Döme Barbara elhozza nekünk az angyalokat

Nekem azt mondták, hogy Döme Barbarának van egy ikertestvére, így most azon töprengek: biztosan az írónő ül velem szemben?

Egészen biztos, mivel kétpetéjű ikrek vagyunk. Nem hasonlítunk egymásra. Mindketten kreatív dolgokat örököltünk, a testvéremhez a kézműves dolgok állnak közelebb, hozzám az írás.

Vagyis osztoztak.

Neki az jutott, nekem ez. Pár éve volt egy osztálytalálkozónk, amin az osztályfőnök mindenkiről mondott valamit. Rólam például azt, hogy mindig kicsit fura gyerek voltam. Ezen meglepődtem.

Miért?

Talán azért, mert a furák sosem tudják, hogy furák. De nem éreztem bántónak, mert valóban másként látok dolgokat, embereket.

Mit, miket lát másként?

Mindent. Többen mondják is, hogy ne mondjak ki mindent, amit gondolok.

Miért kellene hallgatnia?

Mert én tényleg kimondom azt, amit gondolok. Mindenről és mindenkinek. Az illető szemébe, egyszerűen, nyersen. Még azt is, hogy kit milyennek látok. Szerkesztőként is ezért vagyok mások előtt talán kissé félelmetes. Nem simogatom a szerzők buksiját, ha valami rossz. Viszont azt is elmondom, hogy a szöveg miért rossz, és mitől lehetne jobb.

Mindig ilyen félelmetes volt?

Velem is szigorúan bántak. De mindig azokat a mestereket szerettem, akik kegyetlenül őszinték voltak.

Kik voltak azok a kegyetlenek?

Szinte minden szerkesztőm. Ám sosem bántam, hogy ilyenek, ugyanis az százszor értékesebb, ha érzed, hogy figyelnek rád, törődnek az írásaiddal. Amire azt mondták, hogy jó, vagy ki kell javítani, az mindig fontos volt, az számított valamit. Csak így lehet tanulni. A kegyes hazugságok ma sem érdekelnek.

A kegyetlenek lehet, nem is voltak kegyetlenek, csak őket is másként látta?

Hm... Igen, őket is, és ennyi idő távlatából tulajdonképpen nem is tűnnek annyira kegyetlennek. Annak ellenére, hogy a mentoraim, mestereim szigorúak és következetesek voltak, mégiscsak kedvesek voltak hozzám. Valaki nem is olyan régen azt kérdezte tőlem, miért van az, hogy téged mindenki szeret. Na, ez is fura.

Miért volna az? Itt ül velem szemben, és nem tűnik sem félelmetesnek, sem kegyetlennek.

Persze, mert próbálok mindenkivel kedves lenni, csak másként kedves. Inkább úgy mondanám, hogy jólelkű vagyok. Jólelkű és segítőkész, de semmiképp sem cuki.

Oké, mondjon egy nevet: ki a legkegyetlenebb, legszigorúbb szerkesztő, akivel találkozott!

Inkább ne nevezzük kegyetlennek őket, hanem csak olyanoknak, akiktől tartottam. Mert fontosnak gondoltam és gondolom a véleményüket. Ilyen például Farkas Wellmann Endre költő, Király Farkas költő, író...

Csupa Farkas...

Így alakult. De ilyen a Kortárs folyóirat bármelyik szerkesztője vagy Majoros Sándor író és Ilia Mihály professzor úr, aki egyszer dicsérő levelet írt nekem, amitől az égig ugráltam örömömben. De azért nehéz erről beszélni, mert mára mindegyikőjükkel baráti viszonyba kerültem. Persze számos olyan ember segítette eddigi pályámat, akinek rengeteget köszönhetek, akik formálták az írásaimat, a stílusomat, segítettek az indulásban: Erős Kingát, a Magyar Írószövetség elnökét és Mezey Katalin Kossuth-díjas írót mindenképpen szeretném itt megemlíteni.

Ezek szerint elfogadta az észrevételeiket.

Nálam a szerkesztő az isten. Azt nem várom el, hogy engem szerkesztőként annak tartsanak, de a szerkesztő véleményét akkor is elfogadom, ha magamban azt gondolom, nincs maximálisan igaza. Ezért is fontos, hogy az írók kiváló szerkesztőkhöz kerüljenek. Életemben egyetlen olyan szerkesztővel találkoztam, aki átírta az egyik novellám végét, és úgy jelentette meg. Na, ettől kicsit mérges lettem, és nem azért, mert elrontotta ezzel az egész novellát, hanem azért, mert nem szólt a változtatásról. Írtam neki egy kedves levelet.

Ezek szerint ő nem lett a barátja.

Nem bántottam. Csak leírtam, hogy mit tett.

És ki az, akitől különösen sokat tanult?

A már említetteken kívül Prágai Tamásról muszáj beszélni. Ő 2015-ben meghalt. Tőle elfogadtam, amikor telepirosozta a kéziratomat. Tudtam, hogy attól tényleg jobb lesz. Éppen a minap kerestem vissza a tízéves írásaimat, és amikről akkor azt gondoltam, hogy jók, a mai írásaimhoz képest gyengék. De visszatérve Tamáshoz: azt mondta, hogy az írás csak húsz százalékban szól a tehetségről. A többi szakmai alázat, hitelesség, tanulás és rengeteg olvasás. Úgy gondolom, ebben is igaza volt. Én négyéves korom óta olvasok.

Csak úgy elkezdett olvasni?

Nem is tudom, hogyan történt. A családomban nincsenek diplomás emberek. Ez nem azt jelenti, hogy tudatlanok lennének, csak éppen nem könyvvel a kezükben élték a hétköznapokat.

Karácsonykor inkább sapka, mint könyv?

Ellenkezőleg: volt könyv. Én tényleg mindig és mindenhol olvastam. Négyévesen és elsőként Vackort, a kölyökmackót. Erre határozottan emlékszem, ahogyan arra is, hogy nemcsak a rajzokat nézegettem, hanem tudtam, mit jelentenek a betűk, a szavak is. A szüleim amúgy sok mesét olvastak nekünk. Ráadásul amint megtanultam írni, mindent leírtam, ami a fejemben volt. Hatéves koromtól kezdve. Az iskolában még meseíró versenyeken is indultam. Már akkor tudtam, hogy író leszek. Nagyon korán, általános iskolásként kezdtem Örkényt olvasni, Tóth-Máté Miklóst, kamaszként Hajnóczy Péter írásait.

Értette is, amit olvas?

Hogyne. Azt hiszem, a korosztályomnál érettebb voltam.

Értem, csak a gyerekek az általános iskolában általában Petőfi Sándort olvasnak, nem pedig Örkény Istvánt.

Lehet... Sosem korlátoztam magam csak a kötelező olvasmányokra. Az irodalom világa azokon túl sokkal izgalmasabbnak tűnt. Amivel azonban még ma is ki tudnak kergetni a világból, az a romantikus irodalom.

Mi a baj a szerelemmel?

Azzal semmi, mint inkább azzal, ahogyan többnyire leírják, ábrázolják azt. A nyálas, az unásig ugyanúgy megírt szerelmi történeteket utálom. Az ilyen szövegekkel szerkesztőként sem tudok mit kezdeni, hiába írják meg azokat szépen, rendes mondatokba öntve. Elolvasom, félreteszem, és ha holnap nem emlékszem rá, akkor azt mondom: ez rossz történet.

Az emberek is ilyen tudatosan olvasnának?

Ehhez nincs szükség tudatosságra, ezt érezni kell. És persze olvasni is kell sokat, mert annál nincs szomorúbb, mint ha az ember soha nem vesz könyvet a kezébe. De a szépirodalmat nem véletlenül különböztetjük meg a szórakoztató irodalomtól. Engem a sematikus szerelemábrázolás untat.

Az ön szerelemábrázolása miben más?

Mindenben. De erről leginkább írni tudok, nem pedig beszélni. Hozzám a mágikus realizmus áll a legközelebb, és ez mindent eleve más nézőpontba helyez.

Legújabb kötetében, az Angyalt reggelire címűben  például mindjárt az első novellában virslivel etet egy angyalt, aki a szomszéd szobában lakik.

Nyilván amit írok, az csupa jelkép, metafora. A történeteimben szereplő angyal például az egyik skizofrén rokonom látomása volt. Gyerekkoromban sokat mesélt nekem az angyaláról. Történeteket arról, hogy az angyal megjelent neki a terhessége alatt. Vigyázott rá, vagy amikor annyira fáradt volt, hogy belealudt a munkába, az angyal reggelre megstoppolta a félretett ruhát. Ezer ilyen történetet hallottam tőle, amit gyerekként valóságként éltem meg. Ma már tudom, hogy ezek csupán az elme szüleményei.

Biztos ebben?

Földhözragadt ember vagyok, nem hiszek semmiféle földöntúli dologban. Miközben hívőként hiszek abban, hogy van túlvilág, ahol találkozunk a szeretteinkkel.

A Biblia tele van angyalokkal.

De azok is jelképek. Addig, amíg nem látom a saját szememmel, nem tudom azt mondani, hogy léteznek.

Csak éppen megírja őket.

Az más. Az íráshoz szükségem van jelképekre. Történeteim angyalát ráadásul csak egyetlen novellában akartam használni, mégis lett belőle egy kötetre való. Az angyal ugyanis nagyon jó alany arra, hogy olyan dolgokat mondjon ki, amiket mi, emberek a legtöbbször nem merünk. Csak azért, mert azt nevelik belénk, hogy legyünk szemérmesek, jók egymáshoz és lehetőleg tökéletesek.

Az angyal szembesít a gyarlóságainkkal?

Igen. Az angyal könnyedén elbír az emberi gyarlóságokkal.

Az angyal az, aki megmondja nekünk, embereknek, hogy milyennek lát minket?

Inkább önmagunkkal szembesít. Megmutatja, hogy ő milyen, ennek kapcsán elgondolkodhatunk önmagunkon.

Beszélgetésünk elején mintha azt mondta volna, hogy ön is olyan, aki szemtől szembe mindent megmond másoknak. Lehet, hogy Döme Barbara is...?

Ez enyhe túlzás volna. Én csak őszinte vagyok. Persze szeretnék angyal lenni, de nem vagyok az. Viszont szeretnék jó ember lenni. Mert az másoknak is jó. Arra törekszem, hogy egyedi legyek. Az írásaim legyenek felismerhetők, aki olvassa őket, tudja, hogy ezeket Döme Barbara írta. Emellett szeretek új dolgokat létrehozni, kutatni, felfedezni. Most például az introspektív lírai novella műfajával kísérletezem, szeretném ezt megalkotni.

Az milyen?

Ez a pszichológiai fogalom nem ismeretlen a művészetben, de prózában olyan módon, ahogyan én szándékozom használni, tudomásom szerint még senki nem alkalmazta. Novelláimban az instropekció úgy jelenik meg, mint a lélek legőszintébb és legmélyebb feltárása saját magunk számára, majd annak megélése és művészi közvetítése elsősorban szabadon áramló képek formájában. Ezeknél a szövegeknél a hangsúly nem a történetmesélésen van, hanem a mesélés módján. Leegyszerűsítve ezek a novellák eszköztárukat tekintve versek is lehetnének, de én prózai formában írom meg őket. Ebből ízelítőt az Angyalt reggelire kötet végén már most is kaphat az olvasó.

Meg Sanyiból is, a Sanyi-ciklus részeként.

Igen, ő egy kitalált novellakarakter, olyan, mintha mindannyiunk gyengeségeiből gyúrták volna össze. Történetéből most kisregény készül. Regényt írni más, mint novellákat. De szeretek nulláról létrehozni dolgokat. Ez mindig szép kihívás. Ott voltam például a Story online, a hír24 vagy a Hajónapló irodalmi portál kezdeteinél is. Arra vágyom, hogy teremtsek, hogy hagyjak valamit magam után. Magyarországon többen írnak, mint olvasnak, számtalan író, alkotó ember él közöttünk, ezért is kell egyedinek lenni, és nem megelégedni az általánossal. Nekem soha nem volt hátszelem. Debrecenből jöttem, még a leánykori nevem is tucat, Kovács. Nincsenek művész rokonaim, sem politikai támogatóim. A könyveimmel sem házaltam soha.

Mégsem Kovács Barbara néven ír. A Döme írósabb?

Ennek annyi a története, hogy amikor Budapestre költöztem, és itt kezdtem dolgozni, Kovács Barbara néven már publikált egy újságíró. A Döme, a férjem neve viszont valóban jó írói név. S bár tudom, korábban azt mondtam, hogy nem hiszek az ezoterikus dolgokban, egyvalami azért gyakran az eszembe jut. Prágai Tamás a halála előtt, amikor még nem tudtuk, hogy beteg, felvázolta előttem, hogy szerinte mi vár még rám a jövőben. És azóta minden úgy történik, ahogyan azt mondta.

Lehet, mégiscsak mindenki mellé rendelnek egy angyalt?

Uh, ettől most a hideg is kirázott. De ha létezik ilyen egyáltalán, kicsit tényleg olyan, mintha Tamás vezetne engem az utamon. Engem már az is meglepett, hogy tavaly két irodalmi díjat is kaptam (Az év legsikeresebb szerzője az Orpheusz kiadónál, Irodalmi Jelen prózadíj).

Fontos az, hogy elismerjék?

Előrébb visz. De egyben óriási terhet rak az emberre. Mert azt üzeni, hogy annál rosszabb már nem lehetsz. Az olvasók, a szakma minimum olyat vár tőled, mint az előző köteted volt, ha nem jobbat. És természetesen én magam is.

Fél a kudarctól?

Inkább attól, hogy nem tudok olyan jót írni, mint amilyet szeretnék. A Sanyi-történetekből készülő kisregény azért is izgalmas, mert ilyet még nem írtam. Egy évem van rá. Most éppen Sanyi családfáját állítom össze. Ő amúgy szintén mi vagyunk, egy közülünk, bárki lehetne. Amikor Sanyi történeteit elvittem vidékre, és felolvastam, arra is felkészültem, hogy megdobálnak paradicsommal, hiszen Sanyi alakja belőlük született, vidéki emberekből, de olyan nagy szeretettel fogadták, hogy már nem félek megírni a történetét.

Így legyen, és ha legközelebb beszélgetünk, hozza magával Sanyit is.

Egy fénykép most is van róla a táskámban. Sanyi történeteiből ugyanis jó néhányat publikáltam már az Előretolt Helyőrségben. Az egyiket Csáki Róbert festményével illusztrálták. Sanyiról addig is volt egy kép a fejemben, hiszen én teremtettem, de azóta nem tudok másként gondolni rá, csak úgy, ahogyan azon a festményen megjelenik: szerencsétlen alak, meztelenül gubbaszt egy pocsolyában.

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)