2024. június 18. 18:00
Törökország
Georgia
BVB Stadion Dortmund I. forduló
2024. június 18. 21:00
Portugália
Csehország

A fotó nyelve a látvány, lényege a gondolat

09-Családi kép 1993
2020.12.26. 20:05
A Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta életművét a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész, Korniss Péter. A tudományos igénnyel rendezett, több mint harmincezer darabos Korniss Péter Archívum a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézetben kapott helyet.

Mit érez egy alkotó, amikor az életműve köztulajdonná válik?

Megtisztelő. Az ember úgy érzi, hogy ha valamit csinált, amit talán nem csak ő maga tart értékesnek, azt jó lenne méltó helyen megőrizni.

Több mint harmincezer tételről van szó. Mit tartalmaz a csomag?

Pontosabban harmincnégyezer, és jövőre még több lesz. Negatívok, kontaktmásolatok, munkakópiák.

A harmincnégyezer negatívból négyezer felvételt digitalizáltunk, nagy felbontásban, tehát akár plakáttá is nagyítható formában.

Hogy válik kutathatóvá, rendszerezetté egy fél évszázad munkáját felölelő gyűjtemény?

Szerencsére már huszonöt évvel ezelőtt elkezdtem. Volt egy nagyszerű gyakornokom, azóta jó barátom és kiváló fotográfus, Pettendi Szabó Péter. Annak idején elektromérnökként diplomázott, és a digitalizáció volt a szakterülete. Kitaláltunk egy rendszert, elmondtam, milyen információknak kell szerepelni benne: pl. tekercsszám, a felvétel időpontja és helye, és így tovább. Téma szerint is lehet keresni – pl. esküvő, temetés, iskolás lányok, húsvét stb. Ha ismertebb személy szerepel a képen, vagy olyan, akihez nekem volt közöm, az is lehet keresési szempont. Az archívum több mint ötven évet felölelő anyaga sok szempontból érdekes lehet a szakemberek, kutatók számára.

A Szépművészeti Múzeum ki is állítja a képeket?

Nem, ebből nem lesz náluk kiállítás, a fényképeim mint műtárgyak – tehát kiállítható formában – túlnyomórészt a Várfok Galériában vannak. A Szépművészeti Múzeum tulajdonában jelenleg 27 kiállítási képem van, részben vásárolták, részben én ajándékoztam nekik. Viszont az archívum anyagával kapcsolatos összes jogot átadtam, tehát,

ha a Szépművészeti Múzeum, Nemzeti Galéria könyvet szeretne kiadni az anyagból, vagy képeslapokat, plakátot kíván nyomatni, ahhoz is joguk van. Boldog szívvel adtam át, őszintén megtisztelve érzem magam.

Ezek túlnyomórészt analóg felvételek, tehát a digitális kamerák megjelenése előtt készültek. Jobb minőségűek a filmes kamerával készült fotók?

Kezdetben a digitális felvételek minősége nem volt elég jó, de azóta elképesztő minőséget lehet elérni ezekkel gépekkel is, illetve a digitális nyomtatványok is kiválók és tartósak lettek. Ma már ez a különbségtétel nem létezik.

Olyan szempontból sem, hogy mikor az egy tekercsen található filmkockák száma meghatározta, hány felvétel készülhet egy lendülettel, sokkal megfontoltabban, előre komponálva kellett dolgozni?

Ennek is volt hatása, éppúgy, mint amikor a csak állványon használható fényképezőmasinák után megjelent a kézből használható Leica. A múlt század húszas éveinek végén kezdhettek el mozogni a kamerákkal, ami forradalmi változást jelentett. Ilyen értelemben a digitális technika is hatással volt a fotografálásra. Mondok egy példát. A pályám elején a Képes Sportnál külsőztem, ahol olyan legendás fotósok dolgoztak, mint Hemző Károly, Farkas József, Komlós, Almási... Én a nyomukba se értem, csak csodáltam őket. Akkoriban a fotósok még leülhettek a szögletzászló és a kapufa közötti területre. 

A focista berúgta a szögletet, és ők a 180 mm-es teleobjektívvel ráhúzták az élességet oda, ahova a labda jött.

Varázslatos érzékük és manuális tudásuk volt, amivel nagyon kevesen rendelkeztek. Ma ezt a gép az autofokusszal magától megcsinálja.

Ráadásul már minden telefonban kiváló kamerák vannak.

Bizony, az unokáimról én is a telefonommal csinálom az emlékképeket.

Mi különbözteti meg a naponta több millió telefonnal készülő és mindenféle fórumon közzétett fotókat a műalkotástól?

A gondolat. Az egyéniség, az üzenet, a kortárs látásmód. Ma nem olyan nagy kunszt jó képet csinálni. Életemben nem tudtam úgy fényt mérni, mint ahogy azt most a telefonom kamerája megcsinálja helyettem. Annak idején komoly mesterségbeli tudás kellett ahhoz, hogy egy képen mindaz megjelenjen, amit a fotós látni szeretett volna. De akkor is a kép jelentése volt az igazán fontos, olyan üzenet, amire csak a fotográfia képes.

Tegyük fel, hogy valaki elkezd sámfákat fotózni, vagy fémöntvényeket, és ilyesmiket, összegyűjti a legjobb képeket, csinál ebből egy könyvet, aminek azt a címet adja, hogy A világ gyönyörű.

Ez igaz történet, a zseniális fotóst úgy hívták, hogy Alfred Renger Patzsch. Tehát a fotográfia képes arra, hogy olyan témákat emeljen fel, amelyek korábban nem szerepeltek semmiféle művészet tárgyaként.

Ezt az ön életműve is megerősíti.

Harminc évig a Nők Lapja riportereként dolgoztam, amire ma is büszke vagyok. De már akkor is tudatosan komponáltam a képeimet. Most jelent meg a Fotográfiák 1959–2017 című könyvem. Az album legelső fotóját értelemszerűen 1959-ben készítettem a balettintézetben.

Ez egy megrendezett, beállított kép, aminek külön érdekessége, hogy a balerinát úgy hívják: Esztergályos Cecília.

Közben rengeteg riportképet csináltam, sokat köszönhetek a Képes Sportnál eltöltött külsős időszakomnak is – amit ott tanultam, annak nagy hasznát vettem a táncfotózásban. 

A táncfotózás végigvonult az egész életemen. A Pécsi Balettel kezdtem, tehát egy kortárs táncegyüttessel, aztán az Operaház balettkarán keresztül jutottam el a néptáncig. Tizenkilenc évig dolgoztam az amszterdami International Folkloristisch Danstheaternek. Nem az előadásokon elkapott pillanatokat fényképeztem, hanem amikor már jelmezben próbáltak. Kiválasztottam bizonyos jeleneteket, amiket bevilágítva, a színpadon fényképeztem meg, akár többször is megismételve a kiválasztott részt. A premier előtt három héttel kint voltam, elkészítettem a képeket, és ezekből a premierre elkészült a prospektusuk, lemezborítójuk, sajtóanyaguk és a plakátjuk. Sajnos azóta a világ felgyorsult, ma már nincs arra idő, hogy külön beálljanak egy fotózásra.

A nem beállított képektől sem idegenkedett. A vendégmunkás című sorozatához tíz évig dokumentálta egy férfi életét. Közben szinte családtaggá vált?

Ma is az vagyok. Sajnos András már nem él, de lányaival, unokáival ma is tartom a kapcsolatot. Azok valóban nem beállított, hanem elkapott pillanatok voltak.

Nyolc évig fényképeztem, aztán nagyjából két évbe telt, mire összeszerkesztettem. Akkor fejeztem be a fotózást, amikor nyugdíjba ment.

Hogy kezdte el?

Hetvenkilencben jelent meg a második könyvem, a Múlt idő, ami az eltűnő hagyományos paraszti világról szólt. Tudatosan kelet-európai kitekintésű volt, a képek Magyarországon kívül Erdélyben, Moldvában, Szlovákiában és Szerbiában készültek. A közös sorsot szerettem volna megmutatni.

Megint itt a gondolat.

Nem az én fejemből pattant ki. Volt azért nekünk Bartók Bélánk, és később is olyan nagyszerű emberek vittek-hoztak engem, mint Novák Ferenc koreográfus, Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő, és Martin György, aki a tánckutatás Bartókja. Fantasztikusan nagy egyéniségek. Tehát amikor hetvenkilencben megjelent a Múlt idő, úgy éreztem, nem tudok többet mondani erről a témáról. Spekulálni kezdtem, mivel folytathatnám. Úgy éreztem, hogy az ingázó réteg érdekes lehet. 

Hetvenkilencben több mint negyedmillió ember járt vidékről dolgozni, leginkább Pestre.

Hetente, kéthetente mehettek haza a családjukhoz. Őket nevezte a szociológia távolsági ingázóknak.

Nagy lelkesedéssel felültem az úgynevezett „fekete vonatra” péntek délutánonként. Ez a Keleti pályaudvarról vitte haza a Nyírségbe, Szatmárba az ingázókat.

Egy idő után éreztem, hogy ez így túl sok, nem tudom összefogni. Időközben megismerkedtem egy tiszaeszlári kubikos brigáddal, akik együtt laktak, dolgoztak és mentek haza a hétvégén. Úgy döntöttem, rájuk szűkítem a képet. Másfél évig jártam velük, de egy idő után ismét azt éreztem, hogy még mindig túl sok az ember, túl sok a család, túl sok a sors. Nézegettem a képeket, és láttam, hogy van köztük egy, aki valahogy mindig a leghitelesebb.

Nem zavarja a fényképezőgép, nem pózol, az egész karaktere olyan, hogy valamiért odanéz az ember. Ő volt Skarbit András, köré építettem a történetet. A címet – A vendégmunkás – később adtam a sorozatnak,

bár voltak szociológus barátaim, akik tiltakoztak. Olyan szempontból igazuk volt, hogy vendégmunkásnak akkoriban például a Nyugat-Németországban dolgozó törököket nevezték, én viszont úgy éreztem, hogy az a távolság, ami András tiszaeszlári faluját elválasztja Budapesttől, az a gazdasági, társadalmi és kulturális különbség, igenis emlékeztet a vendégmunkások helyzetére.

Erdélyt se felejtsük el, hiszen ott született, fél évszázada fotózza az erdélyi embereket, sorsokat, és nemrég a csíkszeredai Kriterion Alapítvány elnöke, Domonkos Géza kezdeményezésére megkapta Kriterion Koszorút. Ezt olyan személyiségek kapják, akik jó hírét viszik Erdélynek a nagyvilágban. Az elismerést Barabási Albert László világhírű fizikus, hálózatkutató adta át. Ismerte korábban is?

Nagy örömömre. Kicsi a világ, mert a fiam, aki szintén fizikus, Barabásival azonos területen dolgozik a tengeren túl. Valóban Erdélyből jöttem, ott születtem, ott nevelkedtem, és a munkám, az életművem magja is oda tartozik. Amikor Novák Ferenc segítségével 1967-ben először fotózhattam a széki táncházakat, tudtam, hogy ezt a világot meg kell örökítenem. Így kezdődött az az út, amin ötven éve járok, és amelynek révén eljutottam például az erdélyi vendégmunkásokig.

Akik már a rendszerváltás előtt is jártak Magyarországra?

Igen, de igazából a rendszerváltás óta dolgoznak itt sokan, gondoljunk csak a széki asszonyokra. Ők valóban vendégmunkások, nem magyarországiak, nem itt élnek, a családjuk otthon van. Itt keresik azt a pénzt, amit hazavisznek.

Mióta fényképezi őket?

Fotóztam őket korábban is, de az erről szóló sorozatom a kétezres években született. A kilencvenes évek elején már átjártak árulni a székiek. Akkor elsősorban a népművészeti tárgyakra volt kereslet. 

VANNAK OLYAN KÉPEIM, AMELYEKEN EGY HATALMAS KÖRBEN PAKOLTÁK KI PORTÉKÁJUKAT A MOSZKVA TÉREN. OTT ÁLLNAK A SZÉKI ASSZONYOK NÉPVISELETBEN.

A felüljáróról fényképeztem. Egy idő után tiltani kezdték a csoportos piacozást, akkor kisebb körökben kínálták a portékájukat.

Idővel ez a piac telítődött, aki akart ilyesmit, az már megvette, egyre kevesebben vásároltak. Csakhogy a széki asszonyok rendkívül talpraesettek, gyorsan alkalmazkodnak a változásokhoz. Ez nyilván annak a hagyománynak is köszönhető, hogy a széki lányok fiatalkorukban elmentek városba dolgozni, takarítani, bejárónőnek vagy öregeket gondozni. A konfirmált széki lányok már az első világháborút követő időkben is jártak Kolozsvárra szolgálni. Amikor a kilencvenes években ide is jönni kezdtek, már nagyon jó kapcsolataik voltak a táncházmozgalomnak köszönhetően. A hetvenes évek óta sokan jártak Székre Magyarországról, tehát kialakultak a kapcsolatok. Ők meg jöttek takarítani, idősekre vigyázni, és ez a mai napig működik.

A FOTOGRÁFIA NYELVE A LÁTVÁNY.

Ebben nagy segítséget jelentett, hogy a széki asszonyok még mindig viseletben járnak a pesti utcákon is. Mindenütt fel lehetett fedezni a piros-fekete szoknyáikat. Ez nekem azért volt nagyon fontos, mert utalni tudtam arra a kultúrára, amit több mint ötven éve fényképezek. Székre ötvenhárom éve járok vissza, nagyon jó kapcsolataim vannak a faluban, még keresztapa is vagyok.

Ötven év munkájával lett annyi hitelem, hogy megkérhessem őket, hogy így álljanak a gépem elé. Enélkül szóba se állnának velem vagy bármilyen fotóssal.

Most is fotózik?

Igen, van egy jó kis gépem, de nem merem azt mondani, hogy ezen vagy azon dolgozom, amíg nem lesz teljesen egyértelmű bennem, hogy mit akarok. A Vendégmunkás sorozatot se mertem említeni senkinek, amíg ki nem alakult bennem, hogy pontosan mit is fogok csinálni.

(Borítókép: Családi kép 1993. Fotó: Korniss Péter)