Mi okozza a heteroszexualitást?

A Facebook-beszélgetésben részt vett: Réz Anna moderátor, Bán Zsófia író, irodalomtörténész, Seres Lili Hanna költő, Németh Zoltán költő. Amiről szó esett:

• Létezik-e női irodalom?
• Létezik-e férfiirodalom?
• Igaz-e, hogy a női irodalom témája partikuláris, míg a férfiirodalom univerzális jellegű?
• Lehet-e partikuláris az, ami az emberiség felének az élete?
• Feladata-e a kortárs íróknak, legyenek nők vagy férfiak, hogy az olyan nőalakok jelenlétét bővítsék, amelyek túlmutatnak a prostituált vagy az ostoba háziasszony szerepkörén?
• Viccesek-e a női írók?
• Miért ne lehetne férfiirodalom, férfitematika, ha van női?

Irodalmi szocializációnk nem megkerülhető, amikor válaszolunk ezekre a kérdésekre, illetve már akkor sem, amikor feltesszük őket. Pontosabban úgy is mondhatjuk, hogy eleve az irodalmi szocializációnk teteti föl velünk ezeket a kérdéseket néhány éve, évtizede. De szerencsére egyre gyakrabban, és a kérdésekre adott válaszok is egyre cizelláltabbak, ahogyan a Szépírók támogatásával zajlott 

című beszélgetésen is kiderült.

A kérdésfelvetés nyilván abszurdnak szánt, ugyanakkor akár komolyan is vehetnénk: hiszen ha évek-évtizedek óta kérdezgetik a női szerzőktől és az irodalomkritikusoktól, hogy létezik-e női irodalom, akkor teljesen jogos a kérdés, hogy létezik-e férfi?

Tehát akkor nem irodalom van (aminek persze nem része a női) és női irodalom, hanem férfi- és női irodalom. Kérdés persze, hogy akarjuk-e ezt.

A kérdés azonban, úgy tűnik, mindkét oldalon egy ideje felvetődik. Egy bizonyos „klasszikus” irodalomfelfogás szerint míg a férfiirodalom univerzális, a női partikuláris témákat érint: az emberi testet, az emberi kapcsolatokat, a lét mikrotörténéseit. De nevezhető-e partikulárisnak a (női) testet, a női lét történéseit, az emberi kapcsolatokat fókuszba helyező irodalmi mű, ha pusztán a nőket nézve az emberiség felét érinti? Vagy nevezhető-e tematikusan szűknek, aminek megjelenése olyan ritka, hogy férfinak, nőnek egyaránt sokkszerű? 

És mondjuk a Párhuzamos történetekben, amikor Nádas Péter száz oldalon keresztül ír arról, hogyan találkozik az egyik férfitest a másikkal, az is partikuláris? Vagy az nem, mert egy nagyobb egységbe, a regényegészbe ágyazódik?

Ugyanezt a kérdést fel lehet tenni a mássággal kapcsolatban is. Ha a női irodalom, már ha létezik ilyen, más, akkor a női irodalom felől nézve a férfiirodalom a más. Ahogyan egyszer egy ELTE-konferencia címe félig viccesen, félig komolyan az volt, hogy: Mi a heteroszexualitás, és mi okozza? Teljes joggal.

Női témák biztosan vannak, a menstruációról például férfi nem ír (hacsak nem a nő környezetében lévő elszenvedőként), Seres Lili költő, a beszélgetés egyik résztvevője jegyzi meg például, milyen erővel hatott rá Polgár Anikó egyik versében erről olvasni. Ahogyan Szeifert Natália könyvében, Az altató szerekről címűben is megjelenik a menstruáció,

és bizony, ezt még olvasni is furcsa, szemérmet ébresztő, hisz olvasóként sem gyakran találkozunk a témával. Egyébként egyesek szerint az, ahogyan a nők írnak a nőkről, a férfiak nőkről való narrációjára is hat. Ki tudja.

Németh Zoltán költő szerint például létezik férfiirodalom, ő tehát komolyan tud válaszolni az abszurdnak szánt kérdésre, hiszen itt vannak az aparegények, amelyekben épp arról van szó, hogy a férfikép is változik generációkon keresztül, épp ezek összeütköztetése adja azok alapját. Az ő oldaláról nézve épp az a kérdés, és ezért igazán genderjellegű ez a beszélgetés, hogy 

Egészen a 2000-es évek elejéig, amikor Bartis Attila jelentkezett A nyugalommal, majd később, 2015-ben Forgách András Élő kötet nem marad című dokumentumregényével. (Azért Vámos Miklósnak volt már Anya csak egy van címmel egy emlékezetes anyaregénye.)

Itt van aztán a műfaji kérdés is, miszerint 

melyek kereskedelmi és marketingszempontból, illetve talán irodalomkritikai szempontból is alacsonyabb presztízsű műfajok, ugyanakkor mivel rövidebbek, a klasszikus női szerepek, a gyereknevelés és -vállalás mellett nagyobb az esély ezekre időt szakítani.

aki nemcsak nőként, de íróként is először érte el azt, hogy a novella műfaját hivatalosan is elismerjék.

Az irodalom nemiségét vizsgálva a nyelvi kérdés sem megkerülhető, Spiegelmann Laura Édeskevés című 2008-as, revelatív erejű regénye ilyen szempontból nagy ígéret volt a szabadabb, obszcénabb, férfiakra jellemzőbb nyelvével, mígnem kiderült, hogy Spiegelmann Laura férfi, bár hivatalosan eddig még senki nem írta le, hogy ki.

A beszélgetésben az is elhangzott, hogy bizonyos művek mára kifejezetten macsónak számítanak, például Füst Milán A feleségem története című regénye, melyet több résztvevő a női főszereplő szemszögéből kifejezetten értelmezhetetlennek tart, míg Németh Zoltán arról beszélt, hogy 

róla maximum csak beszélnek, alakja nemhogy nem bomlik ki, de meg se jelenik a műben, miközben a két barát, Konrád és Henrik kapcsolatának alakulása szempontjából kulcsfontosságú. Ugyanakkor Bán Zsófia hozzáteszi, Füst Milán regénye mára azért tűnhet macsó prózának, mert szerencsére már van másmilyen is. Ehhez képest kíváncsian várjuk Enyedi Ildikó új filmjét, mely épp ezt a regényt dolgozza fel.

Ugyanakkor a fölött a teória fölött, amit Freud is képviselt, hogy a női lélek sötét kontinens, terra incognita, már elszállt az idő, ahogyan

Ami pedig a humort illeti, Bán Zsófia úgy látja, ahhoz, hogy egy női író humoros merjen lenni, először bizonyítania kell valami komollyal, ezért ő kevés olyan szerzőt lát, aki mer a humorral operálni.

És akkor a beszélgetés végére eljutunk a me too irodalomig, bizony, már ilyen is létezik, ide tartozik például az elsőregényes Halász Rita többek által hiánypótlónak tartott bántalmazásregénye, és itt hangzik el az, hogy az abúzusirodalom majd akkor lesz teljes és gendersemleges, ha a férfiak is megírják abúzustörténeteiket. Ám ahhoz előbb ki kell jönni abból a szerepkörből, hogy férfi nem lehet áldozat.

A sorozatot Hidas Judit, Szécsi Noémi és Gáspár-Singer Anna szerkeszti. Támogató a Szépírók Társasága, valamint a Szépírók Társasága SZÍN Női Érdekvédelmi Fóruma.