Márton László: Vállalom a gyávaságot és az önzést is

STA8451
2021.05.14. 13:20 Módosítva: 2021.05.14. 13:20
Márton László regény-, novella- és drámaíró, műfordító, aki nemrégiben Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott egyrészt a Nibelung-ének fordításáért, másrészt írói életművéért. A műfordításról, az írók helyzetéről és arról beszélgettünk, hogy nem kell a hatalommal együttműködni egy ösztöndíj érdekében.

Önnek még mindig nincs mobilja. Miért?

Minek szaporítsuk a létező dolgok számát? Leéltem annyi évet, amennyit, és eddig egész jól megvoltam mobiltelefon nélkül. Számítógépem van, anélkül nem tudnék dolgozni. De nagyon sokáig ellenálltam annak is, még mindig betűkaros írógéppel írtam, amikor már mindenki számítógépen dolgozott. De aztán egyszer kaptam egy levonatot, és abban annyi hiba volt, hogy megértettem, nincs tovább. A kiadó egyetemi hallgatókkal gépeltette be a kéziratokat, és a begépelések színvonala olyan drasztikusan romlott, hogy váltani kellett. Ez 2008-ban volt, az Amit láttál, amit hallottál című kötetem kiadásakor. Számítógép nélkül ma már nem volnék meg. De hát Tolsztojnak se volt mobilja.

Délelőtt nem akart találkozni, mondván, akkor dolgozik. Ennyire ragaszkodik berögzült szokásaihoz?

Mindenkinek van egy napi rutinja, nekem is. Délelőtt mindig dolgozom, szöveget írni délelőtt érdemes, friss fejjel. Elvesztegetve érzem a napot, ha aznap nem sikerült haladnom a kitűzött projekttel. Fontosnak tartom, hogy minden nap történjen valami az írás szempontjából. Ha valami elodázhatatlan Zoom-beszélgetés van, akkor is legalább egy bekezdést meg kell írni.

Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat egyfelől a Nibelung-ének fordításáért, másfelől egész írói-műfordítói életművéért kapta. Hogy lehet egy díjat egyszerre egy konkrét műért és a teljes életműért kapni?

Feltehetőleg úgy gondolták, hogy esetemben az írás és a műfordítás szétválaszthatatlan, mert a műfordításaim is írói munkáknak tekinthetők, a Nibelung-ének esetében mindenképpen. Valószínűleg úgy vélték, ez a jéghegy csúcsa, és alatta ott a jéghegy, a saját művek és a fordítások. Egyébként jelenleg írok két saját drámát is a történetből, az egyik a Siegfrid halála, a másik a Kriemhild bosszúja.

A díj indoklása az volt, hogy modern szöveget alkotott a középfelnémet, nyolcszáz évvel ezelőtti műből. Az eredeti, ismeretlen szerző szövegét használta, vagy Szász Károly fordítását, netán mind a kettőt?

Nem először fordítok középfelnémetből, előtte ott volt Walther von der Vogelweide összes verse. Ő is körülbelül ugyanekkor alkotott, mint a Nibelung-ének szerzője. Még előtte fordítottam Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda szerelméről keletkezett verses regényét, ez is nagyjából ekkor keletkezett. Ez a korszak volt a középkori német irodalom virágkora. Ha az ember szerez egy kis rutint, és megtanulja a nyelvet, ami nagyjából olyan viszonyban van a mai némettel, mint a holland, akkor dilemma esetén el tudja dönteni, hogyan fordít egy nevet, egy kifejezést. 

A fordítás ugyanis nem más, mint döntések sorozata.

Szász Károly a maga idejében nagyon derekas munkát végzett, csak közben változott a világ, fejlődött a filológia, és gazdagabbak lettünk két világháborúval, a balkáni háború és a menekültháború tapasztalatával, és ma már nem a magyar öndicsőítés szövegét látjuk benne.

Ne haragudjon, de mi köze a második világháborúnak vagy a balkáni háborúnak a Nibelung-ének fordításához? Ez már csak recepcióesztétika, vagyis befogadói kérdés.

Nem nyelvi, hanem szemléletbeli különbségek vannak. Azóta számos olvasat, számos réteg rakódott a műre, mint minden irodalmi alkotásra. Arany János például még meg volt győződve arról, hogy ez a mű a Buda halála vagy a Csaba-trilógia előzménye, de mi már eltávolodtunk Aranytól is, a kiegyezés korától is, és sok mindent másként látunk. A mű egyik fontos szereplőjét, Attilát is másképp látjuk azóta. A Nibelung-ének Attilát eleve nem olyan feltűnően kapzsi, másokat sorra gyilkoló hadvezérnek tünteti fel, mint a korabeli nyugat-európai, különösen a francia krónikák, hanem egy bölcs, pogányokat és keresztényeket összebékítő uralkodónak, aki egy integratív hatalom megtestesítője akar lenni. Én elsősorban regényíró vagyok, ezért mindig is érdekelt a műfajok, különösen a regény elődje, és

meg vagyok győződve arról, hogy a modern regény nem a Don Quijotéval kezdődött, hanem például a Nibelung-énekkel.

Érdemes megnézni, hogy a szerző milyen problémákat vet fel, és milyen megoldásokat talál akkor, amikor még nincs is milyen írói eszközökre, illetve hagyományra támaszkodni. A műben nagyon fontos írói problémák vetődnek fel, például hogy miért az abszolút negatív főhőst, Hagent szereti a szerző.

És miért?

Miért szereti Shakespeare III. Richárdot, és miért nem a canterburyi érseket? Vagy Jágót, és nem Cassio századost, aki egy tiszta lelkű, csak egy kicsit buta ember? Mert ők az izgalmas szereplők, akárcsak Hagen, és nem Siegfrid, minden erény megtestesítője.

Egy mai berlini értelmiségi mennyire érti a Nibelung-éneket?

Semennyire, mai német fordításban tudja csak elolvasni. A középfelnémetben az a nehézség, hogy a mai német szavak többsége megvan, csak mást jelent. Más a nyelv logikája. Ráadásul vannak hapax legomenonok, vagyis olyan kifejezések, amelyek csak azon a szöveghelyen fordulnak elő, és sehol máshol. De már Goethe is nyelvi nehézségeket okoz egy mai német olvasónak. Hiszen sokáig élt, és az élete alatt nagyon sokat változott a német nyelv. A Faustot az 1770-es évek elején kezdte írni, amikor a német nyelv még késő barokk-rokokó stádiumban volt, de amikor az 1820-as évek elején befejezte, már közel állt a mai némethez.

Önnek van kedvenc műfordítója?

Nádasdy Ádámnak van egy zseniális Dante-fordítása, és a Shakespeare-fordítások terén is verhetetlen bajnok. Vannak szemléleti párhuzamaink abban, ahogyan ő és én gondolkodunk a régi lefordítandó művekről. És ilyen Csehy Zoltán is. Ami közös hármunkban, az a modernné olvasás, hogy a régi műben is lássuk meg a kortársat. Ez nem aktualizálást vagy könnyítést jelent, hanem azt, hogy tárjuk fel azokat a szemléleti dolgokat, amelyek akár egy mai szerzővel is párhuzamba állíthatók. Minden fordítás avul, Arany János fordításaival is gondja van mind a rendezőnek, mind a nézőnek. Nem mindent értünk már belőle.

Fordítóként meg tudja találni a teljességet?

Ha nem tudnám megtalálni, nem fordítanék. Szerencsére az elmúlt harminc évben csupa olyan művet fordítottam, hogy az ismert vagy ismeretlen szerzővel sikerült valamiféle írói jellegű párbeszédet folytatnom. Ez már így volt az 1990-es években, amikor Földényi F. Lászlóval és Forgách Andrással készítettük Heinrich von Kleist összes műveit a Jelenkornak. Kleist esetében határozottan az volt az érzésem, hogy személyes barátommá vált. Később a regényem, a Jakob Wunschwitz igaz történeténél is azt éreztem, hogy ezt neki köszönhetem.

Kleist fordításakor úgy éreztem, hogy íróként egy helyben topogok.

Ugyanakkor Kleist prózája, különösen a Kohlhaas Mihály, felszabadító hatással volt rám. Elhatároztam, hogy létrehozok valamit, amit ő is akart, de nem tudott: regényt írok. Ehhez kellett egy olyan történet, amelyet biztosan ismert, de nem használt fel. Ez volt Jacob Wunschwitz gubeni kelmefestő törvénytelen kivégzésének története: benne van abban a gyűjteményben, ahol Kleist találta Kohlhaas esetét. Wunschwitz esete éppen fordítottja Kohlhaasénak, a notórius lázadóénak: ő a béke, a kompromisszumok híve, és ezért kell meghalnia. Az a barátság Kleisttel, amely fordítás közben kezdődött, a Wunschwitz-regény írása közben teljesedett ki. Amikor a Faustot fordítottam, nem volt ilyen könnyű a barátkozás, Goethének meg kell adni a tiszteletet.

Gyakran utazik Németországba?

Hosszabb időt töltöttem Berlinben, például DAAD-ösztöndíjjal, ezért Berlint elég jól ismerem, illetve kicsit még ismerem Hamburgot. De Kelet-Németországot már közel nem ismerem annyira, nem szólva a faluról és a vidékről. Ami pedig az irodalmat illeti, osztrák kiadóim voltak, német sosem.

Hogy alakult ez így? Nem inkább a német kiadók preferálják a kortárs magyar irodalmat?

Ez irodalomszociológiai kérdés. Én csak a magam esetéről beszélhetek. Én egy kis kiadónál vagyok Ausztriában, ami azt jelenti, hogy marketingre nincs pénzük, arra, hogy recenziókat és egyebeket szervezzenek, de cserébe békén is hagynak.

Olvas kortárs német irodalmat is?

Időnként feltámad bennem a kíváncsiság a kortárs német szerzők iránt. Aztán lelohad. Különösen amióta középkori német szerzőket olvasok modernné. De ez nem általános törvényszerűség. Cristoph Ransmayer osztrák szerzőt nem csak olvastam, fordítottam is. Vagy Günter Grasst is. De fordítás közben semmit nem kérdeztem Günter Grasstól, úgy éreztem, ezt nekem kell megoldani.

Kortárs magyar íróként hogyan látja az alakuló erőviszonyokat, akár a közéletben, akár az irodalomban?

Külön kell választani az írót és az állampolgárt, én legalábbis próbálom különválasztani. 

Igyekszem úgy írni, illetve úgy fordítani, hogy közéleti preferenciáim és diszpreferenciáim ne derüljenek ki a szövegből ötven év múlva.

XIX. századi elődeink írásai hasonlóképpen működnek, vagy akár Kosztolányiéi és a nyugatosokéi. Ezelőtt tizenöt évvel egy akkor népszerű rádióműsor népszerű műsorvezetője mindenképp rá szeretett volna venni, hogy menjek be a műsorba, és nyilvánítsak véleményt az akkor felállt kormány első száznapos tevékenységéről. Nem álltam kötélnek, mert az legalább egy hónapnyi munkám lett volna, hogy a különféle minisztériumok munkáját tanulmányozzam, aminek a végén valószínűleg arra a megállapításra jutottam volna, hogy igyekeznek, de nem minden tökéletes. Ezért viszont nem érte volna meg nekem az egyhavi munka. Ekkor a műsorvezető nem tudta csalódottságát leplezni, és azt mondta, ez az, amikor egy értelmiségi gyáva és önző. Vállalom a gyávaságot és az önzést is, most is, de szerintem akkor nem erről volt szó. Meg talán most sem. Ha megnézzük a kiegyezés utáni évtizedeket, mit látunk? Van egy kapzsi, mohó kormány, van egy ellenzék, amelynek egyéb nem jut eszébe, mint hogy le kell váltani a miniszterelnököt, aki akkor Tisza Kálmán volt. Pedig akkor is számtalan dolog volt, ami kezdte ásni a hatalom sírját, kedve a nemzetiségektől az agrárproletariátus kétségbeesett helyzetén át az egyre hízó nagybirtokkérdésig, és erről nem volt mondanivalójuk, csak az, hogy Tiszát le kell váltani. Tisza aztán egy idő után megbukott, csak nem az ellenzék buktatta meg, hanem saját ifjú neveltjei és hívei, akiket beengedett a kormányba. De ők aztán kormányoztak tovább az első világháború végéig, és semmiféle alternatíva nem mutatkozott.

Jó az analógia, de nem válaszolt a kérdésre. Mint író, mit gondol a például PIM körüli botrányokról, a Térey-ösztöndíjról?

Szögezzük le, nekem is van Térey-ösztöndíjam, mely a Digitális Akadémia hatáskörébe tartozik, és én ezzel a dolognak az erkölcsi részét elintézettnek is tekintem. Amióta ezt az ösztöndíjat kapom, eltelt több mint egy év, és soha nem éreztem korlátozva magam írói szabadságomban. Nyilván, ha korlátozva érezném, akkor az egy új helyzet volna. És megosztottságot sem érzek olyan nagyon az ösztöndíjasok körében. Ráadásul nekem volt is valami közöm Térey Jánoshoz, ezért én csak azt sajnálom, hogy ez az ösztöndíj róla van elnevezve, és ő nem itt van köztünk. Az egész magyar irodalomnak óriási vesztesége. Meg tudom érteni azt is, aki visszaadta a díjat, de az sem kifogásolható, aki elfogadta. Mi volna az alternatívája?

Voltak olyanok, akik úgy érezték, ez a díj még jobban megosztja a kortárs írókat, az értelmiséget, kontroll alatt tartja őket. Ön ezt érezte így?

Nem azért jött létre, hanem azért, hogy megkönnyítse az írók helyzetét. Ha ez a díj nem volna, nekem súlyos megélhetési gondjaim volnának, és pénzkereséses munkákkal kéne töltenem az időm jelentős részét, amely időt jelenleg olyan dolgokra tudok fordítani, mint például a drámakötetem megírása. Vagy azóta írtam egy csomó novellát egy elbeszéléskötetbe, vagy például meg tudom csinálni a Nibelung-ének színpadi változatát is. Ha ez két év, akkor is ezt a két évet már nem lehet elvenni. Mindenki másképp csinálja, van, aki szinkronizál, van, aki szappanoperák párbeszédeit írja, senki nem jókedvében teszi, de ebbe a diskurzusba nem akarok belemenni. Az író és a hatalom viszonya minden korban felvetődik. Én a késői Kádár-rendszerben szocializálódtam, amikor ez különös élességgel vetődött fel. Mi történik akkor, ha egy pártállami környezetben kap egy író egy állami díjat? Mondjuk, József Attila- vagy Kossuth-díjat? Nem láttam olyat, hogy bárki is visszautasította volna. És nem azért, mert a Kossuth-díj jelentős védettséget vagy pénzösszeget jelentett. Hanem azért, mert minden ellentmondásosságával együtt ez valamiféleképpen azt jelentette, hogy századosból előléptették őrnaggyá.

És ha valaki benne van a hadseregben, márpedig az irodalmi közélet tekinthető annak, akkor nem fogja visszautasítani az őrnagyi előléptetést, akkor sem, ha egy csomó őrnagyot erre méltatlannak lát.

Most nem a Kádár-rendszerben élünk, hanem sok szempontból sokkal jobb körülmények között, ezt azért szögezzük le. Az alkotói és szellemi integritás kulcsa nem a hatalommal való okvetlen konfrontáció. Ami megint csak nem megalkuvást jelent, és nem a kegyek hajhászását. Ha valaki úgy tudja végzeni a munkáját, hogy ne kelljen közben szégyellni való nyilatkozatokat tennie, akkor élni kell a lehetőséggel. Ez ennyi, és nem több.

Talán jó lenne, ha nem az írónak fizetnék a legkevesebbet egy könyvből, általában kevesebb mint tíz százalékot. Ha a piacról meg lehetne élni. Akkor nem kéne az ösztöndíjakra szorulni, ami óhatatlanul politikai kérdést generál.

A mi életünkben ez már nem fog bekövetkezni. Ahhoz olyan fizetőképes kereslet kéne, ami nincs. A nagyobb országokban is csak azért van, mert nagyobb a piac.

Számtalan regényt, novellát és drámát írt, a műfajokat a mai napig keveri. Korábban azt nyilatkozta, a fő műve az, amit még nem írt meg. Most is így gondolja?

Minden valamirevaló író azt mondja, az a fő műve, ami éppen most készül, úgyhogy én a drámakötetemet mondanám. De az persze jólesik, ha nagy ritkán ülök a villamoson, és a velem szemben ülő a könyvemet olvassa úgy, hogy nem is tudja, hogy én ülök vele szemben. Vagyis nem én, hanem a szerző.

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)