Egy társasjáték, amelyhez tényleg kötelező az alkohol

Nem világmegváltó játékokra van szükségünk, hanem olyanokra, amikben megvan a szikra, megvan valami kreatív plusz

– mondta az A Games nevű kis társasjáték-kiadó vezetője, Hegedűs Csaba tavaly, amikor hatalmas érdeklődés mellett megszervezték az első 12 órás játékkészítő versenyt, amelyen a versenyzők reggel 9-kor kaptak egy alaptartozékokkal teli csomagot, és este 9-re egy vadonatúj társast kellett létrehozni belőlük. (A versenyről itt, a döntősökről itt, az elkészült és kiadott nyertesekről pedig itt írtunk.)

És pont ez a kreatív szikra van meg a tavalyi verseny egyik szervezője, Geri Ádám új társasjátékában, a Portolanóban is, még akkor is, ha ez nem a versenyen született: nincs szó olyan játékról, ami újraírja a társastörténelmet, de olyanról igen, amit a kellően bizsergető izgalommal jár elővenni. Hajófejlesztős, árugyűjtős, kereskedős társasjátékról van szó, a sokadikról a sorban, de mégis: van benne egy olyan jópofa ötlet, amitől az ember megjegyzi a játék nevét.

A Portolanóba ugyanis a kereskedelmen meg a kalózokkal vagy egymással harcoláson kívül még egy alapvető fontosságú összetevő került:

és többé nem lesznek hajlandóak kormányozni a hajónkat, amíg a kapitány legalább egy hordónyi piáról nem gondoskodik a lenyugtatásuk érdekében. És ez persze a játékmechanizmus szempontjából is lényeges, de ennél sokkal fontosabb, hogy az egész játék viccesebbé és szerethetőbbé válik miatta.

De ez nyilván nem lenne elég, ha amúgy nem lenne szó abszolút jól kitalált játékról: azt senki nem állítja, hogy az a bizonyos kreatív szikra bármit is helyettesíthetne a kidolgozottságból; az csak az alap, amelyre az egésznek épülnie kell. A Portolanóban a játékosok egy (fiktív) világtérképen mozognak a hajójukkal, hogy rumot, eladható árukat, hajóágyúkat vagy pénzt szerezzenek, utóbbiból pedig bővítsék a hajót, hogy az mozgékonyabb vagy harciasabb legyen, vagy bővüljön a raktere. A kikötőknél pedig el lehet adni az árut, pénzért és rumért cserébe, de amíg az ember odáig eljut, bármikor keresztezheti az útját egy kalózhajó, ami egyébként nem feltétlenül baj, mert ha a játékos győz, még jól is jár.

Mindez nem hangzik eszeveszettül bonyolultan, és nem is az a Portolano lényege, hogy sosem látott játékmechanizmusokkal találkozzon az ember, hanem a rum meg az, hogy minden egyes lépés milyen jól ki van találva. Geri Ádám a játék minden egyes lépésekor vegyítette a szerencsét és az egyéni döntést, ami bár nem törli el száz százalékban a sok játékos által alantas játékmechanizmusnak tartott szerencse szerepét, de végeredményben egyfajta hibrid, inkább az alkalmazkodásra és az előre tervezésre épülő rendszert hoz létre. Azaz nem nagyon akad olyan helyzet, amit egy rendesen felkészült, alaposan felfejlesztett és telepakolt hajójú játékos ne tudna végrehajtani, csak olyan, ami bonyolultabb vagy költségesebb. 

Már a hajó mozgatása is ilyen: bár befolyásolja a szél iránya, de ettől még akár ellenszélben is lehet hajózni, csak hát akkor jobban elfáradnak a matrózok, és több rummal kell lenyújtaniuk a nap végén. (Ha meg elfogy a rum és zendülés tör ki, akkor a hajó csak sodródik szélirányba, de ha kedvező a szélirány, ebből is kisülhetnek jó dolgok.) Vagy ilyen a csata a kalózokkal és egymással résznél is: minél több ágyút, illetve minél több ágyú elhelyezésére alkalmas hajórészt veszünk, és hozzá minél több kanócot, annál kevésbé vagyunk a kockadobásra utalva a csatában.

És közben a játékban van még jó pár olyan apróság, ami végül az ismert mechanizmusok ellenére is egyedivé tudja tenni a Portolanót (a cím egyébként egy középkori hajós térképfajtára utal). Ilyen a különálló tenger- és kikötőlapkákból álló játéktér összeállítása: ha egy táblát minden hajó elhagy, azt meg kell fordítani, a másik oldalon pedig egész más lehetőségek lesznek (az újra visszafordításig), ami egyrészt nagyobb szerepet ad a stratégiának (pl. előbb oda tudok-e hajózni, mint hogy a másik elhagyja, hogy ugyanaz maradjon a helyzet), másrészt meg ad egy memóriakártya-jelleget is a játéknak.

És nagyon kreatív a pontozás sokféle módja is. Hogy mennyi pénzt kapunk a kikötőben, az attól függ, egyszerre mennyi áruval tudunk befutni, mert ha több megfelelő termékünk van, négyzetesen növekszik az ár. Viszont az áru és a rum ugyanabban a raktérben van a hajón, tehát egy időben nem lehet mindkettőből sok a fedélzeten. Ráadásul ha teljesen kiszolgáljuk a piacot a kikötőben, egy, a játék végéig ismeretlen tartalmú kincses ládát is kapunk. De befolyásolja a pontszámot a hadiszerencse és az is, ki tudja előbb bővíteni a hajóját (minél gyorsabb valaki, annál többet ér a tartozék), és lehet teljesíteni küldetéseket is.

Így pedig valójában több van ebben a játékban, mint amire az ember gondolna, ha egy árufelpakolós-árueladós társasról hall. És nem is arról van szó, hogy a készítő belezsúfolt egy csomó kiegészítő mechanizmust és ötletet az egyszerű alapjátékba; illetve de, erről van szó, csak épp ezt olyan okosan és átgondoltan csinálta, hogy azt öröm nézni.

És hát végre egy játék, amivel kapcsolatban új értelmet nyer a „csak az a lényeg, hogy legyen elég pia” máskülönben kétes bölcsessége!

Kinek ajánljuk? Azoknak, akik nyitottak egy könnyedebb, fél-háromnegyed órás, közepesen összetett stratégiai játékra.

Hányan játszhatják? 2-5 játékos, 2 és 3 személyre külön optimalizálva van a játékszabály, és tényleg ugyanolyan jó a játékmenet ketten is.

Mennyibe kerül? 15 ezer forintnál kezdődik.