Mécs Károly a Kossuth-nagydíjról: Ez a boldogság felelősséggel jár

Mécs Károly, a Nemzet Művészének színészi életpályáját és életművét idén Kossuth-nagydíjjal ismerték el. Az Indexnek adott interjújában azt mondja, hogy a hír nagy meglepetésként érte.

Nézze el, ha ezt mondom, de nekem Mécs Károly a magyar huszár. És éppen azért, ahogyan eljátszotta Baradlay Richárd szerepét A kőszívű ember fiaiban. És március 15. mi másról is szólhatna, mint a huszárokról?

Örömmel veszem, hogy ezt mondja, hiszen Várkonyi Zoltán jó szándékkal rendezte A kőszívű ember fiait, a film nagy-nagy szeretettel, hazafias hevülettel készült. Mi, színészek, akik ezekben a filmekben részt vettünk, át is éltük azokat a napokat, amelyekről a történet szólt, és a mai napig szeretjük a hazánkat, szeretünk érte tenni.

Jó, hogy ezt mondja, mert Sára Sándor 80 huszár című filmjében ugyan osztrák vezérlőtisztet alakított, alakításában mégis egy nemzet drámája lakozik.

A 80 huszár ebből a szempontból valóban különösen megrázó történet, tragikus múltunk egy darabjáról szól. De ezek a történelmünk fontos pillanatai, számos tanulságot hordoznak magukban, melyekről sokat kellene beszélni, s melyekből muszáj tanulni.

Mint például?

Ami a világot előrébb viszi, az mindig az emberek hitéből és lelkesedéséből fakad. Még akkor is, ha ez áldozatokkal jár.

Áruja el, amikor értesült arról, hogy Kossuth-nagydíjat kap, mi jutott elsőként az eszébe, mi futott át a lelkén?

„Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehelet megszegik.” Ezt írta Arany János A walesi bárdok című versében. Ez ilyen pillanat volt. Tudtommal ennél nagyobb kulturális díj nem létezik. Ám ez a boldogság felelősséggel is jár. Bennem például azonnal átfutott, mi mindent tettem a múltban, amiért most ilyen kitüntető figyelmet, megbecsülést és szeretetet kapok.

Ilyenkor mi ugrik be először: egy-egy szerep vagy az egész életút?

Esetemben már az életút. Hatvannégy év. Kimondva ugyan soknak tűnik, mégsem az. Rengeteg munka, törődés, átéltség és élmény van mögötte. És persze kudarc és buktató is, de szerencsére olyan ember vagyok, aki nem gondol a rosszra. Engem a jó dolgok tesznek boldoggá és elégedetté.

Fel tudja idézni, mi közülük a legboldogabb emlék?

Hm… ilyenből sok van. Minden évre, hónapra, hétre jut ilyen pillanat. Egy jól megoldott szerep, az érte járó kritika, a megérdemelt meghajlás. Bennem minden olyan emlék szép, amiért megdolgoztam, amit szívvel és lélekkel csináltam. Mindig tisztában voltam azzal, hogy mennyit ér és mivel jár a belefektetett munka. Egy színész ugyanis csak akkor jó, ha folyton adni akar.

Néha azért jó kapni is, nem?

Most kaptam kitüntetést. Hát persze, hogy jó kapni!

Díjat kapott korábban is: például Jászai Mari-díjat 1970-ben, Kazinczy-díjat 1995-ben, Kossuth-díjat 2013-ban, illetve a Nemzet Művésze lett 2016-ban.

A díjak fontosak, mert arról szólnak, hogy a színész munkáját elismerik és megbecsülik. Ezenkívül legalább ennyire értékes a kollégák pillantása, ám a legnagyobb ölelés a közönség szeretete.

Kit tudna említeni mestereként, és kit tanítványaként?

A színészeknél általában úgy van, hogy többnyire a mesterekre emlékszünk, és rájuk is csak utólag. Sok fiatalt ismerek, járják a maguk útját. Sok mindent meg kell tanulniuk, sok mindenért meg kell küzdeniük, ahogyan mi is tettük. A színész saját bőrén tanulja a mesterséget. Olyan fiatal kolléga is van, aki rólam írta a diplomamunkáját, amitől először harsány nevetésre fakadtam, hiszen mit lehet írni egy elő színészről. Ami pedig a mestereket illeti: ilyen Gáti József, a főiskolai beszédtanárom; nagyon sokat segített Várkonyi Zoltán, neki köszönhetem a színházi indíttatásomat és egy nagy filmsikert. De sorolhatnám mindazokat, akikkel dolgoztam, akiket a szívembe fogadtam, akiktől sokat tanultam.

Ha most, nyolcvanöt évesen színpadra vagy kamerák elé állhatna, mi az, amit szívesen eljátszana?

Ebben a korban ez már nem csupán kedv és szándék kérdése, hanem fizikai kihívás is. Minden bizonnyal gondolkodóba esnék, ha a feladat tetszene. Persze nem kell mindjárt nagy feladatra gondolni, a kisebb szerepeket is mindig boldogan fogadtam, hiszen azokban talán még nagyobb kihívás megmutatni azt, miért is választottuk a színészetet hivatásul. Amikor pedig megtaláltak olyan komoly, súlyos szerepek, mint például Illyés Gyula drámájában, a Fáklyalángban Görgey Artúré, az maga volt a boldogság. Na, Görgey Artúrt eljátszani kedvemre való feladat volt.

Görgeyben mi fogta meg?

Az igazsága. A hazaszeretete. A tisztessége. A becsülete. Átéreztem azt a fájdalmát, ahogyan el kellett viselnie még azt is, hogy azt kiabálták a háza előtt, hogy áruló, miközben ha valaki, ő biztosan nem árulta el a hazáját. Ezért is kell ismerni a múltat, beszélni a történelemről, mert amit a maga idejében nem lehet a helyére tenni, akkor az a feladat a jövő generációjára vár.

(Borítókép:  Mécs Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendezű, érdemes- és kiváló művész a Hogy volt!? című tv-műsor felvételén az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában. Fotó:  Zih Zsolt / MTVA)