény nagyon kevés, hogy

ismét felfedezhesse őt a magyar közönség.

László Fülöp portréinak a többsége nem az ábrázolt személy hatalmát reprezentáló festmény volt, hanem a személyességével hívta fel magára a figyelmet. Egy anekdota szerint Vilmos császár arcképéről a kislánya azt mondta: Végre a papa, és nem a császár! Ezek szerint a császár gyakran lehetett megviselt, hiszen a tekintete valóban megszólítja a szemlélőt, ám a depressziós rohama után lefestett férfi szeméből kimerültség és szorongás árad. Amúgy László férfiábrázolásai erősebbnek tűnnek, több nőábrázolása is az adott korban és műfajban elfogadotthoz képest is túlidealizáltnak látszik.

2004-ben, a londoni Magyar Magic évad során a Christie's aukciósház által rendezett László Fülöp tárlat angol kritikái is leginkább ezt a kétarcúságot emelték ki a művek kvalitása tekintetében, egyszerre hívták fel a figyelmet a személyességet nagy erővel megjelenítő portrékra és arra, hogy bizony vannak az életműben színtelen arcképek is.

Bellák Gábor művészettörténész szerint mint minden emberi tevékenységbe, a portréfestésbe is bele lehet fáradni, pályája második felében László Fülöp maga is bevallotta, hogy ez vele is megtörtént. Egy idő után olyan felkéréseket nem is vállalt, ahol a modellt nem találta elég érdekesnek vagy szimpatikusnak. Ugyanakkor ilyen léptékű életmű esetén teljesen természetes, hogy vannak olyan arcképei, amelyeken esetleg a rutinjellegű megoldások dominálnak, és amelyeken nem fordít annyi figyelmet a figurára, mint más művein, ugyanakkor egy életművet mégis a művész legjobb alkotásai alapján kell megítélni, és László Fülöp portré-életműve rendkívül fontos és rendkívül jó minőségű arcképekből áll. Nem véletlen, hogy például a londoni National Portrait Gallery szintén rendezett kamarakiállítást László Fülöp műveiből.

Miért kopott ki az életmű évtizedekre az emlékezetünkből?

László 1937-es halála majdnem egybeesett a második világháború kezdetével. A világháború után kialakuló magyarországi kultúrpolitika számtalan értéket igyekezett kiradírozni a hivatalos emlékezetből. Ha ez végképp nem is sikerült, az egészen biztos, hogy 1948 után olyan festészet nem kaphatott nyilvánosságot a szocialista Magyarországon, amely lényege szerint főként az egykori arisztokráciát, királyokat, császárokat, „dekadens” művészeket ábrázolta. Egyáltalán az individuum szerepe leértékelődött, a portréfestészet nem maradhatott támogatott műfaj.

Nemcsak azért nem található meg tehát a magyar művészettörténeti kánonban László Fülöp művészete, mert Nagy-Britanniában élt, hanem a társadalmi változások sem kedveztek művészeti öröksége hazai befogadásának. A rendszerváltozás után is sokat kellett várni arra, hogy neve egyáltalán újra felbukkanjon itthon. Még a kétezres évek elején is végigsétálhatott úgy a látogató a Nemzeti Galéria állandó kiállításán, hogy egyetlen László Fülöp-művel sem találkozott. Az elmúlt években ez némileg változott, a Galéria állandó tárlatán megtekinthető az egyik legfontosabb alkotása, a XIII. Leó pápát ábrázoló portréja és egy korai zsánerképe is. 

László Fülöp egyáltalán nem tartozott a huszadik század eleji magyar művészet friss, modern alkotói közé. Bellák Gábor művészettörténész azonban úgy látja, az életművet vissza kell helyezni a magyar művészettörténetbe, mégpedig igen magas helyre, hiszen a művész korának egyik legnagyobb portréfestője volt.

Művészete a klasszikus, késő reneszánszban gyökerező portréfestészet utolsó nagy fejezete, László Fülöp az udvari portréfestők utolsó nagy képviselője volt.

A cikk illusztrációit a Magyar Nemzeti Galériában tavaly megrendezett László Fülöp kamarakiállítás anyagából válogattuk.

(Borítókép:  László Fülöp: Önarckép, 1911. )