Mese mese átka, ledarált madárka

Tanár úrnak tisztelettel jelentem, hogy az ország létszáma kilencmillió-hétszázhetvenháromezer fő, a mese pedig egy rövid, kitalált történet, amely szórakoztató, érdekfeszítő és erkölcsileg oktató célú.

• Miért vannak mesék?
• Miért mesélünk és hallgatunk történeteket?
• Miben segítenek, ha segítenek egyáltalán?
• Miért maradtak fenn évszázadokon keresztül, vagy miért van szükség, újakat írni, esetleg feldolgozni régi történeteket?

Vagyis fontos volna tudni, hogy mi alapján állították össze például azt a botrányt generáló könyvet, amivel napok óta tele van a sajtó?

Fontos szempont volt, hogy a mesék elfogadásra ösztönözzenek, hogy a marginalizált helyzetű gyermekek is találkozzanak olyan mesehősökkel, akikkel könnyebben tudnak azonosulni a hasonlóság okán

– avat be a döntési folyamat hátterébe Lőrincz Noémi, a Meseország mindenkié című mesekönyv pedagógiai szakértője. És hogy ezek a történetek jól sikerültek-e? Azt az idő eldönti. Aki ezt nem hiszi, járjon utána.

A mesék legnagyobb kritikusa az idő

Egy mese akkor számít jónak, ha kiállja az idő próbáját. Ha nem rejt magában elég értéket, kikopik a köztudatból.
Réges-régen, az Óperenciás-tengeren innen és túl, amikor az ember legnagyobb problémáját még nem a merülő telefonakksi, hanem az éhhalál jelentette, a mesék nem gyerekeknek íródtak. A bölcsek történetekbe ágyazva adták tovább azokat az életben maradáshoz szükséges tapasztalatokat, amiket ők is örököltek, majd bővítettek. 

A világ pedig mindig a nagy felfedezések útján jutott egyről a kettőre. Ilyen lehetett az is, amikor a „nagyok” rádöbbentek, hogy a „kicsik” is értelemmel bíró lények. Így születtek meg a gyerekeknek szánt mesék.

Őseink hosszú évszázadokon keresztül nélkülözték a televíziót és a különböző streaming szolgáltatókat. Náluk nem volt még „Netflix és chill”, maximum mesemondás és nyugalom. A regélők társaságtól függően váltottak gyerekeknek szóló, pajzán, vallási és történelmi csatornák között. Így alakult ki az, hogy évezredek óta mesélünk és hallgatunk meséket. Enélkül az emberiség sem fejlődött volna ilyen mértékben.

De hidaljunk most át pár száz évet, és másszunk fel a paszulyra, ami bár nem az égig, de a „mostba” vezet. A mesék ugyanúgy jelen vannak az életünkben, csak a felnőttek lusta módon megvárják, amíg azokat vizuális formába öntik. A gyerekeknek jobb esetben azért még mindig könyvből vagy kútfőből tolmácsolják a történeteket.

Nem mindegy, hogy egy gyerek látja vagy hallja a mesét. Ha nézi, akkor egy mások által megálmodott világba csöppen. Ám ha mesélnek neki, akkor pontosan annyit képzel el, amennyit még be tud fogadni. Ez nagyon fontos különbség. A mesékben szereplő, ma már inkább tabusított témák, mint a halál, kifejezetten sokat segítenek például egy gyereknek a gyászfeldolgozásban

– hívja fel a figyelmet a fogalmak fontosságára Helstáb Laura gyerekpszichológus, meseterapeuta.

Tényleg kell a horror?

Itthon, ahol a madár se jár, hiszen repül, egy kevésbé ismert módszerrel segít a gyerekek problémakezelésében Varga Orsolya Kids’Skills, vagyis gyermekkészség-fejlesztő tréner. Módszerének lényege szorosan kötődik a mesék működési metódusához. Úgy segíti a gyerekeket a problémáik leküzdésében, hogy nem kívülről gyakorol rájuk nyomást. A gyerekeknek saját képzeletüket kell segítségül hívniuk, és így külső vezetéssel, ám végső soron saját maguk oldják meg bajos helyzeteiket. Varga Orsolya erről így mesél:

Észrevettem a gyerekeken, hogy nem tudják kezelni az érzelmeiket. Ehhez köze lehet annak, hogy manapság a túlidealizált és giccses mesék korszakát éljük. Ezek a történetek nem mutatnak be konfliktusokat, megoldásokat. Így a későbbiekben nehezebben állítanak fel stratégiákat problémáik kezelésére.

A tapasztalatok átadásán kívül azonban e folyamatnak ezernyi pozitív mellékhatása is van. Bajzáth Mária hetedhét országon is túlról, a Népmesekincstár mesepedagógiai módszerével válogatott történeteken keresztül jut el a gyerekek szívéhez. Úgy próbál válaszokat adni egy-egy korosztálynak az őket foglalkoztató kérdésekre, hogy célzottan választ meséket, így ők észrevehetetlenül, sajátélmény-alapon tanulnak, fejlődnek, mindezt játékélménybe csomagolva. 

A mese minden résztvevő számára örömforrás és minőségi idő. Mesélünk azért is, mert segít a saját élettörténetünket és másokét is megfogalmazni, megérteni. Szorongásgátló varázseszköz. Kárpótlás, amelyben a rossz és a jó megkapja méltó jutalmát. A népmese a pedagógia táltos paripája.

A paripákat márpedig etetni és gondozni kell. Ha nem is égő parázzsal, de újabb elemekkel. Úgyis azt fogadja csak magába, amire szüksége van, és azokkal az értékekkel vágtat a jövőbe, amelyek örök érvényűek.

Persze néha célszerű felülvizsgálni, hogy mi, korunk bölcsei milyen értékeket vettünk át az őseinktől és adunk tovább az utókornak. Bajzáth Mária ebben is a segítségünkre volt, és a következő dologra hívta fel a figyelmünket:

Érvényes és érvénytelen tudástartalmak feltárására is alkalmat adnak a népköltészeti alkotások. Néhány olyan üzenetet tartalmaznak, amelyet a kisgyermekkor pedagógiája szempontjából már nem tekinthetünk továbbadandónak. Mindent ami előítélet, téveszme, megbélyegzés. Legegyszerűbben a közmondásokon keresztül tudom megmutatni: »Az asszony verve jó.« »Ahány cigány, annyi lopó.« »Ritka zsidó csalás nélkül.«

Szóval, olvassunk meséket a gyerekünknek vagy a bennünk élő gyereknek. Az utókor úgy is eldönti, hogy abból a csomagból, amit tőlünk kapott, mit hasznosít és mit ad tovább. Aki darálni akar, az meg vegyen egy kiló mákot és süssön sütit. Itt a vége, fuss el véle.

(Borítókép: MTI Fotó: Soós Lajos)