Szervác, Imola
12 °C
16 °C

Mától hetvenkedne Déri János

2021.04.14. 15:56
Déri János ma ünnepelhetné hetvenedik születésnapját, de nem teheti, 1992. április 29-én, negyvenegy éves korában legyőzte a tüdőrák. A bajszos, ritkán jól fésült egykori gépészmérnök, a magyar televíziózás történetének egyik legnépszerűbb riportere nem teremtett műfajt, mert minden műfajban saját magát képviselte.

Az MTV húsz évet megélt, Ablak című közéleti szolgáltatóműsora is közrejátszott abban, hogy ez a lezser, szarkasztikus humorú, mindig felkészült, de sohasem feszengő újságíró lett az ország egyik legnépszerűbb bajszos férfiúja. Az Ablak gyakorlatilag be is zárt, miután ő meghalt.

Nem magáról írta, de rá is illett:

Kollégám (amolyan vezetőféle már, de még kolléga) meséli, hogy a Parlament büféjében „odakávézott” mellé egy jeles képviselő:

– Te, komám, bajban vagyunk veled, hol ilyeneket mondasz, hol olyanokat.

– Én már csak hol ilyeneket gondolok, hol meg olyanokat.

– Így aztán nem igazán tudjuk, hogy te hová tartozol, komám.

– Hozzám.

– Ti aztán nagyon tökös legények tudtok ám lenni, komám.

(Tudom, a példa együgyűsége méltatlan Sartre emlékéhez, de mit tegyünk, a Parlamentben történt.)

Kegyetlen humora volt, magát sem kímélte. Képes volt elmenni egy Fradi-meccsre, hogy dózsás relikviákat áruljon. Majdnem megverték egyenes adásban, de máig emlékezetes, hogy mégsem.

Állandó szereplője és szerzője volt a Rádiókabaréknak. Imádták a nézők a népi minőség-ellenőrzés szellemében készülő, Pocsék Áruk Fóruma című televíziós műsorát, ahol felháborodhattak és nevethettek azokon a tárgyakon, amiket az épülő szocializmus virágkorában nem kevés pénzért sóztak rájuk a boltokban.

Riporterként, műsorvezetőként, humoristaként és írásaiban is politizált a józan ész, az emberség nevében, többnyire az irónia eszközeivel, de nagyon unta a politikusokat, és egy idő után már nem szívesen dolgozott velük. Érdekesebbnek találta a tudományos érvekkel nehezen megmagyarázható jelenségeket a politika öntelt irracionalizmusánál.

Amikor elment a kedvem a politikai újságírástól, és úgy döntöttem, hogy szavahihetőbb kuncsaftok után nézek, rengeteg mágussal és ufólátóval hozott össze a sors. Akkor végre úgy éreztem, független vagyok, mert a „Nulladik típusú találkozásokat” egy napon támadta a Magyar Fórum, a Beszélő és a Népszabadság. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia szinte egy időben átkozott ki egy alföldi református lelkésszel. Napról napra éreztem, ahogy egyre függetlenebb leszek.

Állandó rovata volt Farkasházy Tivadar Hócipő című szatirikus magazinjában. Nyilvános naplót írt – a rovat címe szerint a gyerekeinek –, amit százezrek olvastak.

Amikor kiderült, hogy rákos, tragikus magánügye országos üggyé vált.

Az utolsó pillanatig harcolt, még Mexikóba is elutazott egy kezelésért, talán már a csodában bízva, de közben is dolgozott. Az Erkel Színházban gyűltek össze barátai, hogy meghallgathassák utolsó telefonos bejelentkezését.

A Napló gyermekeimnek sorozatban az utolsó publicisztikája 1992. április 22-én jelent meg. Gyakorlatilag a halálos ágyán mondta tollba.

No es importante:

Március 27., péntek

Nem tudom, honnan vettük azt a baromságot, hogy Szabolcs-Szatmár megye elmaradott, én itt Mexikóban szeméten és roncsautókon, esetleg félig kész (vagy már félig ledőlt) házakon kívül semmit sem láttam. Eleinte (mint mániákus építkező) zavart, hogy nem tudom, hogy a ház még nem épült fel, vagy már dől össze. Aztán rájöttem, hogy mindegy. A kórházban – ahol japánokkal és amerikaiakkal várom a feltámadást – éppen emeletráépítés folyik. A munkások (hárman, ami már bonyolult technológia, mert jobbára itt egy ember építkezik), szóval a munkások olyan 9, fél 10 körül érkeznek, és rögtön alszanak egyet délig, aztán ebéd, utána szabadfoglalkozás, egyikük hegeszt valamit, a többiek nézik, ez eltart olyan 6-7 percig, aztán végre kifogy a palack. Mutatom nekik, hogy hat méterre a teraszon van egy másik.
– NO ES IMPORTANTE – nem fontos, mondják halál nyugodtan, a háznak nem árt, ha nem épül.
– No es importante – mondta dr. Bravó, a csillogóan intelligens fiatal orvosnő, amikor kicsit ijedten, kicsit undorral és igen kicsit büszkén mutogatom a daganataimat.
– A rákos sejt a legbutább a világon. Gőgös és buta, és kényszeresen el akar foglalni mindent, ahová nem ér el, oda áttétet csinál, és amikor már mindenütt ő van, egyszer csak nincs sehol, mert belepusztul az egész test, belepusztul a rák is. (Vajon a nemzet testével hogy van ez?)
– No es importante – mondja a doktornő, mert ha az ember életéről van szó, fontos tudni, hogy mi a fontos. A GERSON-terápia szerint – márpedig én hiszek neki, bár csak az életem függ tőle – az a fontos, hogy a szervezet magához térjen a megrázkódtatásból, és akkor legyőzi a hülye daganatokat. Ha ő választotta ki, ha nem. És akkor a térfoglaló progresszió (így is hívják előkelően a rákot) vissza kell, hogy vonuljon, hiába volt egy darabig többen, szaporodott jobban, az atavizmus, ez az ős sejt kipusztul az egészséges szervezetből, ha árt. Ez a természet demokráciája. Vagy a demokrácia immunrendszere.
– No es importante – a fontos, hogy egy ország immunrendszere kimutatható-e.
Egy elég ronda daganat állítólag azt mesélte a minap egy társaságban, hogy attól vagyok újabban ilyen bátor, hogy már nincs vesztenivalóm, hát van, igaz, nem attól, amivel ő még megijeszthet. A betegségnek egy dolgot biztos köszönhetek. Megtanultam látni.
Úgyhogy ha találkozom még a térfoglaló kollégával – márpedig szeretnék nagyon – , simán le tudom majd olvasni ebben a közéleti számháborúban, mert tudom, hogy ott a homlokán a jel:
– No es importante.
Chula Vista, Mexikó

Halála után róla elnevezett díjat alapítottak barátai, Dunaújvárosban pedig az ő nevét vette fel a Dunaújvárosi Főiskola Kommunikációs Intézete és Médiacentruma.