Udvaros Dorottya kipróbál egy másik foglalkozást, ezért néha eltéved

Édesapja rendező volt, édesanyja színész. Eddig miért nem rendezett?

Már régóta kérdezgették ezt tőlem, de eddig úgy éreztem, hogy nem akarok.

Pusztán azért, mert egy színész régóta a pályán van, még egyáltalán nem biztos, hogy meg tud rendezni egy darabot.

Ez egy másik foglalkozás. Én ráadásul fantasztikus rendezőkkel dolgozhattam, és mindig azt gondoltam, hogy semmi keresnivalóm sincs ebben a csapatban. Aztán elérkezett a koronavírus ideje. Tavaly a karantén előtti utolsó napon még játszottam. Eleinte azt mondogattuk: végre kipihenjük magunkat, rendet rakunk, kertészkedünk és így tovább. Nagyjából a második hét után úgy éreztem, rendben, kipihentem magam, most menjünk vissza a színházba.

Nyárra ért véget a karantén, jött egy kis lendület, majd ősszel újra bezártak a színházak.

Ezt már nagyon megszenvedem, rettenetesen hiányzik. Ekkor kaptam ezt a felkérést a Gózon Gyula Kamaraszínház vezetőjétől. Annyira meglepődtem rajta, hogy hirtelen rávágtam: jó, küldd el a darabot.

Milyen hely a Gózon Gyula Kamaraszínház?

Bűbájos épület a XVII. kerületben. Nem messze onnan, ahol majdnem negyven évig lakott Gózon Gyula. A legendás színész nagy lokálpatrióta volt, ezért is nevezték el róla a rákosligeti színházat, amit Szabó Ági működtet húsz éve. Talán én voltam az első vendégfellépője. Akkor játszottam a Lola Blau című egyszemélyes musicalt a Budapesti Kamaraszínházban egy szál zongoristával, és Ági meghívta a produkciót.

Ági azóta is ott van, számos saját produkciót is létrehozott, nagyon sok színész játszott náluk. Tiszteletre méltó, ha valaki ennyire megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy színházat csináljon. Tudjuk, hogy ez nem az a vállalkozás, amivel irgalmatlanul sok pénzt lehet keresni, viszont rengeteg feladatot ad az embernek. Ági lelkesedése ezzel együtt töretlen. Már streamelt előadásaik is vannak, és nézik az emberek. Az jutott eszébe, hogy ha már velem kezdte, mi lenne, ha velem ünnepelné a huszadik évfordulót is, de most rendezőként hívott.

Milyen darabbal debütál rendezőként?

Peter Quilter, kortárs amerikai író Függönyt fel! című darabjával estem csapdába, ami egyébként magyarországi ősbemutató. A szerző dolgozott a Judy című film forgatókönyvén is, amire Renée Zellweger Oscar-díjat kapott.

Mi fogta meg benne?

Első olvasatra egy helyes bulvár, de nem harsogó vígjáték, tele van szívvel, és ha komolyan nyúl hozzá az ember, sok mélységet talál.

Mi az alaphelyzet?

A történet szerint ez az öt nő megörököl egy évek óta üresen álló, düledező színházépületet, amit fel kell éleszteniük. Azt gondoltam, hogy ez a történet a legjobbkor érkezett. Öt színésznő, nem sok, ha megtalálom őket – gondoltam –, belevágok.

Öt színésznő a színpadon, a hatodik a nézőtéren. Nem szakad meg a szíve?

Egy percig sem, tényleg nem. Biztos nem véletlen, hogy ez a felkérés pont most érkezett. Első olvasásra megszerettem a darabot, és úgy éreztem, hogy kötelességem mozgósítani minden eddigi tapasztalatomat, tudásomat, és el kell kezdenem másképp gondolkodni. A szöveget is rendezői fejjel olvastam. Fabacsovics Lili dramaturggal gyúrni kezdtük a szövegkönyvet. Lili a Vígszínházban dolgozik, kiválóan tud angolul, maga is ír. Már ezt a fázist is halálosan élveztem. Már folynak a próbák, és egy pillanatig sem érzem azt, hogy a helyemen állnak.

Kik játszanak?

Kezdem Szabados Zsuzsival, rettenetesen boldog vagyok, hogy vállalta, mert nagyon jól áll neki ez a szerep. Mészáros Piroskával már dolgoztunk, Cseke Lilla Csengét, aki tavaly végzett Kaposváron a Cserhalmi-osztályban, egy kicsit tanítottam is. Kátai Kingával és Túróczi Évával eddig még nem dolgoztam. Nagyon izgat, mivel tudok segíteni nekik, hogy a lehető legjobban játsszák el a szerepeiket.

Adná magát a lehetőség, hogy felmegy, és megmutatja.

Óhatatlanul ez tűnne a legegyszerűbbnek, de tudom, hogy egyáltalán nem jó. Ahogy én játszom, az én vagyok. Az én lelkem, testem, zsigereim, az én karom, az én hangom.

Másnak másképp kell csinálnia, semmiképp sem úgy, ahogy én játszanék. Nagyon igyekszem nem előjátszani.

Néha azért felszaladtam a színpadra, hogy tisztázzunk bizonyos helyzeteket. Mi lenne, ha itt jönnél be, kicsit odaállnál, ilyesmik. Mivel egy elhagyott színház a helyszín, rengeteg játéklehetőséget kaptunk Ondraschek Péter díszlettervezőtől. Ki kellett próbálnom párszor, hogy tényleg meg lehet-e csinálni, amit lentről elképzeltem, de semmiképp sem akarok előjátszani.

Hogy állt össze a fejében az előadás?

Öt nőt látok magam előtt, akik nagyon erős szálakkal kapcsolódtak egy férfihez. A lánya, az édesanyja, a volt felesége, az özvegye, és egy korábbi munkatársa, akik között erősebb vagy finomabb konfliktusok vannak. Valamilyen módon mindannyian nagyon szerették ezt a férfit. Össze kell csiszolódniuk ahhoz, hogy teljesíthessék a férfi végakaratát.

Fontos, hogy egy színház megmentéséért kell összefogniuk?

A nézőink – ha végre újra játszhatunk – nyilván pontosan érteni fogják az alaphelyzetet:

Ezt nem kell elmagyarázni. Ahhoz viszont, hogy teljesíteni tudják Michael végakaratát, egy sor konfliktust kell megoldaniuk, ami csak együtt sikerülhet.

Ez egy másutt is érvényes üzenet.

Rengeteg meg nem értés van körülöttünk.

Csúcsra járattuk a kommunikációs lehetőségeket, mégsem tudunk kommunikálni.

Gyakran eszembe jut, és nem csak mostanában, hogy az embereket be kéne ültetni egy próbafolyamatra. Teljesen mindegy, hogy külön-külön milyen vérmérsékletűek a társulat színészei, az sem fontos, mit gondolnak egyébként a világról, mert a próbafolyamat hetei alatt össze kell kovácsolódniuk. Egy előadás csak akkor lesz sikeres, ha a benne lévők minden akarata, tehetsége egyfelé tart, mire felmegy a függöny.

Rendezőként vagy színészként visel nagyobb felelősséget egy előadásáért?

A színész minden este a saját bőrét viszi vásárra. Ha valami miatt nem jön a siker, akkor azt a saját kudarcának érzi. Én is megéltem már, hogy egy fantasztikus próbaidőszak után nem jött be a siker. Ilyenkor az ember kétségbeesetten töri a fejét, mit tudna másképp, jobban csinálni. Most viszont azért tévedek el az M3-ason – legutóbb is elindultam Nyíregyháza felé –, mert azon gondolkodom, mit kéne még kipróbálni, mi lenne a legjobb az adott színésznőnek, a jelenetnek, az előadásnak.

Milyen szerepben láthatjuk ismét a színpadon?

Május elején kezdjük próbálni Szabó Magda regényének színpadi adaptációját, Az ajtó című darabot a Nemzeti Színházban. Akkor kiderülhet, beépült-e, amit a rendezés során gondoltam végig. Sosem árt, ha egy színész nem csak magára figyel a színpadon. Pályakezdő koromban azért is csodáltam egy idősebb pályatársamat, mert mindig pontosan látta maga körül a teret, a szituációt, a többi szereplőt. Én is próbáltam figyelni erre.

Mit lát most, ha kicsit távolabbra figyel, milyen helyzetben van ön szerint a magyar színművészeti szakma?

Nagyon különös, ami történik. Ez olyan összetett téma, amit most csak érinteni tudnék, és ezt nem lehet csak érinteni. Az biztos, hogy a művészeti intézményekben bátran gondolkodó embereket kell képezni. Az egyetem...

Akkor is ott voltam, amikor száz színésznő énekelt egy dalt a Rákóczi úton és az Erzsébet hídig állt a tömeg. Ebben az iskolában szereztem diplomát. Millió szállal kötődöm hozzá. Székely Gábor, Zsámbéki Gábor voltak a mestereim... Ezek eltéphetetlen szálak.

Két név a sorból, akit a beszélgetés elején említett. Mesterek, akiket annyira tisztelt, hogy évtizedekig visszautasította a rendezést. Most pedig, ha a vírus és minden egyéb hatalom is úgy akarja, március végén mégis beáll a csapatukba egy darab magyarországi ősbemutatójával.

Igen. Függönyt fel! 

(Borítókép: Udvaros Dorottya. Fotó: Index)