Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMEgy magyar művész eltáncolt egy festményt
További Kultúr cikkek
- Mutatjuk, melyik alkotás volt 2024 filmtörténeti szenzációja
- Mindenkit beperelt a volt miniszter szeretője, egykori szerelmét sem kímélte
- Ez volt a tíz legjobb film 2024-ben a magyarok szerint
- Nehéztüzérséget is bevetnek az idei előszilveszteri műsorban
- Ennyit keresett az első Deadpool rendezője, sokkolta az összeg
Ül Gergye Krisztián egy kép előtt, Szüts Miklós Őszi kép című akvarellje, háttal nekünk, és egy pohár vizet önt a nyakára. Ahogy csurog le fehér pulóverén a víz, szép lassan elszíneződik. Valamiféle tájkép rajzolódik ki rajta, akár az előtte lévő festményen. Hosszan tart ez a „jelenet”, hosszan csurog a víz.
Gergyét végig háttal látjuk, szép, kidolgozott, táncos férfihát.
Aztán lefekszik a kép előtt álló padra, és újabb pohár vizet csurgat magára. A táj tovább formálódik. Végül föláll, táncol. Legalábbis valamiféle helyhez kötött, a térben helyet kereső mozgásba kezd. A mozdulatok lassúak, önkereső jellegűek, szorongást közvetítőek. Kényszeredettség, bezártság, kétségbeesés és depresszió, egyetlen négyzetméterbe sűrítve. Persze Szüts Miklós festménye sem az a mediterrán lehengerlés, de ez a Gergye-féle tánc még inkább depresszívvé teszi. Az egész kép, performansz, noha ötletében eredeti és kreativitásra sarkall, nem kimozdít karanténmagányunkból és lehangoltságunkból, hanem épphogy azt erősíti. A hosszan kitartott vízió Tarr Béla képeit, filmes jeleneteit idézi, zenéjében, ritmusában, lassúságában.
Mindvégig azt várjuk – én legalábbis azt várom –, hogy a fehér trikón pont az a táj fog kirajzolódni, amit a képen látunk, de nem, a performansz végeztével Gergye egyszer csak eltűnik, balra el, szinte észrevétlen. Marad Szüts Miklós, az őszi táj és a három szín. Valami rőzseszerű, a fehér és a fekete.
Minden művész keresi magát a kényszerű bezártságban, mindenki alkotni szeretne. A korábban is összművészeti lehetőségeket kereső Gergye azt találta ki, hogy minden csütörtökön képeket táncol el. Mintha mi értelmeznénk őket egy kiállítótérben, mintha mi próbálnánk rájönni a mikre és miértekre. A felvételek a Szentendrei Művésztelepen, a MANK Galériában és a fővárosi ACB Galériában készültek, a YouTube-on és az Instagramon érhetők el.
A Synesthesia című, a művészeti ágakat egymással összehozó és egymást kölcsönösen erősítő projekt következő epizódjaiban Tarr Hajnalka, Vojnich Erzsébet, Csáki Róbert és Verebics Ágnes alkotásai következnek. S bár értjük az első gesamtkusntwerket, reméljük, lesz köztük olyan, ami a boldogságot keresi, és inkább a jelen létünkből való elmozdulás felé koncentrál. Harsány színekkel, szenvedéllyel, élettel.