Rengeteg a magyar prostituált Brüsszelben

A héten megjelenő új, Városi rókák című regényében bemutatja Brüsszel titkos világát, sőt, legsötétebb oldalát. Szex, drogok, prostituáltak, brüsszeli politikusok, diplomaták. Mit szól hozzá, hogy a héten ehhez spontán megkapta minden idők legjobb marketingjét?

Durica Katarina: Nem véletlenül mondják, hogy az élet általában felülmúlja az irodalmat. Lényegében most is ez történt. Ha valaki arról írna a regényében, hogy egy EP-képviselő, aki kifelé abszolút a konzervatív értékeket és a keresztény családmodellt képviseli, ehhez képest meleg gangbangbulikba jár, majd így bukik le, ezt kihúzza a szerkesztő, mondván, ne essünk túlzásokba, ez annyira irreális, hogy az olvasók nem hiszik el.

A Szájer-botrány óta egyébként mindenki azt kérdezi, na, jó az élet Brüsszelben, mi? Ilyenkor elmondom, ehhez képest nekünk nagyon unalmasan, átlagosan zajlik az életünk, a gyerekekkel én leginkább az óvoda, az iskola és a játszóterek környékén fordulok meg Brüsszelben. Azt szintén tudni kell, hogy a brüsszeli rendőrség rendkívül komolyan veszi a járványügyi intézkedéseket. Kimondottan figyelik a házibulikat, és este tíz után már a legkisebb hangoskodásra is ugranak, becsengetnek, és bírságolnak.

A dunaszerdahelyi magyar maffia áldozatairól szóló regénye után a Városi rókák is hasonló dokumentarista módszerrel készült. Rengeteget beszélgetett az érintettekkel. Hogyan került kapcsolatba a brüsszeli prostituáltak történeteivel, amelyek a regény egyik fő szálát adják?

2019-ben költöztünk ki Brüsszelbe, miután a férjem kint kapott munkát. Épp egy emberkereskedelemről szóló riporthoz gyűjtöttem anyagot, ezért többször is bejártam a város prostituáltakkal teli részeit, köztük a Gare du Nord, az északi pályaudvar közeli piros lámpás negyedet is. Ezt pont úgy kell elképzelni, mint a híres amszterdami kirakatos utcát.

Emlékszem, amikor a barátnőmmel először sétáltunk arra egy hétköznap 11 óra magasságában, a prostituáltakat leszámítva csak mi voltunk nők a környéken, és azt mondták, ez az időszak, az ebédidő a legforgalmasabb sáv, mert a dolgozó férfiak ekkor érnek rá.

Nyilván sokkal egyszerűbb ilyenkor meglátogatni a prostituáltakat, mint este, amikor már kimenőt kell kérni az asszonytól. Itt ismerkedtem meg több szociális munkással és a Jó Pásztor Nővérekkel is, akik próbálnak ezeknek a nőknek segíteni, próbálják őket kimenekíteni.

Létezik arról bármilyen tudás, becslés, statisztika, hogy jelenleg hány magyar nő lehet kint emberkereskedelem áldozataként Brüsszelben?

Pontos számot én sem tudok mondani, de el sem tudjuk képzelni, hogy milyen sokan vannak. Amikor elkezdtem beszélgetni brüsszeli magyar prostituáltakkal, eleinte azt gondoltam, hogy ezekből a történetekből csak egy-kettő létezik, majd kénytelen voltam vele szembesülni, hogy ez csak a felszín.

Például a vitrines utcába csak a fehér lányokat állítják ki, míg a kabinos rendszer mellett a becsengetős, lakásos módszer működik, ahol viszont kizárólag fekete prostituáltak dolgoznak. Sokszor úgy, hogy ott élnek együtt a gyerekeikkel és a partnerükkel, aki általában a futtatójuk is egyben, és kizsákmányolja a barátnőjét.

A kiugró számok miatt Brüsszelben gyakori beszédtéma, hogy Afrikából hogyan hozzák be a lányokat. Miközben rengeteg a magyar prostituált Brüsszelben, akiről szinte egyáltalán nem beszélünk.

A regény pontosan lefesti az átlagember számára elképzelhetetlen, rendkívül káros tévhitek övezte folyamatot, hogy valakiből hogyan lesz prostituált. Hogyan zajlik a folyamat?

Valóban naiv, egyben fals elképzelés, hogy jellemzően olyan fiatal nőkről van szó, akik bármit bevállalnak a pénzért, majd annyira jól keresnek, hogy évek alatt megszedik magukat, kiszállnak, hazamennek, és vesznek egy hatalmas házat. Ehhez képest a valóság, hogy a prostituált hiába keres sokat, az a pénz nem nála landol, vagy csak nagyon kis részben, hanem a kitartói, a fogva tartói zsebében. Én kizárólag olyan történeteket hallottam, amikor a lányok ezt egyáltalán nem akarták, sőt.

Akiknek végül ez lesz a sorsuk, mind diszfunkcionális családokból és mélyszegénységből jönnek. Például gyakran éheztek, és sosem voltak szép ruháik, a szülők valamelyike pedig nemegyszer ült börtönben, stb. Sokszor találkoztam azzal is, hogy ezek a nők már gyerekként, akár öt-hat évesen családon belüli erőszak áldozataivá váltak, és már akkor elveszítették a kapcsolatot a testükkel, megtanulták, hogy fejben teljesen máshol járjanak aktus közben.

A könyvből az is kiderül, hogy a futtatóik mennyire tudatosan manipulálják a bennük lévő éhséget, szó szerint és a szeretetre való kiéhezettségüket is. Melyek a leggyakoribb behálózási technikák?

A stricik konkrétan vadásznak rájuk. Az egyik regényhősöm is egy kis felvidéki magyar faluból származik, ahol lényegében semmi munkalehetőség, nincs perspektíva. Meghívják őket egy Kofolára, azt mondják nekik, szeretlek, milyen szép vagy. Azt vettem észre, hogy az étel mennyire központi téma ezeknek az áldozattá váló nőknek az életében. Találkozott a férfival, aki már az elején is furcsán viselkedett, néha agresszív volt és kiszámíthatatlan, de azt mondta, hogy költözzön hozzá. Otthon már alig volt fűtés, a férfinál viszont tele volt a hűtő, és volt benne sonka, meg micsoda joghurtok és gyümölcs télen!

Így akadnak horogra az említett nők. Mi a behálózás következő lépcsője, hogy valakit akarata ellenére külföldön végül eladhassanak prostituáltnak?

Nagyon sokszor készül bosszúpornó vagy olyan szexvideó, amely utána igazi elektromos pórázként működik. Ezzel utána zsarolni lehet az áldozatokat, akik folyamatosan attól rettegnek, hogy a róluk készült megalázó felvételek hova kerülnek fel, kihez, milyen felületekre jutnak el. Ettől annyira félnek a nők, hogy inkább belemennek a másik mocskos játszmáiba.

Innentől folyamatosan zsarolják őket, és ettől a ponttól már nagyon gyakori a durva fizikai erőszak, a verés és a pincébe bezárás is minden ellenszegülési kísérletért. Ha valakinek van gyereke, az is szintén komoly zsarolási alap. Vagy azzal manipulálják őket, hogy ha lesz a nőnek pénze, végre szép ruhákat és sok játékot vehet a gyereknek. Vagy elkezdik fenyegetni, ha nem engedelmeskedik, elvágják a gyerek torkát, vagy idehozzák őt is, és neki is dolgoznia kell.

Van ebből kiút? Illetve szándék arra, hogy kiszabadítsák a prostitúcióra kényszerített nőket?

Ha valaki ezzel a szemmel nézi, a sajtóban szinte heti rendszerességgel lehet olvasni, hogy letartóztatták a 35 éves B. L.-t Németországban, aki a társaivalharminc lányt kényszerített prostitúcióra. Ebből is látszik, hogy ez máig mekkora üzlet, és rengetegen meggazdagszanak belőle. Szerencsétlen nő naponta harminc-negyven férfival közösül pihenőnap nélkül, ráadásul amikor tavasszal kitört a világjárvány, és be kellett zárni a masszázsszalonokat és a bordélyházakat, tíz euróért állították ki az utcára a prostituáltakat.

A nekik segítő civilek elmondása alapján megmentenek egy csomó lányt, majd szinte azonnal újak kerülnek a helyükre. Ott van a végtelenül elcsépelt fogalomnak tűnő érzékenyítés, ám életbe vágóan fontos lenne, hogy az a rengeteg férfi, parlamenti, bizottsági és NATO-alkalmazott, politikus, hivatalnok, multis beosztott stb., aki Brüsszelben dolgozik, és rendszeresen hozzájuk jár, meghallgassa, megismerje ezeknek a nőknek a történetét. Hihetetlen, hogy egyébként okos, magasan kvalifikált, sok nyelven beszélő férfiak máig elhiszik, hogy a prostituált az, aki nem bír magával, annyira szeret szexelni.

A Városi rókák Brüsszelnek azt a kevésbé ismert oldalát is megmutatja, hogy az ott élő nők közül nem csupán a prostituáltak szenvednek. A felső középosztályban Brüsszel a magányos nők városa. Hogyan jutott erre a következtetésre?

A külföldről jövő, ún. diplomatafeleségből több tízezer élhet ma Brüsszelben. Ahogy a regényben is írom, többnyire tényleg az a felállás, hogy a férj korán reggeltől késő estig dolgozik, amitől a feleség légüres térbe kerül, mert számára nem marad más, mint a háztartás és a gyereknevelés.

Otthon a nőnek hiába volt jó kis munkája vagy saját vállalkozása, egy külföldinek általában szinte esélye sincs, hogy munkát találjon Brüsszelben, mert még egy bolti eladói állásnál is minimumkövetelmény a flamand és a francia nyelvtudás. Az EU-s munka pedig nagyrészt összeegyeztethetetlen az anyasággal.

Találkoztam olyan külföldi anyukákkal hasonló helyzetben, akiknek doktorijuk vagy két mesterdiplomájuk volt, mégis azzal töltötték az idejüket, hogy fuvarozták a gyereket, és unalmukban mindenféle csokikészítő workshopra és lakberendező tanfolyamra jártak.

Ha már tradicionális családmodell, az Édes Anna intézménye is máig létezik Brüsszelben. A regény harmadik szála a jól élő diplomatacsaládokat kiszolgáló személyzet életét mutatja be. Velük hogyan került kapcsolatba?

Egyfelől a diplomatafeleségek közül sokakkal összebarátkoztam, és az ő történeteiket is meghallgattam, akárcsak a kint nemegyszer papírok nélkül dolgozó vendégmunkásokét. Brüsszelben egyébként rengeteg magyar él, szerintem ma már többen lehetnek, mint a szülővárosomban, Somorján, ami annyira szlovákosodik el.

Ismerek olyan magyar családot, amely 11 éve él Brüsszelben, és meg tudja csinálni, hogy csak magyarokkal veszi körül magát. Magyar a fodrászuk, a műkörmösük, a szakácsuk, a kertészük, a mosógépszerelőjük, a bébiszitterük stb.

Ez nem szociológiai tanulmány, de szintén megfigyeltem a saját kis kinti buborékunkban, hogy a Brüsszelben élő spanyol diplomatacsaládoknak nagyon sokszor dél-amerikaiak dolgoznak, a franciáknak a románok, az oroszoknak az ukránok, a magyarokban pedig az erdélyiek és a felvidékiek.

(Borítókép: Durica Katarina. Fotó: Kőnig Lilla)