Szabina
7 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Így korbácsold fel a vágyat!

szkb-bernarda alba-009 web-2000x1333
2020.10.06. 16:26
Három darab, három aspektus. A mélyén mindegyik ugyanaz: szerelem, vágy, egymásra találás. A Szegedi Kortárs Balett hármas produkciója a Nemzeti Táncszínházban korbácsolta fel a vágyakat.

Égni a vágytól és hallgatni róla – ez a legnagyobb büntetés, amit magunkra mérhetünk –, mondja Frederico García Lorca egyik legfontosabb s talán legjobb darabjáról. Juronics Tamás Lorca-drámáját, a Bernarda Alba házát választotta, hogy elmondja, mit gondol a vágyról.

Arról a vágyról, ami szétfeszíti az embert, mert nem kibontakoztatható, nem megélhető, ha pedig mégis, társadalmi konvenciókba, tiltásokba, kitagadásba ütközik. Ez persze csak a kiindulópont, Juronics elmozdul a konkrét műtől egy általánosabb irányba – a mű dramaturgiai súlypontjait persze megtartva –, úgy teszi fel a kérdést, hogy mi van akkor, ha, úgymond, feleslegesen vágyakozunk? Ha be vagyunk zárva egy üvegfalú házba, öt nő együtt, öt testvér, hosszú fekete szoknyában. Férfi nincs. Csak a hiány, az elfojtódás, az iszonyatos vágyakozás, és ez rettentő negatív energiákat sűrít és szabadít fel. A keserűségét, a gyűlöletét, a bezártságét, ami akár egymás ellen fordítja az ezt megélőket. Ezt hozza ki Juronics a társulatából, meglehetős sikerrel. A bezárt nők kimennének, ki az életbe, ösztöneiket, vágyaikat kergetve, de falakba ütköznek. Nekimennek a falnak, rátapadnak, olykor a falon, a falnak táncolnak, minden mozdulatuk a ki nem élhető vágyé. Ám a fal még az ő vágyuknál is erősebb, visszapattintja őket, hiszen innen, a hermetikusan lezárt házból nincs kiút. Viszont belépés sincs, behatolni sem lehet a zárt falak közé. Se ki, se be. (A februári szegedi premier idején még nem lehetett tudni, micsoda aktualitása lesz a bezártságnak.) A vágy tárgya jönne, de nem jöhet, mert a konvenciók, a többi nő, az elvárások, a társadalom, a család nem teszi lehetővé. S noha Lorcánál nem jelenik meg a férfi, Juronicsnál jön, de kinn marad a ház falán.

És itt következik az amúgy is nagyon erős koreográfia legkiemeltebb része: férfi és nő üvegfallal elválasztott pas de deux-je. A nő bent táncol, a férfi kint. Zseniális ötlet, plasztikus ábrázolása a nemlétezőnek.

Az egymásra találás lélekben létrejön, sőt, férfiban, nőben külön-külön fizikailag is, ám az összeborulás elmarad. A feszültség tetőfokára hág.

Az előadás szólókra is lehetőséget ad, de az együtt táncolás dinamikája az erősebb a darabban. A táncosok mégiscsak egy adott térben, egy üvegházban vannak összezárva, a helyszűke eleve megadja a feszültséget az elementáris lendülethez. De hát a mozdulat végtelenbe tartó íve korlátokba ütközik, akár a vágy végtelensége. Ha ehhez minden művésznél egyformán társulna az átütő színészi játék, az arcra kiülő érzelmek ereje, hogy azt érezzük, ők egyszerűen elpusztulnak odabenn, még elementárisabb lenne. A legkisebb nővér, akinek vágya mégis áttöri a falakat, az életével fizet.

A Vágy trilógia következő darabja a Coppélia, ez a mű az eredeti, Delibes-féle klasszikus baletthez képest még inkább elmozdítva jelenik meg az olasz Enrico Morelli koreográfiájában. A bábu lét persze központi eleme az előadásnak, de a koreográfia a történettől elszakadva inkább az emberi kapcsolatokra, a valakihez tartozás és az intimitás vágyára fókuszál. Az elején minden pár egyik tagja bábu, akit a pár másik tagja mozgat. Ám

ebből a képből nem az jön le, hogy bábunak lenni rossz, nem a kihasználtság-megalázottság alaphangja köszön vissza, sőt, inkább a bábu és mozgatója közötti szoros viszonyra, közelségre, egyfajta közös játékra utal.

Tu mi fai girar, tu mi fai girar, come fossi una bambola (úgy pörgetsz, úgy forgatsz, mintha játékbaba lennék) – énekli Patty Pravo. Remek áthallás. A „sok bábu” képből persze itt is kibontakozik a szóló (Szigyártó Szandra – Vincze Lotár), illetve egy rendkívül érzékeny, egymásra találó pas de deux, de ez is le van képezve, kettőzve a bábok mozgatásával. Ezeket a bábokat azonban már a pár tagjai mozgatják, mintegy mindannyiunk báblétét, vágyott gyermekiségét megformálva. Míg a Juronics-féle Bernarda Alba háza a bennragadt, ezért elementáris erejű, pusztító vágyat teszi táncszínpadra, a Coppélia a szerelmes pár bensőséges, csodálatosan szép, az egymásra találás megnyugvásában végződő kapcsolatának bemutatására fut ki.

Az est harmadik darabja minden trilógia méltán utolsónak hagyott sikerválasztása, a tangó, Roberto Galvan 1992-es, a Szegedi Balett részére készített koreográfiája. Koncert tangóharmonikára és zenekarra. 

Itt már konkrét történet nincs, inkább a tömény, harcos, egymásra provokatívan reflektáló erotika férfi-nő bontásban, összesercegtetve, táncműbe foglalva.

A piazzollai dallamokra írt darab elején csak férfiak tárcolnak, blazírt, nemtörődöm macsósággal vonulnak le-fel a színen – mi is lenne a tangóval enélkül a blazírt nemtörődömség nélkül –, azért a sokszor akrobatikus erejű mozdulatok, nem könnyen kivitelezhető egymáson átfordulások a nagyképű vonulások között ott vannak. Tán kicsit túlságosan is arra figyelnek a táncosok, hogy a mozdulatok meglegyenek, egy picit itt is rá lehetne még tenni egy lapáttal a belülről, zsigerből fakadó megformálásra. Ezután jön a női szekció, na ők aztán rendesen hangot adnak vágyaiknak (és akkor eufemisztikusan fogalmaztam), majd végül összetalálkozik a két véglet, férfi és nő, és kisül. A tangó alapjáraton is, ebben a verzióban meg pláne a Karinthy-féle evidenciát teszi képbe és táncba: ugyan hogy is értené meg egymást férfi és nő – a nő a férfit akarja, a férfi meg a nőt.

Mindhárom előadást a kivételesen gazdag, lendületes, az egész testet, a kortárs táncnyelv izolált mozgásformáit, szédületes ritmikáját és a teret mind horizontálisan, mind vertikálisan maximálisan kihasználó koreográfia és előadásmód jellemzi, ami szavakkal nehezen visszaadható. Megint csak bebizonyosodik: míg a klasszikus balett a felülmúlhatatlan szépség, a kortárs tánc a tökéletes szabadság művészete. E sorok írója is rendkívül sajnálja, hogy mindezt nem a színpadról mondhatja el.

Bernarda Alba háza

Táncolják:

Szigyártó Szandra, Takács Zsófia, Bocsi Petra, Kovács Enikő, Nier Janka, Wéninger Dalma

Vincze Lotár / Kiss Róbert

Coppélia Táncolják:

Takács Zsófia, Czár Gergely, Wéninger Dalma, Szigyártó Szandra, Claudia Elvetico, Vincze Lotár, Zsadon Flóra, Bocsi Petra, Kiss Róbert, Nier Janka, Kovács Enikő, Adam Bobák, Kaiser Fruzsina, Graziano Bongiovanni

Koncert tangóharmonikára és zenekarra Táncolják:

Czár Gergely – Szigyártó Szandra; Kiss Róbert – Bocsi Petra; Vincze Lotár – Takács Zsófia; Graziano Bongiovanni – Claudia Elvetico; Adam Bobák – Nier Janka

Borítókép: szegedikortarsbalett.hu Fotós: Tarnavölgyi Zoltán