Auschwitzban született, képtelen ölelni

Tökéletlenségében vagy talán éppen emiatt tökéletes a Born in Auschwitz című dokumentumfilm. Az On the Spot stábja öt éven keresztül követte figyelemmel Angéla és családja életét, filmbe sűrítve pedig másfél óra alatt bomlik ki, mutatkozik meg egy ember, egy család sorsának lényege s ezzel együtt egy szinte feldolgozhatatlan trauma természetrajza.

A film, amely egyszerre szól emberi drámáról, és tesz kísérletet arra, hogy megérthessük végre, hogy a holokauszt miért is a történelem egyik legnagyobb szégyene,

Ez egyben a film egyik legnagyobb érdeme is. S mindjárt ebből fakad a másik is: három generáción keresztül enged betekintést egy olyan belső világba, ami kívülről nézve szinte megérthetetlen és felfoghatatlan. A filmkockákon olyan mélységesen mély belső emberi vívódás kivetülése látható, amelyben a lélek intimitása tárulkozik fel a szemünk előtt.

Leginkább az Auschwitzban született Angéláé, az őt megszülő anyáé és Angéla lányáé, Katié. A film gerincét a köztük zajló párbeszéd, valamint a haláltábort túlélő anya emlékeinek szembesítése adja, s bár a történetvezetés próbál ezzel párhuzamosan egyfajta időrendiséget tartani, az igazán drámai csúcspontok ezúttal a forgatott jelenetekben kimondott vagy éppen kimondatlan szavakban rejlenek.

Az igazi dráma ezúttal nem a múlt borzalmainak ábrázolásaiban jelenik meg, hanem az átélt traumák jelenkori megnyilvánulásában, az óvatos feltárulkozásban, a hetvenöt éve halmozódó kibeszéletlenségben.

Nevezetesen abban, ahogyan megértjük, hogy

Ebből a filmből végre megérthető, hogyan öröklődik a kín, a félelem és a rettegés, s hogy a túlélés ösztöne milyen mélyen képes beleivódni az ember sejtjeibe, tudatába.

S hogy mindez mennyire képes bezárni egy lelket egy végtelen szeretettel teli, ám még az ölelésre is képtelen valóságba. Amelyben leginkább azért nehéz kimondani azt a szót, hogy szeretlek, mert azzal mintha minden olyan heg a seben felszakadna, amely attól a borzalomtól véd, amit soha senki nem akar újból átélni.

A film ugyan számos esetben magában rejti a szerkezeti egységek átmozgatását, bizonyos jelenetek ismétlődése pedig az üzenetüket gyengíti, ilyen például a földnyelven sétáló Angéla alakja, de ez rendezői döntés, s még az is lehet nézői ízlés kérdése.

Amitől viszont ez a film még inkább magában hordozza egy ember, egy család, egy társadalom drámáját, az a férfiak hiánya. Eltekintve Kati férjétől a férfiak alakja a drámaiság árnyékában marad. A haláltáborban életét vesztő Angéla édesapjáé és a későbbi, csupa szív mostoháé is.

A másik megrendítő erejű ütés az ölelések hiánya. Olyan jó volna, ha a film végén anya és lánya átölelné egymást, de úgy, hogy abban feloldozást nyerhetne minden bánat. Talán majd egy másik korban, egy másik világban egy másik generáció képes lesz arra, hogy egyetlen ölelésben véget vessen a még szinte ma is feldolgozhatatlannak tűnő szenvedésnek.