Kortárs írók búcsúznak Törőcsik Maritól

Szabó T. Anna

Telefonon beszéltem vele. Nem volt jó beszélgetés ez akkor, mert ő hosszan és a teljes lényével tiltakozott, hogy bekerüljön a Magyar mesék lázadó lányoknak című gyerekkönyvbe, amihez én írtam meg mesés formában az ő gyerekkorának és színésszé válásának a történetét. Azt magyarázta már-már kétségbeesett elszántsággal, végletekig fokozva szinte azt a gyönyörű dallamosságot a hangjában, hogy 

Úgy éreztem, azt akarta, hogy ne a küzdelmeivel adjon példát a legújabb nemzedéknek (ahogy ezeknek a lányoknak írt "lázadó" gyerekkönyveknek a hősnői szoktak), hanem csak az eredményt, a pálya fényeit, az életmű ragyogását akarta megmutatni, felmutatni.

Joga volt rá, hogy kézben tartsa, mi jelenik meg róla, úgyhogy igazat adtam neki, aztán elköszöntünk és letettük a telefont, én pedig ott maradtam a szomorúságommal és a hiányérzetemmel, hogy nem tudtam elmondani neki, milyen jelképes szerepet töltött be ő az életemben a kezdetektől fogva, és mennyit köszönhetek neki. Többször is nekikezdtem a levélnek, hogy ezt megírjam, de nem küldtem el végül – hiszen ez intim emlék, és neki nem, hanem csak nekem fontos.

Elmondom most mégis, vezeklésképpen, tartozom neki, az emlékének, a friss gyászban.

Kolozsváron nőttem fel, ott csak a rádióból hallhattam őt, a nevét, a hangját, de az arcát nem láthattam (a magyar adásokat nem lehetett nézni onnan). 

Április volt akkor is, alkonyatra kerültem haza egy szerelmes sétából, életem első, édes-édes, végtelen csókja után, amikor végre kirepülhettem magamból, szédelegtem az élmény egész világot megpörgető örvényétől, olyan boldog voltam, mint még soha. Hirtelen megtudtam, hogy megtartó középpontja lett az életemnek, repülhetek, de van, ami tartson, van, aki fogjon, nem fogok én már soha többé kiszállni a semmibe.

Ezt éreztem, de nem voltak rá szavaim, nem tudtam, hogyan, kinek mondhatnám el, megoszthatatlan boldogság volt, tágas és néma.

Amikor beléptem a lakásba, édesanyám éppen tévét nézett, a kékesen villódzó sötétben nem láthatta rajtam, hogy minden megváltozott. Behívott, hogy nézzem meg én is, amit nézett, csodálatos film.

Pontosan ez a jelenet ment a Körhintából. 

szédületében, és a filmbeli Marinak is copfja volt, mint nekem, és kócos volt, mint én aznap este, és úgy örült a párjának, ahogy én még soha senkit nem láttam örülni, tökéletes tükre volt az én örömömnek és szédületemnek, és kapaszkodtak, és forogtak, és fogták és tartották és ölelték és csókolták egymást, és én éreztem, hogy ez az egésznek az értelme, ezért az örömért vagyunk a világon, ezért az egymásra nevetős, önátadó bizalomért, mert játék az egész, vásári mulatság, de mégis szentség, az élet körforgásának ígérete és üzenete, a mozgó pillanat, amely mégis áll az időben – ez az igazi szeretet teljes fényessége, amiért a világra jöttünk.

Más nem is maradt meg a filmből, csak ez a jelenet, és ebbe az örömbe kapaszkodtam később is mindig, amikor nehéz volt egymással megmaradni, amikor fájt a hinta ereje, amikor kimerített a szenvedély állandó lendülete, amikor fáradt voltam és kétségbeesett. Ennek az estének az emléke, Törőcsik Mari sugárzó mosolyának a visszfénye segített továbbrepülni, továbblendülni, és aztán egymásba kapaszkodni megtartó bizalommal és örömmel újra.

Nem is mertem megnézni ezt a filmet azóta, több mint harminc éve őrzöm magamban, titkos erőtartalékom. Isten röptesse immár égi fényességébe Törőcsik Marit, olyan örömben és békében, amilyet csak kívánt magának. Mi, akik itt maradtunk, őrizzük az emlékét és erőt merítünk a ragyogásából, amíg csak élünk.

Nagy Bandó András

1956-ban, a deszki moziban, 9 évesen láttam először a csodálatos Törőcsik Marit, a zseniális Soós Imrével, a Körhintában. Amikor Budapestre kerültem, abban bíztam, hogy egyszer még összehoz Vele a sors, hogy egyszer megszoríthatom a kezét. Már-már reménytelennek tűnt, amikor Velemben, Mari vidéki lakhelyén, a hagyományos Gesztenye Fesztiválon mégis teljesült az álmom.

Délelőtt lesétáltam hozzá, hogy megajándékozzam néhány dedikált könyvemmel, de csak a házvezetőnőjének adhattam át, Mari még pihent. Abban maradtunk, délután visszamegyek, pár percre, biztosan ő is örülni fog a találkozásnak. Már túl voltam a gyerekműsoromon, a könyves sátramnál álltam, amikor mintegy varázsütésre mellettem állt Mari. Ez a kis séta jót tett nekem, mondta. Fölemelő, ragyogó pillanat volt, és az is csodálatossá tette, hogy mindazok, akik a közelünkben sétáltak, körénk gyűltek, hogy láthassák Őt, hogy megérinthessék, hogy kifejezhessék az iránta érzett szeretetüket és megbecsülésüket. Mindez történt 2016-ban, 60 évvel a Körhinta premierje és óriási sikere után. Először Deszk, utána Velem. És itt van Mari velem... Őt gyászolom, és örökre megőrzöm emlékezetemben...

Nyáry Krisztián

Pilinszky János Fabula című versével búcsúzik, melyet Törőcsik Mari mond el.

(Borítókép:  Törőcsik Mari színművész az ' Ideje az öregségnek' című televíziós monodráma  forgatásán. Fotó:  Kollányi Péter / MTI)