Egy kelta építész Ausztráliából, aki Kós Károly miatt lett magyar

Milyen eredetű a vezetékneve?

Skóciai, de felmenőim többsége ír és angol volt, az egyik dédnagymamám pedig Dániában született. Az egyik üknagymamám tizenkét évesen került Ausztráliába 1852-ben. A nagyapám hatéves volt, amikor az üknagyim, az ő nagymamája meghalt, addig egy házban laktak. Azt mondják, szépen hárfázott és énekelt, ahogy nagyapám is mindig felolvasott nekünk az ír balladákból, amikor meglátogattuk. Tehát a nagyapám öt-hat éves koráig együtt élt a nagymamájával, akit még Írországból deportáltak Ausztráliába. Mivel előkerültek olyan régi családi dokumentumok, amiket x-szel írt alá, valószínű, hogy az ükanyám a korra jellemzően nem tudott írni, sőt, az sem biztos, hogy az angol volt az anyanyelve. Valószínűbb, hogy a keltán belül a gael nyelvet beszélte.

Ausztrál, skót, kelta, kicsi dán, magyar – milyen identitása van?

Ausztráliában általános, hogy a felmenők legtöbbször a XIX. században érkeztek oda, a legváltozatosabb helyekről. Tehát, ha az őslakosokon kívül is lehet tősgyökeres ausztrál valaki, mi annak tartjuk magunkat. Én is ausztrál vagyok elsősorban. De most, hogy a második lányom Skóciában tanul textilművészetet, az egyik öcsém megjegyezte, hogy 160 év után visszatért egy kelta az ősi földre. Ha így nézem, 160 év nem is olyan sok. Volt más népeknél is kettős honfoglalás.

Hány gyermeke van?

Két lány és egy fiú.

Ebből egy lány éppen Skóciában, a többiek?

A nagyobbik a Műegyetemre jár Budapesten, ő is építész lesz. A fiam idén lesz tizenöt éves, még velünk lakik Pesten.

Hogy került Magyarországra egy ausztrál–kelta építész?

Az ausztráloknál általános szokás, hogy felkerekednek, és megnézik, honnan jöttek a felmenőik. A szüleim is kölcsönt vettek fel annak idején, és irány Európa. Béreltünk egy lakóautót, három hónapig mászkáltunk Norvégiától Törökországig. Akkor még négyen voltunk testvérek. Azóta született egy húgom is, aki az első útból még kimaradt. Nem foglalkoztunk a távolsággal, voltak 1000-1500 kilométeres napok is, ami Ausztráliában nem számít túlzásnak.

Miért tért vissza?

Amikor 1981-ben először jártunk itt, Magyarországon ünnepeltem a tizennegyedik születésnapomat, ami nagy hatással volt rám. Akkor jöttem rá, hogy van ez az Európa, és oda el is lehet menni. Hét év múlva befejeztem otthon az építészeti egyetemi alapképzést, utána egy évet Londonban töltöttem. Onnan sikerült megpályáznom egy budapesti ösztöndíjat, amivel a Magyar Képzőművészeti Főiskolára jöhettem. Megismertem a feleségemet, aztán visszamentünk Brisbane-be, ahol megszereztem a mesterdiplomámat. Még abban az évben, 1993-ban letelepedési engedéllyel jöttem vissza.

Gyakorlatilag itt élte át a rendszerváltás utáni időszak összes szakaszát, fordulatát?

Sőt, 1981-ben kicsit még láttam a régi világból is, 1989-ben pedig én is élveztem a rendszerváltó hangulatot. Azóta megtapasztaltuk mindazt, amit minden itteni sorstársunk.

Ma is úgy gondolja, hogy jó döntés volt Magyarországon letelepedni?

Alapvetően igen, rengeteg minden történt velem, amit egyáltalán nem bánok, sőt örülök, hogy így alakult. Ami a döntést illeti: sok magyarral találkoztam Ausztráliában, akik nem tudják elhatározni, végül is hol éljenek. Pedig az a helyzet, hogy ezt el kell dönteni, utána pedig akár jó, akár rossz, ott kell élni. Nincs olyan, hogy most felállunk, és elmegyünk máshová. Az élet abból áll, hogy csinálni kell.

Honnan jött szenvedélyes szeretete Kós Károly személye és munkái iránt?

Ausztráliában egy kisvárosban nőttünk fel, ahová ma is erősen kötődik a családunk. Azt tanultam otthon, hogy fontos a szülőhely, a múlt, a régi dolgok emlékezete. Ez az első kapcsolódásom ahhoz, amit Kós Károly is képvisel.

Hogy néz ki az a szülővárosa?

Mackay egy olyan hely, ahonnan még a hetvenes években sem vezetett összefüggő aszfaltút a következő város felé, ugyanakkor északra és dél felé, úgy 300-400 kilométeren belül ez volt a legnagyobb település. Abban a tudatban nőttem fel, hogy egy jókora városban lakom, pedig legföljebb kisvárosnak tekinthető. Ilyen szempontból hasonlít Veszprémre, ami szintén kicsi, de megyeközpont. Építészetileg a szülővárosom olyan, mintha ideiglenes lenne. A házak könnyűszerkezetesek, és többnyire lábakon állnak.

Miért?

Egyrészt az árvízveszély miatt, másrészt ez illik a klímához. A gyarmati világban gyakran lehet látni, hogy körbefut a tornác, az ablakok helyére zsalut tesznek, sok esetben még az ajtó is nyitva, hogy jól átszellőzzön a ház. Amikor összeszárad a deszka, átlátni a padlón, nincs hőszigetelés. Nagyon provizórikus az egész.

Az átmeneti válik hagyományossá?

Az észszerűség és a praktikum mindenhol meghatározza a hagyományokat. Az egyetemen sokat beszéltek a tanáraim a helyi jelleg fontosságáról. Mi a jó ezekben a házakban, mi az, amit ma is érdemes átvenni? Mi az, ami kötődik a hely sajátosságaihoz, és miért? Fontosnak tartották az angol Arts and Crafts mozgalom képviselőit, akik a helyi kultúrához és hagyományhoz fordultak, annak segítségével próbáltak visszatérni a természetes elvekhez, melyektől az ipari forradalom kora szakította el a világot.

Sokszor szóba kerültek neves finn építészek, mint például Hermann Gesellius, Armas Lindgren vagy Eliel Saarinen, akik az 1900-as párizsi világkiállításon keltettek feltűnést munkájukkal. Számukra kiemelkedően fontos volt a kapcsolat az európai vagy szűkebb hazájuk építészetével, illetve azt mondták, hogy ezek a hagyományok alkalmasak arra, hogy beemeljék őket a modern építészetbe.

Az egyetemen ismerte meg Kós Károly munkáit is?

Nem, nyugaton alig tudtak róla, pedig Kós Károly személyes szakmai kapcsolatban volt többek közt például Saarinennel is az ezerkilencszázas évek elején. Onnan nézve még a nyolcvanas években is úgy tűnt, mintha a vasfüggöny mögött egy teljesen más kultúra alakult volna ki. Nem értettük meg, hogy a második világháború előtt egészen más volt a helyzet, ezek az alkotók összejártak, kapcsolatban voltak egymással. Végül azért döntöttem úgy, hogy Kós Károlyról írom a szakdolgozatomat, hogy megmutassam, Magyarországon is dolgozott olyan korszakos építész, mint a joggal nagyra tartott finnek.

Több könyvet írt Kós Károlyról, évtizedek óta népszerűsíti külföldön is, miért tartja ennyire fontosnak?

Mert erdélyi, és magyar létére kora leghaladóbb építészeti köreihez tartozott, amiről a világ nem tud, vagy megfeledkezett róla. Nagyon fontos számomra az ő művészi, szakmai hitvallása. Lehet úgy is tervezni, magas szinten űzni az építészetet, hogy alapvetően dizájnfeladatnak tekintik. Kós szemlélete szerint viszont a valódi építészet az emberi közösségekről, a helyről, olyan értékekről szól, amik túlmutatnak az aktuális trendeken, a szubjektív művészi megközelítésen. Saját szakmai meggyőződésem is az, hogy valamilyen szinten kötődni kell a múlthoz, a hagyományokhoz, az ősi tudáshoz, ha alkotóként szeretnénk részt venni a folyamatban, amit életnek hívunk. Az építészet visszafelé hagyomány vagy múlt, előre tekintve pedig arról szól, hogyan képzeljük el a jövőt, ami óriási felelősség.

Az építész tehát egyfajta jós?

Igen, de úgy jósol, hogy felismeri, milyen keretek között működik, és mitől marad érvényes a jövőben is, amit tervez, épít. Kós Károly munkássága számomra egyfajta térkép, ami ebben is segít eligazodni.

Saját megvalósult munkái közül a Lánchíd budai hídfője előtt épült Clark Hotel körül alakult ki a legnagyobb vita. Hogy állt össze a fejében épp ez az épület?

Meséltem már az egyetemi éveimről, ahol arra próbáltak minket tanítani, hogy nincsenek pusztán stílusbéli megoldások. Minden probléma megoldása az adott összefüggések megismeréséből, a tényekkel kapcsolatosan levont közvetkeztetésekből, és ezek folytonos továbbgondolásából áll.

Tehát gyűjtünk, aztán kiselejtezzük, ami nem oda való, és összekapcsoljuk, ami összetartozik. Nem kötelező abba kapaszkodni, ami éppen menő, jobb a helyszínen megtalálni az adottságokat, lehetőségeket, amiket végiggondolva kialakul a terv.

Hogyan kezeli a kritikákat?

Nem kell megijedni, ha elkezdenek kiabálni. A szálloda tervezésénél is bíznom kellett a tudásban, amit nagyon jó építészektől kaptam, illetve magamtól gyűjtöttem össze. Számomra nagyon fontos, hogy egy évezredes történelmű városban élek, amit ismerek és szeretek.

A mai Lánchíd előtt valaha kelták raktak tüzet, vagy horgásztak, úgy nyolc-tíz méterrel a mai szint alatt. Mínusz három-négy méteren középkori maradványokat találhatunk. Amikor felépült a híd, még sokkal nyitottabb volt a terület, később épült ki az Ybl-féle neoreneszánsz tér. Ezután jött a bérház-spekulációs időszak, amikor gyakorlatilag agyonépítették a környezetet. A háború ismét átalakította a terület. Egy időben tehát az Alagút épületek mögött bújt el, de mára mindenki hozzászokott, hogy látható. Nagyon-nagyon sokat morfondíroztam ilyesmiken.

Min morfondírozott még?

Van például egy látszólag egyszerű kérdés – milyen színű legyen az új épület? Tizenöt évvel korábban valószínűleg világos, akkor még nagyon szerettük volna kővel burkolni. Ma vékony anyagokkal takarják be a házakat, ha belerúgsz egy látszólag kőből készült falba, azonnal letörik belőle egy darab. A jelenlegi technikákkal, feltételek mellett nem lehet a Lánchíddal és az akkori kőből épített palotákkal versenyezni, hozzájuk idomulni minőségben, egyébben.

Ezért lett meghatározó az üveg?

A festészetben is nagyon szerettem a plein airt, amelynek egyik eljárása szerint a fény-árnyék játékot színnel telt ecsettel rögzítik egy meleg középtónussal előkészített vásznon. Az épület színét is ilyen típusú alapozásnak gondolom, tehát meleg tónusú, hátrahúzódó, inkább a Vár oldalába olvadó színnek, amelyen a fény és árnyék törékeny hatása érvényesül. Első pillantásra talán nem látványos a homlokzat, viszont csak észreveszik, akik naponta elmennek mellette, hogy minden napszakban másképp mutat.

Hatalmas viták övezik a városligeti fejlesztéseket. Építészként mi a véleménye az új épületekről, fejlesztési irányokról?

Itt is az a kérdés, melyiket nevezzük ki legfontosabbnak vagy alapvetőnek a Városliget történeti korszakai közül. Szerintem erre a területre csak egy adott időpontra vonatkozóan lehet igaz bármilyen állítás. Még bőven külterületnek számított, amikor már népszerű szórakoztató-központként, vagy mint szabadidős célpontot használták a város akkori lakói. Amikor elkezdték építeni az állatkertet, még vízvezeték sem volt a területen. 

Én is a VII. kerületben lakom, egy olyan házban, ami 1897-ben épült, és nemrég gondolkoztam el, vajon látta-e a kiállítás épületeit, aki a millennium idején nézett ki az ablakomon. A régi várostérképek alapján valószínűleg igen, mert sok telken még szőlő vagy gyümölcsöskert volt akkoriban. A Városligeti fasor helye még nyaralóterület, az Andrássy út külső szakaszán és a mai VII. kerület jelentős részén szintén veteményesek, gyümölcsösök voltak. A Lövölde tér is város széli mulatónegyednek számított eleinte. Tehát állandóan változott a liget. A Liget-projektben találok olyan új épületet, amelyik tetszik, és olyat is, amit másképp gondolnék, de ez teljesen szubjektív vélemény.

Komoly részt vállalt az állatkert rekonstrukciójában, a Kós Károly-épületek felújításában, illetve újraépítésében is.

Kós Károly tizenhat épületet tervezett az állatkertben. Nem mindegyik vészelte át a második világháborút, de a Struccház kivételével mindegyik ismét látható. Többen dolgoztam ezek közül, de a Bölényház és a Zsiráfház újjáépítésénél például Kis Péter volt a tervező. A Madárházat legalább háromszor építettük át azóta. Visszaépítettük a Szarvasházat és a Krokodilházat is. Szép munka volt, szerettem. Nagyon szerethették a budapestiek a millenniumi kiállítást, és szerintem azért lehetett sikeres az állatkert is.

Jelenleg az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának dékánja. Mit tanít?

Elsősorban tervezést. Az utóbbi időben főleg az angol nyelvű képzésben, ami két éve folyik nálunk.

Miért jön ide tanulni egy nyugati diák?

Ez számukra evidencia. Szívesen jönnek egy jó múlttal rendelkező, érdekes európai fővárosba, ahol zajlik az élet. Amikor föltesszük nekik a kérdést, hogy miért, nem is értik, hogy mi ebben a kérdés. Én is imádom ezt a várost is, nem is költöznék el innen. Nyáron a Balatonnál is szívesen töltjük az időt, de alapvetően Budapest a kedvenc helyem.

Veszprémet véletlenül említette korábban?

Ez a feleségem szülővárosa, és bizonyos értelemben én is született veszprémi vagyok. Amikor megkaptam az állampolgárságot, adtak egy okmányt, amelyen szerepel a születési helyem Mackay, Ausztrália, de az iratot Veszprémben állították ki. Tehát ott lettem magyar. Több mint harminc éve rendszeresen járok Veszprémbe, ott valósult meg egyik fontos munkám, a Hangvilla nevű kulturális létesítmény is.

Van titkos helye Magyarországon, amit különösen szeret?

Több is, de valóban van egy különleges helyem Veszprémvarsányban. A Kálvária-hegyről el lehet látni egészen a Bakonyig. A dombtól északra található egy római villa maradványa, Baláca. Az ottani kőtárban őriznek egy majdnem 2000 éves kőtáblát, rajta egy kelta házaspárral, kezükben a római állampolgárságot jelentő tekerccsel. Ott állok, és arra gondolok, hogy valamikor kelták álltak ugyanezen a helyen. Hiszek abban, hogy vannak helyek, ahol azért jó lenni, mert emlékezünk egymásra, mert tudjuk, hogy évszázadok óta mindig állt ott valaki.

(Borítókép: Szováthy Kinga / Index)