Lukács Sándor: a szemérmes színészetet szeretem

Láttam a Rózsavölgyi Szalon videóját, amiben azt mondta, hogy egyetlen szerepre vágyik igazán, amit eljátszana: Prospero. Ezt hogyan kell érteni? Csak azért kérdezem, mert miután Shakespeare Prospero monológjával befejezte A vihar című drámáját, azzal együtt lényegében az írást is abbahagyta. Búcsúzni készül?

Még nem. Mert a darab végén Porspero ugyan valóban eltöri a varázspálcáját, és azt mondja, hogy „Mint ti az ítéletnapon, / hadd menjek én is szabadon.”*, de csupán arról van szó, hogy járvány van, karanténben ülünk, és rengeteget írok. Versírás közben pedig arra jöttem rá, hogy kezdem összegyűjteni az emlékeimet, már amiket föl tudok idézni, és egyre többször tekintek vissza az elmúlt éveimre. Mindarra, amit a színpadon és azon kívül megéltem, és mindazt, amire rátalálok, szembesítem jelenkori önmagammal. Bizonyos szempontból Prospero is hasonló helyzetben került: nagy élettapasztalatú, traumákat megélt ember, aki rendet, harmóniát szeretne teremteni maga körül, még akkor is, ha ebben sokan akadályozzák, és finoman szólva sincs kegyelmi helyzetben.

Lényegében száműzött.

S mégis mélységesen mély bölcsesség, megnyugvás lakozik benne. És igen, ezt érzem én is, az igényt a belső megnyugvásra, a harmóniára. Nem csak magamban, a környezetemben is. Ha nagy szavakat akarnék használni, de miért is ne mondanám: a hazámban is. S még az is lehet, ha eljátszanám Prospero szerepét, az úgy feldobna, hogy utána eljátszanám Rómeót is.

Végül is, ez ma már csupán adaptáció kérdése.

Remek ötlet, szóljunk Varró Daninak, hogy a történetet írja át a korosztályomra!

Ha már említette Rómeót. Azt több helyen, interjúban is elmondta már, hogy pályafutása alatt valamiért vagy valahogyan elkerülték a „nagy szerepek”: Hamlet, Rómeó, Macbeth. Emiatt csalódott?

Dehogyis, jóllehet, egy színész életében ezek valóban hatalmas, komoly kihívást jelentő szerepek. Ám Darvas Iván sem volt Hamlet. Sem Latinovits Zoltán. Ha ők kimaradtak, és emiatt nem bánkódtak, én miért tenném. Jött helyette más. Például a Caligula helytartója és Petronius szerepe, Harag György rendezésében. A Bot és gitár Kapás Dezső rendezésében, ahol én voltam David, a vak vietnami veterán. Isteni szerep volt. Játszottam Orsino herceget a Vízkereszt, vagy amit akartok vígjátékban, a Szentivánéji álomban Theseust és Oberont is. Micsoda idők voltak! A Minden jó, ha vége jó vígjátékban játszottam Bertram grófot, ott Ruttkai Éva volt a mamám, és ha már itt tartunk: ugyanabban az évben Ruszt József megrendezte Tennessee Williams Orfeusz alászáll című drámáját, ahol Éva volt Lady, én pedig Val Xavier, a gitáros srác kígyóbőr dzsekiben. Vagyis Ruttkai Éva az egyik darabban a mamám volt, a másikban a szeretőm.

A színművészetben meghatározó, hogy kikkel játszik egy kezdő fiatal. Egykor ez egy jól egymásra, generációkra épülő rendszerként működött. Ez ma is megvan?

Erről a mai fiatalok talán jobban tudnának beszélni. Az én időmben, az 1970-es évek elején, csak néhány nevet említve ott volt Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Sulyok Mária, Bulla Elma, majd a következő generáció Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Szatmári István, Tomanek Nándor, majd Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Tordy Géza. És igen, az nagyon nem mindegy, hogy egy kezdő színész kiket, milyen példákat lát maga körül. Még főiskolás voltam, amikor a Vígszínházban Peter Brookék háromszor is előadták a Szentivánéji álom című darabot. Minden előadásra belógtunk, hogy láthassuk. Mi sokszor akkor is beültünk a társalgóba, ha aznap nem szerepeltünk, és hallgattuk, figyeltük a nagyokat, láttuk őket civil valóságukban is. De akkoriban csak két tévécsatorna működött, és hétfőn azok is szünnapot tartottak. Nem volt internet, telefon se nagyon, nemhogy mobiltelefon.

Az, hogy ma számtalan tévéadó van, internet és online csatorna, megváltoztatta a színházat?

A színművészek élete változott meg. A hetvenes években egy epizodista is népszerű volt, köszönhetően a televíziós játékfilmeknek. Ha egy színész kiment a piacra, az élet egy pillanatra megállt, az emberek köréje gyűltek.

Ez azért ma is így van, s még akkor is, ha egy valóságshow-szereplő megy ki a piacra.

No, ilyen celebvilág anno biztosan nem volt. Címlapra csak az kerülhetett, aki valamilyen komoly szakmai teljesítményt nyújtott. Legyen az televízió, film vagy színház. Nekünk nem kellett reklámokban szerepelnünk, nem vezettünk műsort hajnalban, sem esti adásban. Mi abból éltünk, hogy színészek lehettünk. Minket a szerepeinken keresztül ismert meg az ország. Most, a Vígszínházban van olyan fiatal színész, akinek nem tudom a nevét. De nem azért nem, mert ha találkoznánk, ne mutatkozna be, hanem mert nem is találkozom vele. A fiatalok rohannak, mennek a dolgukra, és ha valaki szezon közben kerül a társulathoz, és nem játszunk közös darabban, akkor lehet, hogy csak a legközelebbi társulati ülésen találkozunk. De régen még a rendezők, és nem csak a színháziak is beültek az előadásokra. Ma talán Sándor Pál az, aki rendszeres színházjáró, és elnézést kérek, ha valamelyik rendezőt most megbántottam volna, akiről nem tudok, de beül az előadásokra.

A pandémia ezen a helyzeten csak rontott, hiszen most a színházak is leeresztették a függönyt. Amikor ezt az interjút egyeztettük telefonon, azt mondta, ha lehet, személyesen találkozzunk, mert élőben minden életszerűbb. Figyelünk a távolságtartás szabályaira, de nem fél a járványtól?

Dehogyem. Ettől csak a bolond nem fél.

Mindig ilyen bátor volt?

A bátorság nem a megfelelő szó. Mindig átgondoltam, hogy mit és miért teszek. Nem ugrottam bele semmibe csak úgy, vakon, de nem is féltem attól, ami kihívást jelentett. Talán ezért is van az, hogy külön tudom választani a szakmai és a civil életemet. Az utóbbit megtartom magamnak, a szeretteimnek és a barátaimnak.

Valóban, nem sok bulvárcímlapon látjuk.

Fiatalkoromban, huszonöt és negyvenéves korom között szerepeltem eleget címlapon.

Mondták is önre, hogy a magyar Alain Delon.

Az is voltam. Elég is volt. Néhány filmben szinkronizáltam őt, például a Fekete tulipánban. Sőt egyszer majdnem találkoztam is vele. Fehér Klára A tenger című könyvből hatrészes filmet forgatunk Mészáros Gyula rendezésében, bizonyos jeleneteket a francia Riviérán vettünk fel. Éppen a cannes-i fesztivál idején. Balázsovits Lajossal sétáltunk a városban, és a Fesztivál- és Kongresszusi Palota épülete előtt ott állt Alain Delon egy társág közepén. Tizenöt-húsz méterre megközelítettük, de mertem hozzá odamenni. Egyrészt nem ismert, másrészt nem tudtam franciául.

Ahogyan Alain Delon se magyarul.

Na, ez akkor is az eszembe juthatott volna! De így is szép emlék. Másrészt, sosem vágytam arra, hogy minden rólam szóljon. Még a botrányok is elkerültek, de hát, ugye, úgy is kell élni, hogy az embert elkerüljék a botrányok. Ez nem esett a nehezemre. Ez a kedves hölgy ugyanis, aki 1976 óta a feleségem, s aki most a kávét is főzte nekünk, mindenben a társam és lelki támaszom.

(Ennél a pontnál a beszélgetésbe rövid időre bekapcsolódik Maráczi Mária, Lukács Sándor felesége, és elmondja, hogy Carla Romanelli, bár sok újság azt írta és írja, soha nem volt a férje első felesége. Lukács Sándor pedig elmeséli, hogy az olasz színésznővel 1974-ben együtt forgattak a Napraforgó című filmben, amit egy mintegy másfél évig tartó szorosabb kapcsolat követett, de végül és mégis Mária lett a felesége.)

Cannes után térjünk vissza Miskolcra, ahol született. Sosem vágyott arra, hogy ott legyen színész?

Talán furcsa, de nem. Miközben az első kőszínházi élményem oda kötődik. Gimnazista voltam, amikor a főiskola után odaszerződött Sztankay István. De – miután kiengedték a börtönből – ott volt társulati tag Darvas Iván, ahogyan Görbe János is. Az ő szereplésükkel láttam G. B. Shaw Szent Johannáját: Darvas volt Richard de Beauchamp, Warwick grófja, Görbe John de Stogumber káplán, Sztankay pedig Dauphin. Nagyszerű előadás volt, Léner Péter rendezte. Nem sokkal később Budapestre költözünk, és nekem minden vágyam az volt, hogyha már színész leszek, a Vígszínházba kerüljek. Ez a vágyam teljesült, amikor 1972-ben Várkonyi Zoltán rögtön a főiskola után leszerződtetett, és azóta is a társulat tagja vagyok.

Várkonyi milyen ember volt?

Kiváló szakember. Csak úgy pezsgett körülötte a levegő. Sok kollégám tartott tőle, többen lefagytak, ha próba közben őket nézte. Engem viszont mindig feldobott, lendületbe hozott, ha a tekintetét magamon éreztem. Sokat tanultam tőle, de sajnos nem sokáig, mert 1979-ben meghalt. De a színházat mindig kiváló direktorok irányították, akiktől lehetett tanulni.

Muszáj megkérdeznem, hiszen negyvennyolc éve szemtanúja a Vígszínház történelmének. A teátrum az utóbbi években komoly sebeket kapott, gondolok itt a Marton-ügyre, vagy az Eszenyi-ügyre. Mindezt hogyan élte meg?

Marton Lacinak nagyon sok mindent köszönhetek. Ő ahogyan korosodott, úgy lett egyre jobb rendező, és úgy vált egyre bölcsebbé és jobb emberré. Ami az ő sorsát illeti, csak annyit tudok mondani, hogy messze elítélek minden abúzust, testit, lelkit és szellemit, ám az ő esete, merthogy nagyon sok kolléganőjével és tanítványával beszéltem erről, közel-közel sincs olyan arányban azzal a sárzuhataggal, amit ő kapott. Élete utolsó rendezésében, Veszprémben, a Tartuffe című darabban szerepet kaptam tőle, Orgont játszottam. Soha nem felejtem el azt egy hónapot. Soványan, halálos betegen is, mély szakmai alázattal dolgozott. Ami az Eszenyi Enikő elleni vádakat illeti: sajnálatos, hogy a társulat döntő része és Enikő között ilyen mértékben megromlott a kapcsolat.

Vagyis szemtanúja lett egy színházi drámának, ami nem a színpadon zajlott. Majd jött Rudolf Péter.

Rudolf Péter rendkívüli kedvességgel és empátiával érkezett hozzánk, első rendezése, Az öreg hölgy látogatása nagyszerűen sikerült, de a további munka, velünk együtt, csak a járvány után folytatódhat.

Beszélgetésünk elején említette, hogy manapság egyfajta összegző állapotba került. Visszatekintve színpadi, filmes, vígszínházi pályafutására: milyen típusú színésszé vált?

Van, ugye, az a színész, aki minden szerepet magára húz, és az, aki minden szerepben más. Én a szemérmes színészetet szeretem. Azt az állapotot, játék közben is, mintha otthon lennék, egyedül a szobában. Számomra egy színész ekkor őszinte és hiteles. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy vígjátékban befelé fordulóvá kellene válni, de fontos az, hogy egy színész képes legyen arra, hogy megteremtse a nyilvános magányt.

Így már érhető, miért vágyik arra, hogy eljátssza Prospero szerepét. Fontos a belső dráma. Lehet, a monodráma az igaz műfaja.

Ha már ez felvetődött, a stúdiónkban játszom Kertész Imre Kaddis egy meg nem született gyermekért című művéből készült darabot. Nem tudok mást mondani: elemi erejű, olyan, mint egy élveboncolás. A Két pápa című előadás mellett ez most a nagy kedvencem.

Talán azért, mert A két pápában, amelyben Bergogliót, a később Ferenc néven pápává választott bíborost alakítja, abban is a belső monológok mélységében, sőt a szünetekben rejlik a mondanivaló.

Ez a darab, amit a Rózsavölgyi Szalonban Jordán Tamással játszunk – ő Ratzinger, vagyis XVI. Benedek pápa – azért is érdekes, mert Tamással ezt megelőzően mindössze egyszer, 1976-ban játszottam együtt Edelényi János rendezői vizsgafilmjében, a II. Richárdban, ahol Fehér György volt az operatőr. Tamás alakította II. Richárdot, én pedig Bolingbroke herceget. Most, negyvennégy év után léptünk először közösen színpadra. De a film, ami akkor összehozott minket, ma is élénken él bennünk. Ott történt az is, hogy Básti Lajos, aki John of Gauntot, Lancaster hercegét, a történetbéli apámat alakította, mindig engem küldött el Salvus gyógyvízért, ha égett a gyomra. A felvétel végén pedig így szólt: Mégiscsak a fiam vagy, szervusz!

Vagyis Salvus gyógyvízzel itták meg a pertut?

Azzal bizony, és ez nagy megtiszteltetésnek számított, mert Básti Lajos nem tegeződött mindenkivel.

És Lukács Sándor tegeződik a mai fiatalokkal, például Vecsei H. Miklóssal, aki A két pápa című darabot mindössze 28 évesen rendezte?

Persze, ez már más világ. Vecsei H. Miklós nagyon tehetséges. Hogy egyetlen példát mondjak: a Pesti Színházban tavaly ő kapta II. Richárd szerepét a Shakespeare-sorozatban. A két pápa című előadásban pedig, amit mindvégig tűpontosan, szakmaian instruált, felismerte annak lényegét, amiért ezt a darabot Anthony McCarten megírta: az ellentétek, a különböző nézőpontok ellenére is lehetséges az, hogy két ember barátként tekintsen egymásra. A könyvei és a merev szabályok között élő Ratzinger, valamint az egykor kidobóként dolgozó, egyházi léptékkel mérve liberális jezsuita, olykor még ma is tangózó Bergoglio csodálatos párbeszéde ez hitről, életről, belső vívódásokról. Az egyház szerepéről és megújulásának szükségességéről.

Önt sosem vonzotta a rendezés?

Nem. Én színész vagyok. Másrészt engem az írás, a versírás sokkal jobban érdekel. Nálam az írás egyenértékű a színjátszással.

Nyolc kötete már megjelent, legutóbbi, a Földi szokásaid idén.

Valójában csak hét és fél kötet, mert a Hajad tengerén című Jung Zseni fotóművésszel közös munka. Őszre összeáll a kilencedik kötet is. Nincs színház, nem forog film. Van időm az írásra. Az írás számomra nagy játék: egyszerre sakk és bridzs. Szenvedély. Vagyis ugyanolyan, mint a színház és a színjátszás. Bár igaz, a mai színház mintha túlságosan is elmozdult volna a látványosság fel. Vannak olyan előadások, ahol szinte minden mozdulat után következik egy fény- vagy hangeffekt. Miközben a színház lényege az, ahogyan az írásé is, hogy megmutassa az ember belső vívódásait. Az ember fölemelkedésének vagy zuhanásának ábrázolásáról szól. Ehhez csöndre, őszinte pillanatokra volna szükség. A jó színházhoz elegendő az üres tér is. A függöny felmegy, és az üres térben megjelenik a színész – és a történet, amit magával hoz.

* Fordító: Fábri Péter

Borítókép: Index Fotós: Czerkl Gábor