István, a király: elementáris erejű opera, aminek mindenki tudja a szövegét

Születésnapi ajándéknak szánták, de alighanem örök érvényűt alkottak az Erkel Színházban, amikor 2020. október 17-én operaként mutatták be az István, a királyt. A darab, mondjuk, eddig is opera volt, csak eredetileg rock műfajban készült, ugye.

De ennek is oka van: az 1980-as évek eleji keleti tömbben a rock volt az egyik leglázadóbb zenei zsáner. A rockopera témaválasztása – Boldizsár Miklós Ezredforduló című prózai operája, drámája nyomán – pedig már akkor is sokat sejtető volt, különösen a szétesés szélére puhuló Kádár-korszak alkonyának kezdetén.

De tény, Szörényi Levente, aki idén töltötte be 75. évét, szép születésnapi ajándékot kapott. Sőt, az Erkel Színházban megtartott ősbemutató mintha arra is rámutatna – a rockrajongók most nézzenek félre, vagy nézzék meg az operát –, hogy az István a király operaként semmivel nem kevesebb, mint rockoperaként. Sőt.

Ezt, persze, ennyire direkt módon nem lehet kijelenteni, de mindaz, ami Szinetár Miklós rendezésében láthatunk a színpadon, elemi erővel jelenik meg. Ez egyrészt köszönhető az opera műfajának, a színpadi látványnak, a sokszereplős előadásnak, és mindannak, ami a zenekari árokból – Kesselyák Gergely vezényletével – hallható.

Másrészt, és ha valamiben tényleg jobbat és többet nyújt az István, a király opera, mint a rock, az a kórus, a Magyar Állami Operaház Énekkara (Csiki Gábor karigazgató irányítása mellett). Az emberi hang, nők és férfiak kórusa utánozhatatlan és pótolhatatlan. Szinetár Miklós tökéletesen használja erre a színházi teret, a karzat mindkét oldaláról, erősítve a surround hatást, és a néző, a székeken ülve ettől úgy érzi magát, mint akit a zene körbeölel.

A zsigerig leszivárgó hatás leírhatatlan, de ehhez szükség van arra is, amit a rendezői szándék pontosan alkalmaz: a megfelelő drámaisággal felépített jelenetsor és látvány megsokszorozza a kórus hangjának erejét.

Volt is, lesz is

Szinetár amúgy tökéletesen aktualizálta István és Koppány küzdelmét, amely anno mintha örök kettősségbe taszította volna az országot. Az előadást modern korteshadjáratba öltöztetve vezeti fel, a talpnyaló főurak öltözékük alapján, történelmi koronként keresik a hatalom kegyét, húznak az erőhöz, vagy fordulnak el a gyöngétől. S mindezt – a Magyar Nemzeti Balett Tánckarával – tökéletes koreográfiával egészíti ki Vári Bertalan, mert a tánc is maga az ember, ahogyan éppen néptáncol, vagy szalonban forgolódik, könyököt eltartva, netán verbunkosban igazodik a kor hangulatához.

A színpadi látványban pedig olyan hagyományok elevenednek meg, amilyen bátorsággal talán a hatvanas-hetvenes években nyúltak a rendezők vizuális elemekhez, amikor keresték az újat, de úgy, hogy maradjon is a régi. Persze, Horesnyi Balázs eddigi munkái is keresték az archaikus és új kapcsolatát, és azok többnyire mindig magukban hordozzák a monumentalitás élményét.

Amiben talán elmarad a várt élmény, az a zenekari hangzás és olykor a dalok párbaja. Mert lehet, hogy az Erkel talán egyik legjobb akusztikájával megáldott színháza, de a színpadnak mintha lennének olyan pontjai, ahonnan többek között Laborc is halkabban szól, és Asztrik püspöknek is minden erejét latba kell vetnie ahhoz, hogy mondanivalója a tizennegyedik sornál tovább jusson.

De István azért tenor, Koppány pedig bariton, basszbariton, vagyis a fent és lent kettőssége hangtartományban is megmutatkozik. Mindenki, a szereposztás szerint, őrzi az eredeti mű hangzásvilágát, és ebben azért megmutatkozik a különbség egy rocker és egy operaénekes éneklési technikája között.

De ahogyan az Opera honlapján az ajánlójában is olvasható, hogy a mű „tisztán szimfonikus partitúrája révén és a produkcióban részt vevő operaénekesek által a mű teljességgel megszabadulhat a kihangosítás szükségletétől, és a legnagyobb magyar színházi tér, az Erkel Színház atmoszférájában újabb értékei tűnhetnek fel.”

Talán azt is lehetne mondani, hogy az István, a király, 1983-as első bemutatóját követően végre révbe ért, és oda került, ahol mindig is a helye lehetett volna: az operák közé. Sőt, innen, 2020-ból nézve úgy is tűnhetne, mintha a rockopera volna az átirat. De ebből is látszik, hogy a Szörényi-Bródy páros anno valóban örökérvényűt alkotott.

Borítókép: Magyar Állami Operaház Fotós: Nagy Attila