Mi lesz veled, Sisi-szobor? Mész vagy maradsz?

Szokták mondani, egy ország vezetése olyan, amilyet megérdemel. Valószínűleg igaz ez a köztereire is, bár az ízlés ugye vitatható, ugyanakkor formálható is egyben, mely formálás a szakemberek és, hát igen, a témában nem feltétlenül jártas és nem túl érdekelt politikusok ügye is lenne. A két csoport tagjai azonban a legritkább esetben esnek egybe.

Abban sok szakember, művészettörténész és jobb ízlésű állampolgár egyetért, hogy Erzsébet királyné, alias Sisi távolba révedő, eltorzult arcú szobra a Madách téren a szörnyű tévedések és a rettenetes ízlésficam kategóriájába tartozik, Mélyi József művészettörténész egyenesen megkockáztatja, hogy ha 

Most mindenesetre a Színes Erzsébetváros aláírásgyűjtést kezdeményezett, melynek az lett az eredménye, hogy több polgár szeretné nem látni a magyarokat különösen kedvelő királyné szobrát a Wälder Gyula-féle házak keretezte téren, mint amennyi igen.

Annak dacára, hogy manapság nagy divat az édi-cuki bronzszobor, a zsáner világszerte, csak azok a városok tudnak szembemenni az ízlésromboló világtrenddel, amelyek olyan intézményrendszerekkel rendelkeznek, amilyenekkel Budapest, illetve Magyarország 2010 óta már nem.

• Columbo kutyás szobra a Falk Miksa utcában, mely arra a városi legendára épít, miszerint Falk Miksa felmenője, dédnagyapja volt Peter Falk színésznek, amiről azóta bebizonyosodott, hogy nem így van. Ráadásul Mélyi szerint nem is lehet tudni, kinek, minek állít emléket az a 4-es, 6-os megállójától nem messze eső szobor: a színésznek, a szerepnek vagy a 80-as évek Kádár-kori tévénézőjének, aki a Columbót bámulta esti szórakozásként?
• Vagy itt van Óbudán, az Index szerkesztőségétől sem messze Puskás Ferenc labdarúgó szobra, aminek először is Kispesten kéne lennie (ki tudja, tán a származás megemelése volt a cél), ráadásul – egyébként a főalak a kiváló szobrászművész, Pauer Gyula alkotása – egy madridi fénykép alapján készült, Puskás spanyolországi korszakában ábrázolja a focistát. Ehhez képest viszont nem érthető, miért az ötvenes évek magyar fiúi előtt dekázik, az pedig szintén kétséges, hogy ez most tényleg olyan vicces vagy sem.
• Itt van aztán talán az esztétikai ranglétra legalján veszteglő, a Corvin sétánytól amúgy is idegen Bud Spencer-, alias Carlo Pedersoli-szobor, amivel Mélyi szerint szintén gond van, már rögtön a felirattal, amin a Carlo Pedersoli név szerepel, illetve mert szintén nem tudni, neki magának vagy pedig egy szerepnek (Az ördög jobb és bal keze című westernvígjátékból) állít emléket. A filmben a szuperhős lótolvajt alakít, egy békésen ebédező társaság lovát köti el, így ez a szobor is valóság és fikció keveréke lenne, ha komolyan lehetne venni. Ez azonban keveseknek sikerül. Noch dacu szobrászilag is kidolgozatlan, egy tömbből faragott, leegyszerűsítő, végtelenül gyenge.
  

  Fotó: Nagy Zoltán / Marjai János / Róka László / MTI

Na de miért a bronzcukik, bronzszörnyetegek elszaporodása?

A Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester kezdeményezésére létrejött, a helyi Turul-szobor miatt lex Turulként elhíresült 2010-es törvény óta a kerületek szabad kezet kaptak a szobrok elhelyezésében, felállításukhoz nem kell a Fővárosi Közgyűlés határozata, ami abszolút minőségromláshoz vezet, ahogyan az sem szerencsés, hogy nincs egységes városi szoborállítási koncepció. Persze kérdés, hogy létezik-e külön kerületi emlékezet (nyilván létezik), és ez hogy illeszkedik a városival, a nemzetivel, mi több, a nemzetközivel.

A zsánerszobrok és egyáltalán a szobrok Magyarországon az elmúlt 30 évben nagyon elszaporodtak, bizonyos látványos, frekventált tereken kifejezett szobor- és műemlékhalmozás zajlik. Ennek legeklatánsabb példája a Szabadság tér. Nem mellesleg a Madách téren is van már egy szobor, méghozzá egy jó szobor, a Táncoló nő, Medgyessy Ferenc alkotása, aki a magyar szobrászművészet megújítója volt, törekvései a francia Mailloléival estek egybe. A kecses, ízléses, szoknyáját megfogó és némileg fellibbentő táncosnő így szintén egy rosszabb kontextusba kerül, ráadásul őt bezzeg nem fényképezi a kutya se.

Erzsébet királynéról szobrot állítani a kerületben nem elengedhetetlen, de abszolút lehetséges, hisz a városrész róla van elnevezve. 1879-ben, mikor a magát túlnőtt Terézvárost kettéválasztották, az új, VII. kerület lakói maguk kérvényezték, hogy Erzsébetről nevezhessék el a városrészt és a Nagykörút ehhez tartozó szakaszát. A királyné nem kevés ideig gondolkozott, végül 1882-ben hozzájárult, hogy megszülethessen az Erzsébetváros és az Erzsébet körút elnevezés.

A zsánerszobor-állítás világtendencia, általában összefonódik a politikai populizmussal is. Mélyi szerint városurbanisztikai és turisztikai szempontokkal is összefüggésben van, nevezetesen hogy ezek olyan szelfizős, fotózkodós turistahelyszínekké alakulnak, amelyek aztán – sokszorosan megosztva és keringve a virtuális térben – egy-egy város turisztikai képéhez kötődve forgalmat és utazási kedvet generálnak. Ilyen például a Fülöp-szigeteken található MacArthurhoz kötődő, hét szoboralakból álló partraszállási emlékmű, ami vízben van, és tulajdonképpen semmi másra nem jó, mint hogy a turisták itt fotózkodjanak. De az Egyesült Államokban és Oroszországban is nagy divat a köztéri zsáner.

Mélyi szerint utoljára harminc évvel ezelőtt készült érdekes szobor a VII. kerületben: Carl Lutz emlékműve a Dob utcában. Ugyanakkor a szobrok eltávolítása sem megoldás, átfogó vizuális koncepció kellene, a lektorátus, illetve a bronzborzalmakat fékező intézményrendszer visszaállítása, valamint a kora gyerekkortól történő vizuális nevelés. A XIX. század végén még igazi polgári programnak számított, amikor megtervezték a Duna-korzót, melyen mindössze két szobor állt a két végén: Petőfié és Eötvös József kultuszminiszteré.

Mára mindenütt szobor szobor hátán, egyik a másik aurájába mászik,

Ám a szobrászatnak mégsem arról kéne szólnia, hogy fotó alapján leöntünk valamit bronzból, hanem az arányokról, a dinamikáról és a lélekről. És persze a mindenkori történelmi emlékezetről.

(Borítókép: Wittelsbach Erzsébet magyar királyné, becenevén Sisi újonnan felavatott bronzszobra, R. Törley Mária szobrászművész alkotása a belvárosi Madách téren az átadás napján, 2018. november 15-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)