Milyen 35 év után összeházasodni?

Mára mind a kommunikációs, mind a kapcsolattartási szokások annyira megváltoztak, hogy mostanra nehéz elképzelni egy olyan relációt, ahol a felek egy évben csak egyszer találkoznak, és mindig ott folytatják, ahol egy évvel azelőtt abbahagyták. Mára ez a vadromantika vagy a kiválóan meglovagolható színházi dramaturgia körébe sorolódna, bár kétségtelen, hogy az okostelefon-applikációkon, végeláthatatlan cseteken és folyamatos online jelenléten szocializálódott generációk el se tudják képzelni azt a sistergő izgalmat, amit egy hotelben való találkozás jelent a kedvessel egy év kihagyás után. Mindig ugyanabban a szállodában, ugyanabban a szobában, ugyanazzal a berendezéssel és szállodatulajdonossal. Csak mindig egy kicsit öregebben.

A vígjátékírás rutinos rókája, Bernard Slade Még egyszer, veled, ugyanitt című darabja a sokak által abszolvált Jövőre, veled, ugyanitt folytatása, s jelen pillanatban külön előnye, hogy Covid-sújtotta időszakunkban is játszható: elegendő két színész, a díszlet, a jelmez, és sokat még a képernyőn keresztüli színháznézés sem von le a dologból, hisz 

Az évente egyszer találkozó szeretők története folytatódik, kicsit idősebbek, kicsit fádabbak és recsegőbbek, de egyre jobban ismerik egymást, és bármennyire is két vektor mentén élik az életüket, egyre összecsiszoltabbak és bensőségesebbek a találkozásaik, s mintha ez a két vektor nem egymástól el-, hanem összetartana.

A Pinceszínház verziója lehetett volna eggyel rövidebb, az elején picit leül a játék, emiatt gondolkodtam is, hogy lendüljek-e tovább a színészekkel és a végeláthatatlan légyottokkal, de aztán végül is Vándor Éva továbblendített.

A darab elején, mikor mind ő, mind Harmath Imre ifjú ötveneseket játszanak, amikor a nőnél még egy kései gyerekvállalás is szóba jön, kicsit még meg kellett erőltetnem a fantáziámat, de ahogy haladunk előre az időben, a színészek valós kora egyre közelíti a szereplőkét.

(Úgy látszik egyébként, a Pinceszínháznak a házaspárjáték a specialitása, nemrég láthattuk a Meghallgatást Murányi Tündével és Kálid Artúrral.)

A vicces és egyben elgondolkodtató az, hogy ami Doris és George között van, valójában nem is szerelmi viszony, sokkal inkább hasonlít egy házasságra mind hőfokában, mind a köztük lévő diskurzusban, közlekedésben, őszinteségben és az intimitás fokában.

A két órába és 35 évbe minden bele van sűrítve, boldogság és tragédia, homoszexuális fiú, heroinista lány és ezzel totál kudarcba fulladt anyaszerep, elhízás, korosodás, a betegségek megjelenése, az öregedés elleni hol méltóságos, hol nevetsége harc, fiatal szerető, későn született gyermek, házastárstól való elhidegülés és még a leküzdhetetlen kór, a rák is. Valójában tehát egy hálószobába zsúfolt élettársakat látunk, akik végigmennek felnőtt életük legnagyobb szakaszán, legtöbbször külön, mégis egymásról tudva, egymást szeretve, tisztelve, valami furcsa, különös egységben, viszonyban.

Vándor Éva és Harmath Imre szerethető párost alkotnak, ahol a leosztás a nő erejére, temperamentumosságára, határozottságára és szenvedélyes nőiességére, valamint a megszokottan esendő férfi sztereotípiájára, annak hol megúszósabb, hol váratlanságokkal előálló húzásaira épít, melyek aztán újabb és újabb reakciókat szülnek, hoznak magukkal. Az előadás (rendezte Gulyás Hermann Sándor) gyakran él azzal az életből vett dramaturgiai fricskával, hogy amikor egyikük fölszabadul, mert elhagyják, elválik, elhidegül a partnerétől, akkor a másiknak épp mindig lesz valakije – a férfinak még gyereke is születik –, de 

A darab végére aztán váratlanul mégis összejönnek, megházasodnak, ami egy külön szépséges történet, mert bár mindketten tudják, a frigy azért köttetik, mert a nő rákos – amit a férfi egy elejtett feljegyzésből tud csak meg –, és azért, mert a 35 év szeretői-baráti viszony, a gyerekek kirepülése, mindkettejük válása mindehhez szabad utat is ad, a házasság mégse jönne létre, ha nem szeretnék mélyen egymást, és nem így kívánnák furcsa szerelmüket megkoronázni. Persze az esküvő előtti pillanatban felvillan az, milyen a túlzott őszinteség, amikor közelebbről látva már a „te gyereked ilyen, a tied meg olyan” konfliktusa megállítja egy pillanatra a levegőt, hogy kell-e ez most akkor, de végül mindkettejük válasza az, hogy kell. Slade és a Vándor–Harmath-kettős is megadja az illúziót, hogy a hátralévő éveket pedig mi, nézők szépnek képzeljük el.

(Borítókép: Bernard Slade Még egyszer, veled, ugyanitt című darabja Vándor Éva és Harmath Imre szereplésével. Fotó: Herbszt Véner Orsolya )