Petőfi Sándor félénk volt a nőkkel, és nem bírta az italt

Nagy tehetségű újságíró kollégám, Andrassew Iván (1952–2015) mesélte, hogy egyszer New Yorkból vagy Bostonból hazajövet egy amerikai nő ült mellette a repülőn. Összebarátkoztak, beszélgettek mindenről, amiről az ilyen kényszeredetten egymás mellett töltött repülőutakon lehet, mígnem a nő megtudta, hogy Iván magyar. Több se kellett neki, féktelenül áradozni kezdett. Hogy a maguk szenzációs költője micsoda zseni! Hogy ez a Pitofáj! A kedvencem! Hosszasan ámuldozott Pitofájról, szegény Iván agyában meg kattogtak a relék rendesen, de megkérdezni nem merte, ki is lenne ez a Pitofáj. Elköszöntek, leszálltak, akkor ugrott be neki, hogy hát uramisten, Petőfi!

Petőfi világhírességét mi sem bizonyítja jobban, mint a fenti jelenet, na meg az, hogy a legtöbb nyelvre lefordított magyar vers bizony a Reszket a bokor, mert... The bush is stirring, mondja az angol Háy János Kik vagytok ti? című zseniális, nagy port kavart, szokatlan hangú irodalomtörténeti művében, de Petőfi nemcsak magyarul kiaknázhatatlan, angolul is végtelen. Hisz van, ahol The quivering bush-ként szerepel az örökbecsű szerelmi dal, valójában azonban Alexander Petőfinél The Rosebush trembles. Hát erre varrjon gombot valaki.

The rosebush trembled when

A bird on its twig flew; 

My own soul trembles when

I think, my dear, of you

Lényeg a lényeg, az egészben a nagy trouvaille-t, azt a vessző utáni mertet egyik fordítás sem adja vissza, de hát a fordítások már csak ilyenek, mindig odavész valami, amit csak az adott nyelv tud létrehozni.

Mindazonáltal magát a stílust, az őszinte, rajongó lélek nyelvi regiszterét a fordítás kiválóan visszaadja, nyilván ez tetszhetett meg a repülőgépen áradozó hölgynek is.

Bokor, madárka, a világ legegyszerűbb népdalszimbólumai, majd jön a szörnyű kétely hangja.

Mikor eggyütt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

I know thy love was mine

Neath last year's summer sun;

But winter came since then —

Who knows what he has done?

Petőfiben az a jó, hogy nincs ember, akinek ne lenne hozzá viszonya, s ez a viszony bizony többször módosulhat egy élet során. Gyerekként szeretjük, szüleink szavalják nekünk, Falu végén kurta kocsma – persze tudja-e bárki, mitől kurta az a kocsma –, Füstbement terv, kamaszként utáljuk, mert banálisnak, egyszerűnek, könnyen dekódolhatónak tartjuk, semmi elemzés, semmi mögöttes, 

Petőfinek ami a szívén, az a száján, amit gondol, az a papíron, semmi félreértés. Ehhez képest sosem értettem, hogy a legnagyobb hazai Petőfi-szakértő, Margócsy István miért ad kettest mindenkinek Petőfi Felhők ciklusából az ELTE BTK félévi irodalomtörténeti vizsgáin, én is csak azért úsztam meg, mert nem hozzá kerültem és nem is Petőfit húztam, Istennek hála. Na de ne maradjunk adósok a válasszal, a kurta Petőfi idejében nem a kocsma méretét, hanem fajtáját jelentette, olyan italozót, ahol nem egész évben mérték a bort, csak ősztől tavaszig, Szent Mihály napjától Szent György napjáig. A teljességhez hozzájön, hogy a kocsma, ami a versben szerepel, a Szamos melletti Tunyogmatolcson rúgott ki a Szamosra, a költeményt a Hölgyfutár című lap jelentette meg.

(Margócsy tanár úr vajon egyetért ezzel?), de ezért nem kell nekimenni, értjük, mit mond, sőt, épp azt részletezi, milyen jó, hogy Petőfi már nem a piedesztálon áll mereven és érinthetetlenül – nem is való az neki –, hisz a piedesztál nem más, mint a szerző és a mű egyértelmű halála, hanem az a jó, hogy lehet viszonyulni hozzá. Háy épp hogy adózik neki, elismerve, hogy a nyelv, amin a mai napig megszólalunk, Petőfi nyelve, nem a nyelvújítás által előlünk elrekesztett Csokonaié, a komor és mitologikus Berzsenyié vagy a dagályos Vörösmartyé. Bizony Petőfit dagályossággal aligha lehet vádolni.

És Petőfiről is elmondható, hogy valamennyire önképe formálására is használta a verset, hiszen kevesen írtak annyi szerelmi és bordalt, mint ő, miközben több forrás egybehangzóan állítja, hogy félénk volt a nőkkel és nem bírta az italt.

Háy megfejti ezt a titkot is, Petőfi ilyenkor ‒ hisz színész, vándorszínész ‒ szerepet játszik. A kor protestáns Európája elvégezve a napi feladatot, este a bor mámorában úszik, igény van a bordalra. 

Tökéletes átlényegülés, szerepjáték az alábbi vers is:

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?

Tivornya éjjeled és napod;

Az istenért! Hisz az ördög elvisz,

Ha még soká így folytatod.

Ami pedig a szerelmet illeti, Háy így fogalmaz: „idegen tőle a lányok lelkét felgyújtó, nagyképű nőfaló szerepe... ő is épp olyan ügyetlen volt, mint a legtöbb fiú, ő is egy volt azok közül, akit a lányok észre sem vettek.”

Nem véletlen, hogy első szerelmi ciklusa (Cipruslombok Etelke sírjáról) egy halott lányhoz íródott.

De ne feledjük, hogy a 26 évesen távozó Petőfi még javában formálódó személyiség volt, s a kamaszszerelem velejárója, hogy az ember nem is igazán az alanyba szerelmes, hanem magába a szerelembe. „Hát ilyenek ezek a versek, semmit nem látunk a nőből, és csak ellenszenveset a férfiból, mert a szerelmi szenvelgés végül olyan mértékben belecsúszik az önszeretetbe, önsajnálatba, hogy elriadunk tőle” ‒ írja Háy.

Fentiekhez már csak annyit tennék hozzá, hogy Petőfi pont azért zseniális, mert triviális. Ki lenne képes egy olyan banális eseményről isteni nótát, na jó, helyzetdalt írni, hogy rágyújtott a konyhában? Ehhez tényleg zsenialitás kell.

Befordúltam a konyhára,

Rágyujtottam a pipára...

Azaz rágyujtottam volna,

Hogyha már nem égett volna.

Persze aztán itt is kiderül, hogy nő van a dologban, meg tűz, meg láng, meg eszemadta, meg minden, de aki átélt ilyet, tudja, hogy az élet legtriviálisabb dolgai a legmegreszkettetőbbek.

Én beléptem, ő rám nézett,

Aligha meg nem igézett!

Égő pipám kialudott,

Alvó szívem meggyúladott.

Ez van. Ilyenkor menni kell. Ha reszket a bokor, ha nem.

(Borítókép: Petőfi Sándor.  Orlai Petrich Soma festménye 1861-ben.  Fotó:  DeAgostini / Getty Images)