Stohl András kínos magyarázatai a Centrál Színházban

„De hát, drágám, egyszeri alkalom volt, és semmit se jelent.” Ki ne ismerné a mozivászonról, a televíziós bohózatokból és mesterire faragott vígjátékok dialógusaiból, vagy ha más nem, hát az élet színpadáról az elcsépelt fordulatot, amikor a férj kínosan próbálja magyarázni lebukás után a félrelépését, s erre ezt a kínosan közhelyes mondatot választja?

Vagy legalábbis jelentett az adott pillanatban, s ezt a közlő maga is tudja, de a társadalmi normák rendszerében fenntartott házasságok megmaradásához a fenti mondat nagyban hozzájárul, s nincs is ezzel semmi baj, ha e tétellel az érintett felek is tisztában vannak. Minden megegyezés kérdése, s ha a működtetés a cél, üdvös lehet az elején lefektetett szabályok betartása.

Noha Feydeau-tól Molnár Ferencig színdarabok hosszú sora foglalkozik a házasságszédelgéssel, a téma mondhatni önálló dramaturgiai műfajt hozott létre, míg ugyanis világ a világ és holtomiglan a holtodiglan, soha nem lesz vége a házastársi hazugságoknak és a félrelépések kínos magyarázatainak.

Az erre adott válasz nyilván társadalom-, kultúra-, szocializáció- és egyénfüggő, s ahány egyén, annyiféleképpen látja. Innentől kezdve ha egy házasságban a két fél másként viszonyul az őszinteség kérdéséhez, már megvan a dráma, nem mindegy persze, elkövetők vagy elszenvedők vagyunk a dologban.

A Centrál Színház Házassági leckék középhaladóknak 2. című darabja nem elégszik meg a banális alapszituációval, rossz helyre nyíló ajtók és rossz személyek által felvett telefonok mára elkoptatott dramaturgiai közhelykavalkádjával, inkább a lelki mechanizmusiakat vizsgálja, és filozófiai alaptéziseket próbál gyártani válaszul. Az 1. 0 verzióból ismert négytagú baráti kompánia (két férj, két feleség), minden tagja ezúttal elkövető és elszenvedő is egyben, csaló és megcsalt szerepben is „helyt kell állnia”, s ez nem járhat nyilván egyforma sikerrel.

Florian Zeller népszerű párizsi színműíró, aki nemrég az Apa című darabot jegyezte a Pesti Színházban, ezúttal könnyedebb vizekre evez, s a legjobb francia vígjátéki hagyományokat folytatva merül már-már filozófiai mélységekbe a hazugság kontra igazmondás kényes kérdésében. A nagy sikerű 1.0 verzió után Puskás Tamás direktor értő és pergő rendezésében a mostani továbbképzés azoknak, akik már túl vannak néhány jól felépített s igazzá torzított házastársi hazugságon, s az abból fakadó kibékülésen.

A Centrál Színház szereti a könnyed társalgási vígjátékokat, illik is ide a műfaj, pláne hogy olyan színészek tálalják az újabb verziót, mint Balsai Móni, Stohl András, Schmied Zoltán és Kovács Patrícia. A szerepek is remekül lettek kiosztva, Balsai Móni az ártatlannak tűnő, a teljes, már-már beteges őszinteség pártján álló feleség (miközben férje legjobb barátjával kavar), Stohl az itt-ott félrelépő, folyton magyarázkodó, a csillagokat az égről is lehazudó tipikus átlagférj, Schmied Zoltán meg a mindenkit félrevezetni képes, hallgatásba burkolózó örök rejtőzködő, aki nem látványosan és hangzatosan csal, hanem tisztességesnek tűnve, szép titokban. Kovács Patrícia pedig igazi édibédi szerető és édibédi barátnő, akinél nem a szellemi dominancia vagy a lelki mélységek fognak arcul csapni minket a mindennapokban.

Florian Zeller mesterien építi fel a karaktereket és húzza fel a dramaturgiai kereteket: a házaspár épp barátait várja, az asszony húzódozik a látogatástól. Mert a férj barátját – akiről ekkor még nem tudjuk, hogy az ő szeretője is, csak épp nemrégen szakítottak – csókolózni látta vásárlás közben egy vadidegen nővel, az alapdilemma pedig az, megmondják-e ezt a feleségnek. A férj szerint nem, a feleség szerint meg igen. „A barátnőm, joga van tudnia” – hangzik a női érv, „De hát nem a mi ügyünk, minek szóljunk bele, s tegyük tönkre a házasságukat?” – hangzik a férfi. Az őszinteség mellett a barátság érve szól, az elhallgatás mellett úgyszintén, noha a tapintat álcájába csomagolva. 

Mígnem kiderül, a vélekedés mögött egyéb érzelmi viharok húzódnak. Jelenetről jelenetre jutunk el odáig, hogy kiderül, a feleség a férj legjobb barátjának szeretője, a férj pedig a barát feleségéé, ezt azonban az érintetteken kívül senki nem tudja, s ez a kereszthelyzet erős és váratlan dinamikákat ad a szituációnak. Minden szereplő tehát két másiknak hazudik a történetben: barátjának/barátnőjének és a házastársának. Érdekes szempont, hogy a Stohl által játszott karakter azt a kérdést is behozza a darabba, hogy a barátunkban való csalódás emberileg tán még megrázóbb, hiszen ott nem játszik bele a férfi-női hiúság szempontja.

S amikor a házaspár mindent tisztáz, eljön a visszavágó ideje. Miután a nő kivallatta a férfit, maga is beszámol félrelépéséről férje legjobb barátjával. S mikor a legigazabbat mondja, na akkor, a férfi egyszerűen nem hisz neki. Ez ugyanis már olyan elviselhetetlenül fájdalmas volna – hogy a felesége is megcsalja és a barátja is hazudik neki –, hogy ezt a tételt ő matematikailag kizárja.

A darab végén, már a tapsrend után jön még egy váratlan fordulat: azt is megnézzük, mi van a két másik szereplővel, mi zajlik a kulisszák mögött, mi az, amit eddig előlünk elhallgattak. S a kínos magyarázkodások, tisztára mosások mögött összeáll a kép, igazság mögött hazugság rejlik, és a kettő úgy fonódik össze, mint nappal és éjszaka. Dramaturgiailag igen, lelkileg nem, ez a néző szomorú válasza, mert a végén még jobban kiborul a szennyes és világosan látszik, ahol hazugság van, ott hazugság van. S a néző azzal a reménnyel távozik, hogy ennél azért én őszintébb vagyok és igazabbul élek. De tán Popper Péternél volt a bölcsek köve, amikor azt mondta: a legnagyobb illúzió, hogy tudunk illúzió nélkül élni. S ha ezt beismertük, már lehetünk őszinték magunkkal.

(Borítókép: Horváth Judit)