„Eddigi életem summája pozitív"

Éppen ma, 2021. február 7-én ötvenéves Nógrádi Gergely – akiről sokan csak annyit tudnak, hogy átírt néhány magyar klasszikust. Pedig ez csupán életének egyetlen epizódja. Sajátos öninterjú az Index közreműködésével és a végén – ha nem is tortával – születésnapi meglepetéssel.

Annyi minden volt már ez alatt a fél évszázad alatt. Operaénekes, kántor, író, újságíró, nagykövet. Nem volt viszont még kőfaragó és balett-táncos. Na de a tréfát félretéve, (kultúr)politikus sem volt. Mi szeret a legjobban lenni?

Apa. Meg fiú. És barát. Persze nem mindig gondoltam így. Volt, amikor azt hittem, hogy az ember azon keresztül határozhatja meg magát, amije van: karrier, vagyon, siker. És rettenetesen bántott például, hogy miközben Pavarotti egójával vetettem magam az éneklésbe, attól rettegtem, hogy csupán Florence Foster Jenkins (a világ legpocsékabbnak tartott operaénese) tehetsége szorult belém. Amikorra azonban az énekversenyeken győzve és világszerte fellépve nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs, valahogy már elillant belőlem az örökös győzni akarás, és tökéletesen kikristályosodott a felismerés: valójában

Ön fellépett a Carnegie Halltól a Concertgebouwig, a Zeneakadémiától a Kravis Centerig. Eközben 51 könyvet írt, regényeket, novellákat, ifjúsági műveket, ismeretterjesztő műveket. Azt akarja mondani, hogy ha holnaptól nem írhatna le egy sort sem, és nem énekelhetne egy hangot sem, gond nélkül belenyugodna?

Az én életemben a szeretet után a legfontosabb szó a szabadság. A szabadságom legfontosabb biztosítéka pedig az, hogy mindenkor mindenhonnan útra készen állok. Ezt nyugodtan érthetjük magára az életre is. Rettenetesen fontos az írás, hiszen egyrészt gyógyír olvasónak és írónak egyaránt, másrészt

Az írás azonban egyfajta intellektuális exodus, ami például ismert író édesapámnak veleszületetten jól megy, míg én egyszerűen képtelen vagyok kivonulni a társadalomból. Ami az éneklést illeti: a kántori szolgálatban sokkal több örömöt találok, de inkább spirituális, mint énekművészi értelemben. Jó hinni valamiben, ami erősebb nálad.

Ennek ellenére úgy tűnik, életének hatodik évtizedébe fordulva is a sikert keresi.

Ötvenévesen az ember, ha nincs hamis önképe, pontosan tudja, hol vannak a határai, és ezt most leginkább az életkor előrehaladtával járó természetes hanyatlásra értem. 

Ugyanakkor úgy vagyok vele, hogy akkor is ragaszkodjunk az álmainkhoz, ha kevés reményt látunk a megvalósulásukra. Ezért ugrottam neki három diploma után a doktori fokozat megszerzésének is, noha általános iskolás koromban nevelési tanácsadóba küldött az osztályfőnököm, középiskolában pedig igencsak a sereghajtók közé tartoztam. Persze ma már talán nem olyan elánnal küzdök az álmokért, mint húszévesen. Amíg fiatal vagy, úgy érzed, hogy a túlélés az egyetlen lehetséges üzemmód, és hogy sietni kell, mert rövid az élet.

Én tehát nem sokáig, hanem jól akarom csinálni. Ezért a korábbiaknál sokkal körültekintőbben ugyan, de ma is éppolyan bivalyerővel dolgozom mindenen, ami a feladatom, mint húszévesen. A barátaim közül néhányan ezt bátorságnak, sőt, vakmerőségnek tartják. Önnek azonban elárulom, egyszerűen arról van szó, hogy a zseniális, de nagyon rövid életet élő, mindössze 24 évesen elhunyt hosszútávfutó, Steve Prefontaine szavait vallom magam is:

Különös, hogy rendre utal a mulandóságra. Megrendíti, hogy ötvenesztendős?

Őszintén mondom: egy cseppet sem. Úgy gondolom, eddigi életem summája föltétlen pozitív, különösen a boldogság tekintetében. Tulajdonképpen az egyetlen dolog az életemben, amit nem tudtam elérni-megoldani, anyám gyógyulása volt a súlyos betegségéből. Egy percig sem bánkódom a mulandóság miatt: annak kell örülnöm, hogy itt lehetek, szemben a petesejthez tartó versenyfutásban leelőzött kétszázmillió testvérkémmel szemben. A mulandóság csak annyiban érdekel, hogy

Kapott hideget-meleget, amiért megrövidíti-átírja-átszerkeszti, fogyaszthatóvá teszi a nagy klasszikusokat. Ön szerint mit kellene ma betenni mindenképp a kötelező olvasmányok közé, és mit kellene elhagyni közülük?

Ha elfogadjuk, hogy az alapvető cél a könyvek, a szépirodalom, az olvasás megszerettetése a gyerekekkel, akkor a kérdésre kétféle válaszom van. Egy: azt kell a „kötelező könyvek” közé tenni, amit egy-egy gyerek szívesen, boldogan olvas vagy olvasna. Tudom, ennek a szemléletnek a gyakorlati érvényesítése nagyon megterhelné a tanítókat, tanárokat. De miután az olvasás, a szövegértés minden tantárgy alfája és ómegája, olyan képzésre és olyan fizetésre, megbecsülésre van szükségük a pedagógusoknak, amit sok országban megkapnak. És ezekben az országokban, például Finnországban az eredményesség mérhető is. A második válasz, hogy a magyar irodalom legfontosabb klasszikus műveit az adott életkori és szövegértési szinten kell megtanítani a diákoknak. Ezt lehet újramesélve, eljátszva stb., a tanítás módszerei számosak.

Ön is számos könyvet írt. Vannak például novelláskötetei Hátborzongató históriák és Az emberszerelő címmel. Mit szólna, ha ezeket valaki most vagy akár húsz év múlva átírná, hogy könnyebben lehessen olvasni?

Boldog volnék, és megtisztelve érezném magam. Úgy biztosan eljutnának a műveim a későbbi generációkhoz is. Jókai ujjongott, amikor Bródy Sándor újramesélte Az arany embert – nem mintha magamat az igazi nagyokhoz mérhetném.

2017 óta a magyar kultúra és művészet tiszteletbeli nagykövete. Mi a feladata?

Az, amire egész életemben törekedtem: a kultúra és a művészet segítségével boldogabbá tenni a velem egy bolygóra születettek életét.

(Borítókép: Nógrádi Gergely. Fotó: Sóki Tamás / Index)