Kamaszkoromban eljött hozzánk Claude Bukowski. No jó, ez így nem teljesen igaz, mert a Hair című filmben Bukowskit alakító színész, John Savage érkezett, és nem hozzánk, hanem a nagyközségi rangban feszítő szeretett falumba. Ott forgatták Gábor Pál Hosszú vágta című filmjének egyes jeleneteit.
Azokat, amelyeket az állomáson úgy tudtak fölvenni, hogy a környezeten nem sokat kellett változtatni ahhoz, hogy hiteles II. világháborús helyszínnek látszódjon. A sztori lényege: a háborúban a Hortobágyon lezuhan egy amerikai repülőgép, és a pilótát a pusztai emberek bújtatják a nácik elől.
A történet önmagában is megérne egy írást, de most a moziról van szó.
A település lakói közül sokan statisztáltak a filmben, így azt, mielőtt még a mozikba került volna, levetítették nekünk, tiszafüredieknek. A moziba – akkor még állt – lócákat és pótszékeket is betettek, olyan sokan ültünk, majd amikor a film elérkezett a bizonyos helyben felvett jelenetsorhoz, a kendős, zakós, élre vasalt nadrágos nézőtáborban felbomlott a rend.
És ezt így ment, mígnem a lelkek megnyugodtak, a mozi elcsendesedett, és a film forgott tovább.
Mert a mozi miről másról szólna is, mint az életről. Arról, ami a szemünk előtt pereg, s aminek részesei, szereplői és alakítói vagyunk. Akár a vásznon, akár a szobánkban, az utcán, folyón evezve, odakint a földeken, porillatú múzeumban.
Amikor 1895. december 28-án a Lumière fivérek (Auguste és Louis) a párizsi Salon Indien du Grand Café közönsége előtt megtartották első nyilvános filmvetítésüket, a film már évek óta ismert volt a tudomány birodalmában, s bár Auguste úgy tartotta, hogy találmánya
egyfajta tudományos kuriózum, de ezenkívül semmiféle gazdasági haszna nincsen.
Erre a következő évek és évtizedek alaposan rácáfoltak. A film, az imádott, ami elsőre olyannyira megbabonázta a nézőit, hogy
olyan művészi magasságokat ért el, hogy mára már szinte csak ez az egyetlen olyan értékmérő, amire hivatkozva még pénzt áldoznak a producerek, különben ha a film az első hétvégén nem hozza a várt vagy remélt nézettségi mutatót (értsd bevételt), azt a filmet bukottnak tekintik. Szerepeljen benne bármekkora hírértékkel bíró sztárszínész.
Az elmúlt 125 év alatt felejthetetlen alkotások sora készült, a filmgyártás számtalan színészt, rendezőt, írót, zeneszerzőt, operatőrt tett híressé, és olyan pénztermelő vállalkozások telepedtek rá, mint a divatvilág, a szépségipar, az autó- és élelmiszergyártás, hangtechnika. A film több lett egyszerű művészi ábrázolásmódnál, mára az élet minden olyan területe áthatja, amiből pénzt lehet csinálni.
Pedig az első filmek tényleg csak arról szóltak, ami az élet, ilyen az 1888-ból fennmaradt, fekete-fehér és néma Roundhayi kerti jelenet (Roundhay Garden Scene),
és eljutott odáig, hogy már a színész mozdulatait, gesztusait, és ha kell, a hangját is számítógép állítja elő, s mindezt nem is három, hanem négy vagy még annál is több dimenzióban.
A mozi egykor azért tudott teret és rajongókat hódítani magának, mert a vetítések hasonlatosak voltak a cirkuszi csodákhoz. Mert amíg a sátoros szórakoztatók megmutatták a gnómot, a szakállas nőt, az erőember és addig sosem látott lényeket (mint például a ma már nem is annyira ismeretlen zsiráfot), addig a filmek minden felnőttnek megadták az esélyt arra, hogy a nézőtér sötétjében újra gyerek lehessen.
Az, aki szereti még a meséket, a történeteket, és tetszik neki a szépség, és undorodni tud a gonosztól.
S mindaddig, amíg az emberiség figyelmét föl nem keltette és el nem terelte az új technikai mágia, a televízió, majd az internet, a filmszínházak megteltek nézőkkel, a nagy filmgyártók pedig mindent megtettek azért, hogy az emberekhez minél közelebb vigyék a csodát.
A Központi Statisztikai Hivatal 2018-as jelentése szerint 2016-ban Magyarországon 491 ezer mozielőadást tartottak, ezek felét Budapesten. A nézők száma országosan meghaladta a 14,2 millió főt.
Ha azt gondolnák, ez sok, álljon itt egy másik KSH-adat, összesen hányszor látogattak mozielőadást Magyarországon 1960-ban: 140 millió alkalommal.
Vagyis egyértelmű: a tévé, az online ma már mindent visz, és manapság, amikor a streamszolgáltatók világát éljük, kényelmesebb otthon, a félfalnyi méretű képernyőkön filmeket, sorozatokat nézni.
A KSH adatai beszédesek: 2018-ban
Vagyis ha most, járvány idején azt gondolnánk, hogy a mozik azért zártak be, hogy az emberek ne fertőzzék meg egymást, jól gondolnánk.
De a mozi mint kulturális intézmény már jóval előbb komolyabb sebeket kapott. Mert átalakultak a nézői, a fogyasztói szokások, és mára eljutottunk odáig, hogy a mozi intézménye haldoklik.
Pedig száz évvel ezelőtt, amikor 1918-ban kitört a spanyolnátha, a mozik akkor is bezártak, tartani kellett a távolságot, székek maradtak üresen. A járvány végül 1920-tól kezdve beleolvadt a szezonális influenzajárványba, és a mozik újra kinyitották ajtajaikat.
Mit kinyitották: hamarosan eljött a mozik aranykora, a világot elárasztották a színes és hangosfilmek.
Az, hogy a Covid–19 járványa után mi lesz a mozik sorsa, kár volna jósolni. Ami azonban biztos: a film köszöni szépen, él és virul. Közönsége is van bőven – csak immár más platformon.
John Savage lehet, ma már nem is érkezne meg hozzánk, de egy virtuális világban biztosan lesz alkalmunk összefutni vele. A kendős, zakós, élre vasalt nadrágos nézők is már csak otthon, a televízió képernyője előtt ülnek, és legfeljebb oldalba bökik egymást, ha feltűnnek egy-egy filmkockán. Ha pedig lemaradtak volna róla, mert éppen a tűzhelyen tették arrébb a lábast, a távirányítón megnyomják a visszanézés gombot.
(Borítókép: Mónus Márton / MTI)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
