Se keret, se fal, mégis festmény

Túl az emberélet felén hová jut egy művész, ha nem a dantei sötétlő erdőbe? Merthogy úgy tűnik, megtalálta saját útját, kifejezési formáját.

A sötétlő erdőből nyolc évvel ezelőtt kijöttem. Mondhatnám úgyis, hogy megláttam a fényt: föltaláltam egy új festészeti technikát, amelyet azóta is folyamatosan fejlesztek.

A festészetben még ma is ki lehet találni új technikát?

Az újat mindig a szükség szüli. Esetemben ez annyit jelenti, hogy szerettem volna növekvő képeket festeni. Ennek fontos eleme az, hogy ki akartam zárni minden olyan kompromisszumot, amit a hagyományos festmények esetében a legtöbben ismernek és megszoktak, amikor elmennek egy kiállításra. Ilyen például a kép mérete, a formája vagy az, ahogyan a falon lógó festményt nézzük. Úgy éreztem, nekem el kell szakadnom a hagyományos képek világától.

Miben áll a növekvő festészet lényege?

Képeimnél a festék maga a festmény. Ez a festési mód, az egymásra épülő, növekvő felület elkészítése ugyanakkor sok előkészületet, komplex, sokrétű agymunkát kíván, és még az utómunka is kacifántos.

A szakma, a közönség hogyan fogadta mindezt?

Öt-hat évvel ezelőtt még volt bennem félelem, hiszen ilyet azelőtt még senki nem csinált. De kiderült, hogy az emberek sokkal könnyebben megértik, mint gondoltam. A képek ugyanis sokkal közvetlenebbé válnak, hatásuk erősebb és mélyebb, mint a hagyományos festmények esetében. Arra is gondoltam, hogy mindez azért van így, mert a régit már megszokták, ez meg valami új. De kiderült, hogy tényleg megérintik az embereket. Ezek a képek tömörek, nincsen bennük felesleg. Úgy tűnik, mintha csak állnának a levegőben, minden kontextustól elemelten. Önálló univerzumok a mindenségben. Létezésüket nem határolja semmi. Ezekhez a képekhez közel lehet kerülni, több oldalról meg lehet nézi. Az élmény persze igazából csak élőben működik, de ettől minden még inkább olyan, mint maga az élet. Ezeket a képeket ráadásul meg is lehet érinteni, igaz, csak óvatosan, mert törékenyek.

Vagyis ezeket a képeket lehet javítani is?

Olyannyira, hogy a kiállításokra restaurátorokat is hívok, hogy tanulják meg a technikámat.

Ezek szerint a technika nem titkos.

Nem védtem le.

A Miksa-féle festészetet pedig egyszer majd tanítják is?

Szerintem nem fogják. De már volt olyan, aki megkérdezte, kipróbálhatja-e. Még örültem is, mert így idővel a szakma is jobban elfogadja.

Érdekes, hogy a mostani kiállításáról úgy ír, a képeit nem határolja a formátum, kezét nem köti kipróbált technika, fantáziáját nem láncolja le előkép és kritika, miközben a világ – és nem biztos, hogy csak a pandémia miatt – egyre inkább maszkok mögé bújik.

A képeim ettől talán még aktuálisabbak. Akik már ismerik a munkáimat, azok nem csapán az értelmüket keresik, de képesek meglátni a képek lelkét is. Azok, akik először találkoznak velük, többnyire még rákérdeznek arra, hogyan készülnek, érdekli őket a festészeti technika. Aztán ők is megértik a festmények lényegét. Azt, hogy a festés nálam meditációs folyamat, s hogy a végeredmény maga a megfejtés, ami túl van minden verbalitáson, amit mondatokkal nem lehet megfogalmazni. A szó számomra sokkal pontatlanabb, mint a kép. Engem még ritkán győzött meg szó. Számomra az sem fontos, hogy egy-egy kép meddig készül. Legyen az egyetlen nap vagy fél év. A lényeg ugyanis az, hogy a festmény jóságot, szépséget és energiát sugározzon, és hogy megtaláljam benne a magam igazát.

(Borítókép: Czerkl Gábor )