Most kiderülhet, megvan-e még az esküvői fotója

Az egész országra kiterjedő gyűjtemény ötlete nem a semmiből pattant ki, hiszen a fotócsokrot 2015-ben már megelőzte egy hasonló kötet. A Magyar Esküvői Divat 1940–1980 című könyv akkor „csak” az északnyugati országrész divatját, Győr-Moson-Sopron Megye emlékeit foglalta össze, mintegy előfutárként szolgálva az országos verziónak.

Egy ekkora kaliberű projekten dolgozni rengeteg idő és munka, Anita a cége vezetése mellett most érezte elérkezettnek az időt az újabb megjelenéshez. 

Az időintervallum azért lett ez a hetven év, mert

a házaspároknál vagy a rokonoknál, a fotók tehát a régmúlt évtizedeit mutatják be. A nagy naphoz tartozó érdekes történeteket a fényképeken mosolygó emberek talán még maguk is el tudják mesélni, hiszen a családi sztorik köztudottan szájról szájra terjedtek. A képaláírások az adott kor divattörténeti ismertetőivel is felruházzák. 

A könyvet követő tervekről Anita így mesél:

A vándorkiállításra gyűjtöttünk eredeti ruhákat és kiegészítőket, ezeket a követők küldték el és bocsátották rendelkezésünkre. Vannak olyan ruhafotók, amelyekről eldöntöttük, hogy reprodukálni fogjuk, korhűen elkészítjük azokat. A dokumentumfilm a könyv munkálatairól és helyszíni riportokból fog összeállni. Elmegyünk vidékre, szeretnénk elmeséltetni a párokkal az esküvőjükhöz vagy a ruhájukhoz kapcsolódó történeteket.

Nagy hassal a boldogítót

A divat alakulása nemcsak korszakokra, hanem tájegységekre is jellemző. Rengeteg fotó került elő például az Alföldről, ahol a hagyományok a mai napig meghatározó elemei egy esküvőnek. Falun jellemző volt, hogy feldíszített lovas kocsik – később már autók – vitték az ifjú párt a templomig vezető úton, ilyen fotókat is viszontlátni a gyűjteményben.

Az ember azt hinné, hogy a ruhák kialakításának funkciója is volt, például a várandós nők bő szabású szoknyát viseltek. Anita szerint ez nem igaz, hiszen sok olyan képet kaptak, ahol a menyasszony ugyan már terhes volt, de a hasa alig gömbölyödött. Ez persze a társadalmi nyomás eredménye lehetett, elképzelhetetlen volt, hogy a rokonok és a vőlegény cserben hagyják a kismamát. 

Két típusú esküvő ismert:

• az egyik, ahol a szülők szervezték meg a ceremóniát, itt sem a dekorációba, sem a ruhába nem volt beleszólása a menyasszonynak. A ruhák sokszor generációkon át öröklődtek, de volt menyasszony, aki ajándékba kapta az öltözéket.
• A másik, amikor a nők már elkezdtek divatmagazinokat olvasni, akkor megindult a divatos, külföldi minta alapján varrt egyedi ruhák beszerzése. Az 1940-es évektől még egymástól, a ’70-es évektől pedig már boltból is kölcsönöztek kosztümöket. A butikrendszer kialakulásával azonban csak a ’90-es évektől terjedt el széles körben a ruhakölcsönzés mint alternatíva. 

A mai értelemben vett koszorúslányok jelenléte már a század első felében, a harmincas-negyvenes évek fordulóján megszokottá vált. Többen voltak, mint manapság – egy menyasszonyhoz gyakran akár nyolc hölgy is tartozott. A ruhájuk színe meglepő, de ugyanúgy a rózsaszín valamely árnyalata volt, mint az ma is gyakran látható. Fazonra nem viseltek egyforma ruhát, de hasonló színű és anyagú szoknyákban jelentek meg. 

A vőlegényeknél minimális volt a divatbéli változás, de egy választóvonal azért a férfiak viseletében is látható. A díszes, hosszú felöltőket felváltották a leegyszerűsített fazonú öltönyök. A nadrághossz és a szárbőség átalakult, az ing gallérja hegyesebb vagy éppen lekerekített lett. Volt időszak, amikor kimondottan a csokornyakkendő/szmoking kombó volt a divatos. 

Így változott hetven év alatt 

• Az 1920-as években a bokát szabadon hagyó charleston fazonú, egyenes szabású ruhák voltak a jellemzők.
• Az 1940-es években méteresre hosszabbodtak a fátylak és a ruhák, ezek kecses formavilágú viseletek voltak.
• A háborút követő évtizedben visszafogottabb sziluettek és sötét kosztümök szolgálták a célt, mintegy tükrözve az általános szegénységet.
• A ’60-as évek divatja felkészült a szabad szellemű ’70-es évek fogadására, inkább a kalocsai hímzett mintákat és a dzsörzéruhákat részesítették előnyben. A vonalvezetés azonban visszautalt a negyvenes évekre.
• 1980-tól vegyesen jelentek meg a fodros, habos-babos, királynős ruhák, ez a stílus pedig a ’90-es években teljesedett ki. 

Meglepő módon a smink és a haj története nem ilyen izgalmas, csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy ezekre is költsenek. A nők az 1960-as, 1970-es években szinte egyáltalán nem festették ki magukat a menyegző napján. A kevésbé kicicomázott megjelenés helyett természetes(ebb) külsővel álltak az oltár elé, és a mai precíz és aprólékos előkészületek sem voltak jellemzők a korábbi évtizedekre.