Járt már Ön az Újságmúzeumban?

Ó azok a 70-es évek. Azok a 80-asok. A balatoni strandbüfé a lángossal, az éveken át áhított megigényelt szürke Trabanttal, a félrecsúszott úttörőnyakkendővel, a folyton belebeszélő ikerrel a telefonban vagy a Ki mit tud? lámpalázas világával.

Az ismert vagy épp kevésbé ismert történetek, filmek, színházi legendák. Jennifer Beals a Flashdance-ből, aki nappal nyomja a melót a gyárban, hegeszt, ahogy a Vörös Csillag legsztahanovistább munkásai sem tudnak, éjszaka meg úgy táncol, hogy egytől egyig leveszi lábáról a férfiakat. Gyerek- vagy kamaszkorunk, fiatal felnőttkorunk idői, kinek mi, és a még korábbi idők. Vissza a múltba, egészen a századelőig. Mármint a múlt század elejéig.

Az Újságmúzeum tele van sztorival. Megtudhatjuk, ki volt valójában Nemecsek Ernő, merthogy ihletője létezett a valóságban (Molnár Ferenc gyerekkori barátja), hogy az igazi Frakkot 100 forintért vették meg egy kórház udvaráról, hogy Jávor Pált verekedésért ítélték börtönre, Darvas Iván fröccsöntőüzemben dolgozott a háború után, Latabár Kálmán a nélkülöző színészeket támogatta, és hogy Sztankay István magázta a feleségét. Igaz, az első együtt töltött éjszaka után letegezte, de az asszony kikérte magának, ott még nem tartunk, hogy tegeződjünk, mondta.

Hogy 1986-ban, a csernobili katasztrófa évében a szépségkirálynő, a 17 éves fonyódi Molnár Csilla halálát ugyan nem hallgatták el, de azért eldugták a lapokban. A Népszabadság például csak a 7. oldalon, néhány sorban hozta a gyászhírt, a Népszava pedig a 12. oldalon írta meg, ugyancsak szűkszavúan.

Ellenben mindkét lap nagy terjedelemben gyászolta a vietnámi kommunista párt központi bizottságának főtitkárát, Le Duant, aki 79 éves korában halt meg, viszont a kutya se ismerte. Mi ez, ha nem sajtótörténet? Elfeledett tények, sztorik, azoknak kissé más, nem ismert, megkopott vagy idővel átszíneződött oldala, melyek újraélnek, pontosan, precízen, a korabeli sajtóból dokumentálva. A főszerkesztő Sal Endre péceli konyhaasztalán és az Újságmúzeumban is jól megfér egymás mellett Márkus László, Borivoje Surdilovics és A Tenkes kapitánya.

És még Színésznők rovat is van! Bajor Gizivel, akit a szerelme ölt meg morfiuminjekcióval, mert azt hitte, agydaganata van, a kommunizmust sehogy sem bíró Krencsey Mariann-nal vagy Dajka Margittal, Psota Irénnel, Tolnay Klárival, Kis Manyival, Váradi Hédivel, Honti Hannával és a nemrég elhunyt magyar Lollobridgidával, Pécsi Ildikóval. Meg Színészek, Századelős sztorik, Mesék, Az élet írta – mindez egy-egy rovat. Igazi nosztalgiabomba.

Túlvilági levelek, képzeletbeliek, amiket a szerző, Sal Endre, korábban a Nemzeti Sport munkatársa, a Bors főszerkesztő-helyettese írt Kaszás Attilának, milyen lenne a legutolsó születésnapja, vagy Ruttkai Évának, aki ma már újra jó helyen van, egymásba fonódva Latinovits Zoltánnal.

A Fb-n három éve létező, 150 ezer követővel rendelkező oldalnak november 1-jétől saját jogú weboldala is van, alkalmanként mintegy 100 ezer olvasóval, követővel, kiegészítő YouTube-csatornával.

Cikkekkel, írásokkal, visszaemlékezésekkel olyanokról, akikre mindannyian emlékszünk, és olyanokról, akikről tudunk, de nem biztos, hogy mindent. Tán épp a lényeget nem. Sztorik, legendák máshol nem igazán olvasható, de legalábbis nem közkeletű információkkal, röviden, fogyaszthatóan. Több mint ezer cikk, a rekorder egymillió olvasóval. Talán már csak a zene hiányzik mindehhez, hogy rákereshessünk egy Omega-, egy Illés-, egy LGT- vagy épp egy Fenyő Miki-számra. Ha már olyan szőnyegfelcsavarhatnékunk van.

Effektív újságmúzeum ugyan nincs, de van egy utazó tárlat. Legutóbb Baktalórántházán mutatkozott be, előtte Pécelen, a Ráday-kastélyban. Sal Endre újságíró személyes gyűjteménye korabeli lapokból, relikviákból. A század nagy eseményei, az I. és II. világháború, ’56, a Tanácsköztársaság eseményei.

A Pesti Hírlap 1848. március 17-i száma a Nemzeti dallal és a 12. ponttal. Múltunk, jelenünk a mába ágyazva. Elindult a nosztalgiavonat.