Magyar siker a független színházak versenyén Londonban

További Kultúr cikkek

A k2 Színház Búcsúkoncert című előadása, melyet a Londoni Magyar Kulturális Központ mutatott be a brit fővárosban, nyerte meg a Voila OffFest-díjat a független színházi előadásokat jutalmazó Off West End Theatre Awards gálán. A csupa fiatal alkotóból álló k2 társulat produkciója azt mutatja be, milyen az, amikor elfogy a levegőnk és eljön az apokalipszis. Ráadásul mindez a pandémia előtt készült, az élet és az azóta eltelt események azonban különös élt adnak a produkciónak.

Öt színész, öt pompás öltözet, nagyestélyik, öltönyök, pezsgő. Gyönyörű, csillogó, törékeny nők, erős vállú, karizmatikus férfiak. Egy hosszú asztal, à la Buñuel, és a burzsoázia diszkrét bája. Pompás teríték, élükre vasalt hófehér damasztszalvéták, ötkarú ezüst gyertyatartó. És egy zongorista, aki az egész alaphangját megadja.

Ide érkeznek a szereplők pajzsszerű védőmaszkban, tetőtől talpig védőruhában.

Az előadás teljesen néma, mégis hangokban tobzódik.

A szereplők megpróbálnak megszólalni, de csak annyi jön ki a torkukon, hogy „khm”, „én”, „hogy”…

Egy kötőszó és az ego szava. Köhögés, nevetés és a fulladozás hangjai. Szó bennszakad, hang fennakad. Még a lehellet is megszegik. A szereplők testükkel, gesztusaikkal, arcizmaikkal kommunikálnak, de hang nem jön ki a torkukon.

Odabenn egyre fogy a levegő. A szereplők már csak készülékkel tudnak lélegezni. De miért fogy a levegő? Mert odakint a világ nincs rendben? Miféle apokalipszis közeleg? Vagy már itt is van? Milyen világvége ez?

Társadalmi, biológiai, környezeti katasztrófa? És el lehet-e előle menekülni?

Egyre kisebb a tér, egyre kevesebben vagyunk. Az asztal körüli sok széken is csak öten ülnek. Aztán még közülük is távozik egyikük. Földre rogy, meghal.

Mindez a hosszas, félórányi, zajokkal, hangokkal tarkított csend után Mozart egyik legnagyszerűbb művére, a Requiem Dies Irae szekvenciájára. Isten haragja lesújt ránk, ezt adja nekünk. Nem tudunk beszélni, pedig szeretnénk. Nincsenek eszközeink. Segédeszközzel lélegzünk. Plusz levegőre szorulunk. Köhögünk, fulladozunk, félünk. Csak a zene tart meg minket e világban. Amikor annak vége, nekünk is.

A Búcsúkoncert ötletében, kiállításában, színészi játékában is lenyűgöző és pazar. Egyszerre időtlen, mindenkor érvényes és aktuális.

Tarnóczi Jakab ifjú rendező produkciója rendkívül szuggesztív, egyedi, mondhatnám, lenyűgöző, ha nem lenne olyan borzasztó a téma és az egész kontextus. Szabad teret hagy a nézői fantáziának. Már a pandémia előtt megjósolja, mi vár ránk. A bezártság, a lehetőségeink beszűkülése, emberi kapcsolataink ellehetetlenülése és a könyörgés. Élni szeretnénk. Szólni embertársunkhoz. Levegővel. Megértést és megérteni. De nem jön ki hang belőlünk, és fulladozunk.

A színészek, a két különböző módon gyönyörű nő, Piti Emőke és Gyöngy Zsuzsa, és a férfiak, Borsányi Dániel, Király Dániel, Nagyhegyesi Zoltán és a zongorista Szép András maguk lényegülnek át az apokalipszis előtti utolsó pillanattá. Egészen odáig énekelnek. Utána megfulladnak, megmerevednek, együttesen. Végük van.

Eléneklik saját gyászmiséjüket. Elsiratják magukat és a világot.

Pedig milyen szépen indult az este. A Lacrimosa tétel, melyben a már halott Nagyhegyesi Zoltán is énekel, egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé.

Az előadás univerzális, utal Buñuelre, Térey nagy apokaliptikus műveire, a halotti misékre az európai kultúrát meghatározó, mára holt latin nyelvet és legnagyobb zeneszerzőnk requiemjét alapul véve. Ugyanazt jelenti ma, 200 éve és 200 év múlva.

Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.

Reszket akkor holt meg élő,
Ha megjön a nagy ítélő,
Mindeneket lattal mérő.

Egy előadás, amelynek a járvány teljesen más értelmet adott. Amely már akkor vizionálta a világvégét, amikor még nem volt itt. Amikor még nem kellett átértelmezni teljes életünket, embertársainkhoz való viszonyunkat. A világba vetettségünket. Amikor még a szorongás is más volt, mert kevesebb felülete volt. Nem féltünk, hogy elveszítjük munkánkat, szabadságunkat, a körülöttünk levők egy részét. Akár összezártságunk vagy türelmetlenségünk miatt.