Pongrác
11 °C
27 °C

Müller Péter: A nő öle előtt úgy térdelj le, hogy az istenség titkaiba vonódsz bele

Q1A9683 másol4ata
2021.04.17. 07:49
Müller Péterrel hitről, válságról, férfiról, nőről beszélgettünk, és arról, hogy mennyire hadilábon állunk manapság a szeretettel.

Mondta, hogy majd valami nagy titkot fog elárulni, merthogy élete legszebb könyvét írja, az édesanyjával közösen. Hogy értsük ezt?

Két évvel ezelőtt rendezgettünk a házunk padlásán, és a legnagyobb döbbenetünkre rátaláltunk egy poros kofferre, és benne harminc magnókazettára. Ezeken a szalagokon anyám rögzítette élete nagy titkait. Sose tudtam a kazetták létezéséről, ezekről a történetekről sem. Megrendítő élmény volt. Anyám derűs, nagy mesélő volt. Elmeséli kislánykorát, legelső szerelmi csalódását, apámmal való szerelmét, a nászútjukat. Egy hideg vonatban töltötték, majdnem megfagytak. Elmeséli, mit érzett, amikor a méhében voltam, és amikor először megpillantott. Ezt a Covid-évet anyukám szellemével, lelkiségével tölthettem, vele közösen írtam egy könyvet. Ő volt a társszerzőm a másvilágról. Ez valami csodálatos, elvarázsolt állapot. Amikor meghallgattam a kazettákat, sírógörcsöt kaptam. Megállíthatatlanul zokogtam, hiszen a holt anyám megszólalt. És mesélt, mesélt, mesélt – vidáman, bölcs humorral. Még énekelt is.

Nem lehet, hogy pont azért mondta föl édesanyja az életét magnóra, hogy egyszer ön, illetve a család rábukkanjon?

Nem. Soha nem számolt azzal, hogy ez valaha a kezembe kerül. Nem azért csinálta, hogy nekem elmondja. Nem nekem szólt, pedig én akkor már neves író voltam. Önmagának mesélt. „Saját színházamban nemcsak a színész és az író, de a néző és hallgató is én vagyok!” – mondja nevetve. Hónapokig ült félhomályos szobájában, és mesélte a derűs és tragikus élményeit. „Örülök, hogy elmondhattam” – így fejeződik be vallomása.

A történetek, amiket megismert, megváltoztatták az édesanyjához való viszonyát?

Önmagamat értettem meg jobban. Van egy hindu mondás, mely szerint bölcs anyához születni érdem. Én egy bölcs anyához születtem, aki nehéz sorsát bölcs derűvel élte. Pedig hányszor akarták a szemem láttára megölni vagy megerőszakolni! Hányszor voltunk halálhelyzetben! Együtt fedeztük fel, hogy a házunkat porig bombázták, míg mi egy távoli mosókonyhában rejtőztünk. Ott álltunk a romok előtt, fogta a kezemet.

Láttuk, hogy az egész életünk összeomlott. A romok alól kandikált ki a kisautóm, a játék zsiráfom, mackóm. Álltunk egy darabig, majd anyám azt mondta: „Gondoljuk azt, hogy ez nem is volt a mienk!”

Ez volt a hozzáállása a totális tönkremenetelhez, és tényleg így érezte. Egész lelkemet, szellemiségemet áthatotta a mérhetetlen bölcsessége és derűje.

Azt is mondta, amikor kértem öntől az interjút, hogy nem szeretne a járványról, arról a helyzetről beszélni, amiben vagyunk.

2019-ben már megírtam ezt Világvége című könyvemben. Tudtam, hogy az emberiség végzetes bajba került... A legnagyobb katasztrófáról írtam derűsen, kedélyesen, önfeledt röhögéssel. Ezért van egy bohóc a könyv címlapján. Ez a bohóc vagyok én.

Viszont azt is mondta nekem, hogy most már nem szeretne bohóc lenni.

Amikor ezt a könyvet letettem, még nem tudtam, hogy egy év múlva mindezt meg is fogom élni. Hogy személyes tapasztalatommá válik mindaz, amit megírtam. A második világháború szörnyű volt, de nem érintett ennyi embert, mint ez a járvány. Ma egyetemes a baj. A nagynéném, Rózsika, a háborúban Amerikában élt, ahol nem is tudták mi az, hogy bombázás és légiriadó – csak a hírekből értesült a pokolról. Jólétben élt, New Yorkban. Telefonon tudta meg, hogy testvérét megkínozták és kivégezték. Ott halt meg Rózsika, telefonnal a kezében, mert későn jött a mentő. Ma a harmadik világháborúban élünk. A járvány ennek csak egy része.

Miért kapta ezt a járványt az emberiség? Mert valamiért biztos. Valami üzenete, valami felhívása, értelme csak van.

Az emberiség ezt nem „kapta”. Történelmünket ugyanis nem kapjuk, hanem magunk csináljuk. Ez nem úgy működik, hogy van egy felsőbb Akarat, ami kioszt ilyen vagy olyan feladatokat. A 30-as években írta Hamvas Béla Világválság című alapművét. Most érett be. Nem egy ponton, hanem minden síkon élhetetlen lett a földi élet. Remélem persze, hogy vége lesz a járványnak. A régi darabomat, a Szomorú vasárnapot most streamen játsszák. Várom, hogy újra színházban lássam. Vissza szeretnék térni oda, ahol voltam. Ugyanakkor tudom, hogy ez lehetetlen. Egy év Covid után már nem ugyanazok az emberek fognak a színházba beülni. Nem ugyanaz a lelkület viszi oda a nézőket, mint amiben voltak egy évvel ezelőtt. Feltéve, hogy csupán egy évről lesz szó, és nem többről. Mert ha ilyen ostobán és kábán jövünk ki a gödörből, félő, hogy ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

DSC 4692
Fotó: Müller Péter

Nem fogunk tényleg tanulni semmit? Legalább önmagunkat, túléléstechnikákat, saját sötét oldalunkat sem?

Sokan vannak biztos, akik manapság katarzist élnek meg. De jelenleg minden létformában válság van, lelki válság, gazdasági és politikai válság, természeti válság és kapcsolati válság, ami érthető, hisz az emberek nem is tudnak találkozni. 

Az, hogy az emberiség immáron egy éve bezárva, álarcban jár, hogy nincs az embereknek arca, hogy nem tudnak találkozni, kezet fogni, ölelni, a teljes elidegenedéshez vezet.

Eddig is bajban voltak a kapcsolatok, eddig is megéltük az elidegenedést. Ez, mint látjuk most, még nagyobb válsághoz vezetett. Ebben a Covid-pánikban óhatatlanul átéli minden ember, hogy félti önmagát, és fél attól, hogy a másikat megöli. Álarcban jár. Ez egy emberi ésszel felfoghatatlan változást jelent.

Mi kellene ahhoz, hogy tanuljunk?

Ebbe nem akarok belemenni, mert öreg vagyok. Az emberiség és az egész természet jövőjét tekintve nem vagyok derűlátó. Egyetlen szinten sem megy úgy itt az élet, hogy így folytatható legyen. Amikor megírtam a Világvége című könyvemet, részint tanulmányoztam az őshagyomány könyveit, másrészt a Bibliát és János apokalipszisét. A keleti kultúrában ott van a Kali-juga, a sötétség istennője, akinek a világában élünk. De mindennek a végén sötétség van. A természetben is. Minden megszületik, kivirágzik, eléri fényes delét, majd elkezd öregedni, széthullani, és végül elhal. Ez természetes folyamat.

Akkor csak újjászületünk ebből is.

Igen, erről szól a könyvem. Hogy képes-e az ember újjászületni. Egy biztos. Katarzis nélkül nincs megújulás. 

A krízist el lehet odázni, el lehet egy darabig húzni, picit élhetővé tenni a bajokat, de a katarzis azt jelenti, hogy a pokol legmélyebb fenekére megyünk, ahol létszerkezetünk alapvetően rendül meg és omlik össze.

És akkor már van reménység, hogy újjászülessünk. Jézusi mondás, hogy a földbe esett magnak el kell halnia, hogy új termés legyen. Persze nem jó ilyen „földbe esett magnak” lenni, mert ahhoz, hogy újjászülessen, meg kell szűnnie a magnak. Egyetlen mai színdarabíró nem tud katarzist írni. Van is ilyen könyv. A katarzisképtelen ember. A mai színdarabírókból hiányzik a katarzisra való képesség. Nem is látunk az életben példát rá. Arthur Miller próbálta főhősét Pillantás a hídról című művében valamiféle katarzisig eljuttatni. És már ő is tudta, hogy egy korszerűtlen dolgot ír. Pedig hol vannak ma olyan formátumú drámaírók, mint Arthur Miller? Az apokalipszis ijesztően hangzik, pedig szó szerint csak az igazság feltárását jelenti. Ebben élünk. Apokalipszisben.

Arra nem gondolt, hogy mindazt a világlátást, világhoz való hozzáállást és azt a tudást, amit az évek során összegyűjtött, a közélet vagy a politika szolgálatába állítsa? Nyilván nem egy politikusi alkat, nem is így értem, hanem hogy meg lehet-e valahogy találni, hasznosítani a kapcsolódási pontokat?

Más egy művésznek és más a politikusnak a sorsfeladata. Az író feladata, ahogy Hamvas mondta: az élet bírálata. És nem a politikáé. És most a meggyőződésemet mondom: az egyéni és kollektív psziché gyökeres megváltoztatása nélkül minden változtatási szándék illúzió. Az én őseim szabad emberek voltak. A nagyapámmal a negyedik hónapban volt várandós a dédnagyanyám, a méneséről híres Kisbéren. Egy szép lovászfiúval élte meg élete nagy szerelmi történetét. De a szép lovász nem vállalta fel a gyereket. 

Müller Péter nagyapja
Müller Péter nagyapja
Fotó: Müller Péter

Ott élt egy Müller bácsi, derék zsidó ember, aki azt mondta a dédnagyanyámnak: Én magát így is szeretem, és elveszem a gyerekkel együtt.

Ennek az lett a következménye, hogy amikor nagyapám megszületett, zsidó lett. De ha ránéz az arcára, látszik, hogy nem az. Ettől függetlenül szépen végigélte azt a nehéz zsidó sorsot, amit kapott. Feleségével, a nagyanyámmal pedig az történt, hogy hosszúnapon el akart menni a Dohány utcai zsinagógába imádkozni. Amikor odaért, a kapuban álló templomszolga azt mondta neki, hogy sajnos már nincs hely. Telt ház volt, pedig a nagyanyám előre lefoglalt egy helyet. Erre azt mondta az templomszolgának: Mondja meg a rabbinak, hogy én most átmegyek a Szent Péter-bazilikába, és magukhoz nem jövök többet! Így tért ki a nagyanyám. És utána odajárt rendszeresen imádkozni a bazilikába. Kérdezték is tőle csodálkozva: Te egy római katolikus templomba jársz? Mire ő azt mondta: Miért? Ott van egy szép zsidó gyerek egy szép zsidó asszony ölében, és imádkozom hozzájuk. Ha valaki elkötelezetten vallásos, az elválasztó határokat éli meg. 

De már a katolikusok és a reformátusok között is óriási a szakadék, ráadásul több száz Krisztus-hívő vallás van, és akkor még a többi hitvilágról nem is beszéltem. Átléphetetlen falak húzódnak közöttük.

Én soha ezeket a határokat nem éreztem. A politika pedig még inkább olyan terület, ahol határok vannak, ahol az embereknek meg kell határozniuk magukat a másikkal szemben. Az nem lehet, hogy szeressék egymást, mert akkor nem politikusok. Egy politikusnak meg kell építenie a saját hatalmát, és ez minden esetben úgy történik, hogy valakik, valami ellenzék ellen csinálja, még akkor is, ha ez egy össznemzeti érdek. Nincs olyan társadalmi rendszer, még a színtiszta demokráciát is beleértve, ahol ne az lenne, hogy a nép egy része ki van szorítva az uralomból, és be van tolva az árnyékba. Ebben a szférában nem lehet megélni azt, hogy valaki a másik embert a testvérének lássa. Drámaíróként persze bele tudom élni magam ilyen szerepbe, de eljátszani nem tudnám, mert nem ilyen a lelki szerkezetem. Értem a taktikai húzásokat, értem a döntéseket, és úgy tekintek rá, hogy a politikus a sorsát éli. Hogyan sikerül, az már az ő sorsfeladata. Politikusnak lenni: sors. Köztük is vannak nagy formátumúak és balfácánok, ahogy az irodalomban is vannak jelentős írók, és vannak nagyon sokan, akik csak írogatnak.

Pedig a mai világunk annyira átpolitizált, hogy akármerre nézünk, az politika, közélet. Vagy legalábbis valahogy ez a fajta kommunikáció van túlsúlyban.

Nézze, én egy föld alatti bunkerben lapuló kisfiú voltam, akit üldözött a fasizmus. Majd megérkezett a felszabadító szovjet hadsereg, kijöttünk, nagy levegőt vettünk. Egy ilyen felszabadító orosz katona anyukámat rögtön meg akarta erőszakolni. Nem lelőni akarta, mint a nyilasok, csak megerőszakolni. És utána jött a kommunizmus. Akkor most döntse el, melyik volt a jobb! A Rákosi-korszak – mert ez következett – , vagy a Szálasi? Itt nem lehet disztingválni. Egy drabális katona a szemem előtt akarta megerőszakolni anyámat. Ő oroszul beszélt hozzá, nem értettem, mit, csak láttam, hogy ez a dúvad egyszer csak sír. Utólag tudtam meg, mit mondott neki.

Azt mondta: Rajtam nem kell erőszakot tenni, a tied leszek, ha muszáj. De mi a te bajod?!

Kiderült, hogy ennek a szakállas baromnak az egész családját megölték. Magyarok, Ukrajnában. Egy szerencsétlen, bosszúra szomjas, kiéhezett ember volt, aki megjárta a front összes borzalmát. Anyám embert látott ebben a szörnyetegben, egy lelkileg tönkrement férfit. Csodálatos nő volt. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy meg tudta szólítani a lelket. Hirtelen azt láttam, hogy ebből az elvetemült állatból egyszer csak ember lesz. És ez a ruszki beleszeretett anyámba! Nem akart elmenni tőlünk, itt akart maradni, de továbbhajtották. Engem is megszeretett, és amikor zabrálni mentek, lopott nekem egy hatalmas csokitortát. Anyámnak pedig, virágcsokor helyett, kirabolt egy bőrgyárat. Egy teherautónyi cipőtalpat lerámolt a kertünkbe. Évekig ott állt, nem tudtuk, mi a nyavalyát csináljuk ezzel az óriási bőrheggyel. Később kaptuk a hírt, hogy Vaszlij meghalt Németországban.

A színházat miért hagyta ott annyi év után?

Nem hagytam ott. Épp most zsűrizünk egy musicalpályázatot a Madách Színházban, amelynek máig tagja vagyok. És megélem azt a csodát, hogy a darabomat, amelynek ősbemutatóját valaha Bodrogi Gyulával és a Voith Ágival tartottuk, és Amerikától Németországig bejárta a világot, most Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter és Nagy Sándor játsszák zseniálisan. Tehát nem hagytam ott a színházat. De a dráma műfaját, ahogy ön érti, azért hagytam abba, mert lejárt életemnek a kollektív korszaka. Egy színdarab kotta, jön a színész, a rendező, a zenekar, akik lejátsszák. Másokon át szólok. Olyasmit akartam, amit egyedül lehet csinálni. Egy következő létfokozatra lépett a tehetségem. Persze itt is voltak lépcsőfokok. Volt egy pillanat, amikor túlléptem a regényen is, a Madárember és a Részeg józanok után. Amikor már csakis a saját gondolataimat írtam. Mert nem kell megírni a Anna Kareninát ahhoz, hogy elmondjam, mit gondolok a szeretetről. Nem egy sztoriban oldottam föl a leglényegesebb mondanivalómat, hanem magában a lényegben. Erre azt mondják az emberek, hogy ezoterikus. Nem tudják, mit jelent a szó. Az ezo azt jelenti, hogy a legbensőbb. Van az exotéria, például a regény egy exotérikus műfaj. Az ezo pedig az, amikor az ember a leglényegesebbhez nyúl. 

Tehát ezoterikusnak lenni nem azt jelenti, hogy sokféle irracionális dolgot mond az ember, hanem azt, hogy eljut a saját lelke mélyebb valóságához, és onnan kezd beszélni.

Pedig az ezotéria szónak igencsak rossz lett a csengése mostanra.

Manapság minden vacakká lesz. Egyre lejjebb kerül az egész. Az eladhatóság, a hitványság áldozatává válik. Még a könnyűzene is. Esténként a feleségemmel Ella Fitzgeraldot, Sarah Vaughan-t, Liza Minnellit, Aznavourt és Freddie Mercuryt hallgatunk. Hol van ma egy Freddie Mercury? Itt-ott gyönyörűségesen csillog egy tehetség, egy őszinte érzés és szépség, de általában minden züllik és talmivá válik. Életem egyik legnagyobb vállalkozása, hogy az emberiség talán legősibb könyvét, a Ji Kinget, szellemi segítséggel, a ma emberének megírtam. Ez a Jóskönyv. Csak azért mertem ezt a címet adni, mert a magyar nyelv annyira bölcs, hogy ez azt jelenti, hogy javaskönyv. Nem jósol, hanem javasol. Mi az az a sorsminta, az az erőtér, amiben mozogsz, és ahol csakis a saját döntéseidtől függ az, hogy mi lesz veled.

Amikor önre azt mondja bárki, hogy ezoterikus, akkor azt rossz néven veszi, vagy örül, hogy végre jól értelmezik a szót?

Nem örülök, mert a szó megértésének a színvonala hiányzik. De okkal, hadd tegyem hozzá. Régen az ezotéria szónak volt egy olyan mellékjelentése, hogy rejtett, titkos. Tudták, hogy ha fénybe viszik, hirtelen hitvánnyá, árucikké válik, elszegényedik és közönséges lesz. Nem véletlenül rejtették, mert nem egyszerű közemberek számára készült, hanem azoknak, akik ezt képesek megélni és megérteni belül. Mindig is vigyáztak azok a szakrális rendek, akik ezt őrizték, hogy ne legyen belőle közönséges tucattermék. De hozzáteszem, 

minden igazi vallásnak van egy olyan verziója, ami a tömegek számára eladható, és van egy olyan ezoterikus tartalma, amit csak nagyon kevesen értenek meg.

A hivatalos vallásoknak egyszerű emberek sok száz millióit kell megszólítani, azon a szinten, amelyen élnek, és ebbe sok minden beletartozik: egy életrend, egy érzés és egy hit megszólítása. Egy jobbá tételi szándék. Itt is a pap színvonalán múlik, hogy milyen szinten tudja a misét celebrálni. Ha igazi a pap, akkor ott a Szentlélek. Ha nem igazi, akkor nincs ott. Én Tolcsvay Lacival és a fiammal, Müller Péter Sziámival megírtam a Mária evangéliumát, egy gyönyörű drámai történetet, amit nem tudtam volna megírni, ha nem az édesanyám emléke inspirálja. Bemutattuk Pannonhalmán II. János Pál pápának, akiről sokat írtam. Ő egy igazi pap volt. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy meghívták a művet a Vatikánba, csak azért maradt el, mert ott is Covid van.

Q1A9722
Fotó: Müller Péter

Önnek valaha élete során megrendült a hite?

Amikor az önmagamban való hit megrendül, akkor minden megrendül. Ha én belül nem világítok, akkor mindenütt sötét van. Nekem a hit nem elhívést jelent, hanem az eredeti görög szót, a pisztiszt, ami nem más, mint az emberben rejlő isteni önmagára ébredése. Az evangélium ősnyelvén ezt jelenti. Ez gyakran megrendül bennem. Az örök láng élménye az élet viharaiban mindig új és új hatásokat, viharos szeleket kap. Ilyenkor az ember elveszti magát. Én is. Ezt nem szoktuk bevallani, de ez az emberi sors velejárója. A vallásos „elhívésnek” nem szabad megrendülni, mert akkor vége a vallásnak, de ez az elhívés valaki másban való hit. Krisztus azt mondja: Én bennetek vagyok. És ha most igazán rád nézek, akkor benned is. Ha ezt nem éli át valaki, akkor hiába imádkozik, hiába tart be minden parancsolatot, csak egy másikba kapaszkodó, szabálykövető, föl nem ébredt ember marad.

Színházi emberként mit gondol a me too mozgalomról? Az ön számára ez milyen érzelmeket generál?

Azt, hogy a sok évezredes férfiuralom ide juttatta a világot. Csődbe. Madách műve, Az ember tragédiája erről szól. Ádám lázálmairól, mely új és új korokat teremt. A Férfit luciferi erők vezették végig a világtörténelemben, egyre inkább meghülyült, minden általa teremtett történelmi kor csődbe került, és főleg alárendelt helyzetbe kényszerítette nőt, akit nem is tartottak embernek – még a nyelvben is a férfit jelöli az ember szó. Én azért vagyok szerelmes híve a magyar ősbölcseletnek, mert nálunk a legmagasztosabb fogalom a Boldogasszony. Ezt nem tudta megszüntetni a kereszténység sem. Olyan erős volt, hogy hamarosan megjelent nálunk a Szűz Mária-kultusz is. De mi a Boldogasszony oltalmában vagyunk, és főbb ünnepeinket is Boldogasszony-ünnepként ünnepeljük. A Nő a legfőbb titok. Ha létezik istenség, akkor az az én számomra a Boldogasszony. Azt írja ez a számomra legbölcsebb könyv, a magyar őstudás hatalmas kincsestára, a Yotengrit, hogy a nő öle előtt úgy kell letérdelned, hogy az istenség titkaiba vonódsz bele. Nem megerőszakolod, megütöd, megpofozod, magadévá teszed, hogy te légy ura és parancsolója, hanem a titkok titkával találkozol. Magával az istenivel.

Nőnek lenni csoda, és most ért el oda a világ, hogy ebben az iszonyú válságban megroggyantak a nemi szerepek. A régi, torz férfiszerep összetörőben van. És feljövőben, az önmagához találás állapotában a nőiség.

De a nő nem tud még igazán Nő lenni, mert ahhoz kell egy igazi Férfi. Ketten együtt tudnak csak igaziak lenni. Ezért ma a nő gyakran átveszi azokat a funkciókat, amiket néha jobb lenne a férfiaknak hagyni. Legyen ő az igazgató, de én mozgatom a mélyből és magasból, legyen ő a hadvezér és a király, de csak azon az alapon, hogy van egy királynője.

A me too mint szándék jó, mint mozgalom torz.

De az egész nem maradhat így, az biztos. Univerzális válságban élünk, melyben nem tudunk éber tudattal élni, és ebben a helyzetben minden jó igyekezet eltorzul. Egy nőt megütni, vagy pláne megerőszakolni számomra a legnagyobb iszonyatot jelenti. Persze Shakespeare-nél a férfi a nőt nemcsak megüti, hanem meg is fojtja. Méghozzá tévedésből. Othello rosszul szeret. Birtokló szeretettel szeretni valakit nem szeretet. Meggyőződésem, hogy a valódi szeretettel valamennyien hadilábon állunk. De manapság nehéz olyasmit találni még, ami még valódi.

A birtokló szeretet, vagy az, amikor meg akarom a másikat változtatni, működhet?

Az a gondolat, hogy az enyém vagy, zsákutca. Az nem szeretet! Mindenki csakis önmagáé, és igazán csak akkor tudja a másikat még átölelni is, ha abban nem birtoklás, hanem adás-vevés van. Ha igazán szeretsz, fölismered, hogy egy másik embert megváltoztatni nem lehet. Jó hatással tudsz lenni rá, minél inkább szereted, annál megértőbb és elfogadóbb vagy, de az, hogy én szeretetből meg akarom őt váltani, nem működik. Az igazi szeretet elenged. A Mária evangéliuma egy nagy sorsdráma Jézus és Mária között. Az ifjú Mária nem a gyermekét, hanem a szerelmét várja. Várandósan a szerelméről, mátkájáról dalol: „Jöjj el, szerelem!” Jézus pedig halála előtt, a dráma csúcsán azt kiáltja Máriának: „Ha szeretsz, elengedsz, ha marasztalsz, elhagysz!” Ezt dalolja anyjának, aki birtokló szeretettel szereti: nem akarja, hogy meghaljon. Félti. Máriának föl kell vállalnia, hogy a fiának van egy magasztos útja, egy isteni küldetése, és amikor ezt megérti, nem félti már többé. Abban a pillanatban ő is, és Jézus is azzá válik, akiké válniuk kell. Mária igazán szeretni csak a történet végén tud.

(Borítókép: Müller Péter)