Lényegében az egyik legbonyolultabb zenei műforma. Nem összekeverendő az építőiparban használatos tömítőanyaggal, amit ráadásul rövid u-val írunk.
Amikor az emberiség rájött, hogy nem csak zene létrehozására képes, hanem több ember egyszerre több szólamot is meg tud szólaltatni, jó esetben valamiféle harmóniában, jött az újabb találmány: mi lenne, ha ugyanazt a zenei témát használnák, de nem egészen egyszerre ugyanazt, ráadásul úgy, hogy amikor megszólalnak, a fül számára kellemesen össze is csengjenek.
Így jött létre a kánon, amit az iskolából mindenki jól ismer. Tulajdonképpen ez az a dalocska, ami igazából egyszólamú, de ha több szólam is rendelkezésre áll, akkor előadható úgy is, hogy a szólamok egymás után lépnek be, soronként. Tehát amikor az első szólam felvezeti az első sort, és rátér a másodikra, akkor kezdi az első sort a második szólam, és így tovább. A végén jópofa összhangzás kerekedik ki belőle, és mindenki, aki részt vesz benne, meglehetősen vidám állapotba kerül már csak attól is, hogy nem rontotta el, és sikerült beégés nélkül végignyomnia.
A fúga is hasonló (az olasz eredeti elnevezés is arra utal, hogy kergetik egymást a szólamok), annyi különbséggel, hogy itt nincsenek hasonló szólamok, mint a kánonnál (ami tulajdonképpen egyszólamú, csak lehet többszólamúsítani), mindegyik elég jelentősen eltér a többitől, viszont itt erős főszabály, hogy az úgynevezett témának mindig meg kell szólalnia valamelyik szólamban. Természetesen nem ugyanabban a hangnemben, hanem egy úgynevezett rokon hangnemben. Ennek az az értelme, hogy amikor egyszerre megszólal a sok szólam (valamelyikben a téma), szépen hangozzanak együtt.
Tényleg nagyon bonyolult. Érdemes a fentiek ismeretében végighallgatni a legismertebb fúgát, Johann Sebastian Bach d-moll hangnemben írott, toccatával egybefűzött remekét.
