Vezekel az utókor a nagy magyar vadász-író meghurcoltatásáért

Az emlékezés meleg lírája színezi utolsó Afrika-könyvét, melynek sajtó alá rendezése közben érte a halál. Gyöngélkedve írta, de fiatalos kedvvel. Ezért jellemzik a Denaturált Afrikát is mindazok az írói erények, melyek Széchenyi előző vadászkönyveit: a természettudós ismerete és rajongó szeretete, a nagy megjelenítő- és atmoszférateremtő erő, áradó mesélőkedv és kedves humor. Olvasásakor újra és újra elfog a fájdalom írójának elvesztése fölött. Sajátos hang és szív hallgatott el Széchenyi Zsigmond halálával: talán nem is lesz többé a műfajnak hozzá hasonló magyar mestere.

Nem talán. Egészen biztosan.

A fenti sorokat a Magyar Nemzet irodalomkritikusa vetette papírra 1968. augusztus 19-én, amikor gróf Széchenyi Zsigmond utolsó, már posztumusz megjelent művét, a Denaturált Afrikát méltatta. A négyszavas toldalékot már jómagam biggyesztettem a kritikához, mint olyasvalaki, aki gyermekkorában a nagy vadász és talán még nagyobb író valamennyi könyvét elolvasta – mit elolvasta, felfalta. Az 1930-ban publikált Csui!...-tól a Denaturált Afrikáig 38 éven át írta jobbnál jobb, nehezen meghatározható műfajú remekeit, összesen tizenhármat. Vadásznaplók? Igen, azok is, de annál sokkal, de sokkal többek. Kor- és társadalomrajzok, amelyekből nem hiányzik a szelíd, sohasem bántó humor. Széchenyi a talán leghíresebb magyar főúri család sarjaként, a Nemzeti Múzeum-alapító gróf Széchenyi Ferenc ükunokájaként éles szemmel, abban a korban szokatlan empátiával vette észre Indiától Núbiáig, az Egyesült Államoktól a Trianon előtti és utáni Magyarországig a kiáltó szociális ellentéteket és igazságtalanságokat, mindig a szegények, az elesettek pártján állva. 

Pedig a páratlan műveltségű gróf minden volt, csak nem forradalmár, még kevésbé szent, hiszen költötte a pénzt – amíg volt... –, nagykanállal habzsolta az életet. De erről majd később...

Egyelőre méltassuk a remek tollú szerzőt. Első írásai a Vadász-Lap tárcarovatában jelentek meg 1915-ben, A „Csöpögő ”-i hatos címmel. Hihetetlen, tizenhét évesen már publikált a gróf, és amivel kirukkolt, az nem egy sete-suta zsenge, hanem nagyszerű, érett mininovella. Egy hajnali vadászat elbeszélése, egy öreg, hatágú aganccsal díszített őzbak elejtésének története. Érdemes idézni az utolsó bekezdést, amely már teljes fegyverzetében mutatja be a nagy vadász-írót:

Ott fekszik előttem a nemes vad. Lapoczkáján feketedő kis kerek lyuk mutatja a golyó útját. Üvegesedő  szemeiből mintha bizonyos szemrehányás volna olvasható. Körülötte apró, gombostű nagyságú, vörös vérgyöngyökkel van beszórva a virágos rét. Fehér margaréták övezik ravatalát, a fenyvesből pedig örvösgalambok búgják hozzá a búcsúztatót...

Ha már az imént második vadásznovellájából idéztünk, ejtsünk szót az általa igen megbecsült legkorábbi „trófeájáról”, ahogy arról a Függetlenség című napilap 1942. december 29-i számában említést tett Hattyasy Katalinnak, a cikk szerzőjének:

Kedves „trófea” kerül most elő. Üveg alatt, bekeretezve lóg a falon két felragasztott – verébszárny. Alatta a kelet: 1905. augusztus 15. Ez volt az első „vad”, amit a híres oroszlánvadász ejtett.

Már mi tesszük hozzá: hétéves korában, légpuskával.

Széchenyi, az író a magyar nyelv varázslója. Ez a körülmény annál inkább figyelemre méltó, ha tudjuk: a kis Zsiga gyermekkora nyarainak egy részét édesanyja családjának milleschaui (Csehország) birtokán töltötte, német nyelvi környezetben, nem beszélve arról, hogy anyanyelve – értelemszerűen – a német volt. Zsiga gyermekkori leveleiben – amelyeket édesapjának írt, akit édes kis Papimnak szólított – még tetten érhető a német nyelv hatása. Például:

Nagyon kérném édes kis Papim, hogyha ír, inkább jókedvűen írjon, csak a szegény Mami miatt, mert pl. az utolsó levélben is, ahol maga azt írta, hogy olyan Heimweh-je van...

Ugye, a Heimweh magyarul honvágy... Vagy:

Most egy hétig itt voltak Géza bácsiék, ami szegény kis Maminak nagyon jót tett, mert szegény igazán, különösen az első napokban a maga elutazása után nagyon hergenommen volt, rosszul aludt stb. most hál’Isten valamivel jobb, de még mindig igen nervosus.

Hergenommen, azaz megviselt, kimerült és nervosus, magyarul ideges. 

A kétnyelvű családban felnövő Zsigának a családi levelezésekben elsőbben a német jelzők jönnek a nyelvére, jobban mondva a tollára, hogy aztán kis idő múlva, tizenhét évesen már ékes magyar nyelvű szépíróként tündököljön a Vadász-Lap hasábjain.

Először Pesten iratkozott be az egyetemre, majd Münchenbe került a gazdasági akadémiára, onnan Cambridge-be, az egyetem – mellé... Sok főiskolába járt, de semmiről sincs bizonyítványa, viszont németül és angolul anyanyelvi szinten beszélt, és az afrikai túráknak köszönhetően szuahéli nyelven is megértette magát. (Amúgy még Stuttgartban és Oxfordban is tanult.)  Amikor megszületett, édesapja, gróf Széchenyi Viktor a 7. huszárezred tényleges tisztje volt. A kis Zsiga kétéves korában kapta meg az első katonaruháját, mert az apja csináltatott egy 7-es huszáruniformist. Az I. világháború alatt pedig tizenévesként – hiszen 1898-ban született – együtt szolgált édesapjával ugyanabban az ezredben négy esztendeig. Apja kapitány volt, Zsiga pedig hadnagy. 

Széchenyi Zsigmond nem regényeket, hanem útleírásokat írt, de az élete is kész regény, amelynek legizgalmasabb jeleneteit fényképeken örökítette meg, merthogy fotósnak is elsőrangú volt. Ezekből – az ötvennégy éve elhunyt nagy vadász özvegye által rendelkezésre bocsátott – fotókból segít válogatni Gyorgyevics Tamás, Széchenyi életrajzírója, s ezekből a képekből a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban rendeznek kiállítást. A válogatás ősszel, a Vadászati világkiállítás teljes időtartama alatt látogatható lesz a Nagymező utcában. 

Ebből az alkalomból is beszélgettünk Széchenyi Zsigmond életrajzírójával, Gyorgyevics Tamással, aki élő kapcsolatot tart fenn Széchenyi özvegyével, az ország vadásztársadalmának Mangi nénijével, az idén 96 éves Hertelendy Margittal.

A kiállítandó képek nagyobb részét Széchenyi Zsigmond készítette, és ezeknek jelentős része a könyveiben már megjelent. A többin ő maga, családi környezete, megmaradt dokumentumai láthatók, de így együtt még sohasem mutatták be ezeket – beszélt a kiállítás előzményeiről Gyorgyevics Tamás, a Széchenyi Zsigmond élete című könyv szerzője. – A kiállítás kurátora Virágvölgyi István, aki a heti Fortepant is menedzseli, és Kőrösi Orsolya ügyvezető igazgató a kiállítás főszervezője. A tárlathoz az anyagiakat a világkiállítás szervezőbizottsága biztosítja. 

A világkiállítás befejeztével pedig, októberben, a tárlat anyaga átkerül a hatvani Grassalkovich-kastélyba, az állandó, végleges helyére, a Széchenyi Zsigmond Kárpát-Medencei Vadászati Múzeumba, ahol már most is van egy Széchenyi-emlékszoba.

Ezek a fényképek persze nem pótolhatják azt az 1300 trófeát, amely a pusztulás martaléka lett az Istenhegyi úti villában, amelyet 1944-ben bombatalálat ért. Széchenyi Zsigmond és Hertelendy Margit, miután 1959-ben összeházasodtak – a gróf akkor 61, ifjú (második) felesége 34 éves volt –, Keszthelyről felköltöztek Budapestre, és először a Jókai utcában, a Nyugati pályaudvarral szemben kaptak lakást.

Az Élmunkás téren akkor építették azt a Jáki-templom-imitációt – írta visszaemlékezésében Hertelendy Margit. – Annak a plébániája megürült, és azt kaptuk meg lakásnak. A Jókai utca akkor kiért a Marx, ma Nyugati térig. Földszinti lakásunk koromsötét volt. Sose tudtuk, nappal van-e, vagy éjszaka. Alattunk falerakat volt, létrákat és hordókat gurigáltak naphosszat. Ma is ha hordót látok, úgy érzem, mintha ütögetnék a fejemet. Szemből, a Szikra moziból állandóan özönlött a nép. Az udvar felé sem lehetett szellőztetni. Volt ott egy sötét lebuj, a bár. Nyitás előtt sorban álltak az emberek. Éjjel dobálták ki a részegeket. Azok meg az utcán pofozkodtak. Akkor a ház népe fölülről, a harmadik, negyedik emeletről vödör vizekkel öntözte őket. Azok meg dühükben dobáltak, és mindig a mi ablakunkat találták el. Szóval elég mozgalmas élet volt. Öt évig tartott.

Egy biztos: a Jókai utcai félemeleti lakást aligha lehetett hasonlítani az Istenhegyi úti villához, de még az Úri utcai, a Tóth Lőrinc utcai vagy később a Logodi utcai lakáshoz sem, ahol Mangi néni ma is lakik.

Széchenyi első felesége egy dúsgazdag angol textilgyáros család sarja, Stella Crowther volt. Az esküvőről Az Est 1936. június 3-i számában így írt:

Ma délelőtt 11 órakor a Várban lévő Zsigmond-kápolna csillárjai kigyúltak, a padsorok között levő vörös szőnyegeken zöldruhás, forgóscsákójú hajdúk állottak: gróf Széchenyi Zsigmond, a híres Afrika-vadász esküdött örök hűséget Crowther Stellának, a híres angol iparmágnás és yorkshire-i pamutgyáros leányának. A gyönyörű, karcsú, szőke menyasszonyon brüsszeli csipkéből készült menyasszonyi ruha, a vőlegényen pedig vörösnadrágos,  fehérmentés díszmagyar. Az esketési szertartást Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök végezte. A tanúk gróf Cziráky József és gróf Széchenyi István voltak.

A Színházi Élet 1936. júniusi számában így írt az ifjú pár megismerkedéséről:

Stella Crowther édesapjának posztógyárai vannak Angliában és ezen a réven összeköttetésbe került a Kereskedelmi Bankkal, amelynek szintén vannak posztógyári érdekeltségei. Egy ízben, amikor Miss Crowther vendégségben járt Zsolnán, az ottani textilgyár vezérigazgatójánál, találkozott Weisz Fülöppel, a Kereskedelmi Bank elnökével, aki meghívta őt Budapestre. Itt az elnök ebédet adott a fiatal lány tiszteletére és ezen az ebéden ismerkedett meg Stella Crowther Weisz Fülöp unokájával, hámori Biró Mariettával. A két fiatal lány gyorsan összebarátkozott és attól kezdve kölcsönösen vendégeskedtek egymásnál. Stella Crowther az idei telet hámori Biróék gyönyörű gellérthegyi villájában töltötte és itt találkozott a magyar arisztokrata ifjúság egyik különösen érdekes, megnyerő külsejű és fölényes intelligenciájú tagjával, Széchenyi Zsigmond gróffal. A többit már az előzményekből az olvasó is tudja.

 A bulvárlap bepillantást engedett Crowtherék anyagi körülményeibe is.

Természetes, hogy a pesti társaság már hetek óta a menyasszony fantasztikus nagyságú hozományáról beszél. Az összeg nagysága a találgatók képzelőtehetsége szerint hol több, hol kevesebb volt. Egyedüli megbízható adat az, amit egyik bankvezérünk adott az após vagyoni helyzetéről. Szerinte az angol Midland Banknál 300 000 font hitele van az öreg Crowthernek. Hozományról azonban a beavatottak szerint szó sincs. A fiatal pár apanázst kap, nem is fantasztikusan nagyot. Az ifjú Széchenyiék nászútra Czernin gróf ausztriai vadászkastélyába utaznak, ősszel pedig nagyobb afrikai vadászkirándulásra mennek.

Ebből végül indiai expedíció lett, az egyetlen vadásztúra, amelyre a gróf magával vitte első feleségét. A vadászút története a Năhar! című vadásznaplóban olvasható, amelyben Széchenyi végig csak F. (feleségem) rövidítéssel tesz említést Stelláról. 

Maga Széchenyi nem volt dúsgazdag, az Istenhegyi úti villát is apósa pénzéből vették – meséli Gyorgyevics Tamás. – Az igazság az, hogy a vadásztúrák sokba kerültek, Mangika elbeszéléséből tudjuk, hogy a kőröshegyi birtokot például, ahogy ő fogalmazott, az oroszlánok megették... Széchenyi és Stella Crowther egyébként 1935-36 telén ismerkedtek meg, nem biztos, hogy Bíróék gellérthegyi villájában, inkább Széchényi Viktor visszaemlékezése szerint szilveszterkor egy pesti bárban. A gróf májusban kiutazott Yorkshire-be, és megkérte Stella kezét, majd június elején már el is vette feleségül a 23 éves, nála 15 évvel fiatalabb lányt.

A gróf szülei nem nagyon örültek a házasságnak, úgy gondolták, hogy egy magyar lányt fog elvenni, de nem így történt. Az Istenhegyi úti villa egyébként a feleség nevén volt. Idővel ellaposodott a kapcsolat, és bár Stella felvette a magyar állampolgárságot is, és közös gyermekük, Péter 1939. február 4-én megszületett Londonban, a házasságnak válás lett a vége. Kitört a háború, és Stella a kis Péterrel visszaköltözött Londonba. A válást hivatalosan 1946-ban mondták ki. (Péter már nem él, 2017-ben, 78 évesen elhunyt, Péter fia, Bob, továbbá annak gyermekei – tehát Széchényi Zsigmond dédunokái –, Isabella, Eddie és Alicia Angliában élnek.)

Széchenyi vadászútjait nem mindig saját zsebből fedezte, nem is tudta volna. Az 1935-ös núbiai expedíciót például két társával, Almásy Lászlóval (Az angol beteg című film főszereplőjével, híres Afrika-kutatóval, sőt később a háború alatt német kémmel) és a másik útitárssal, Horthy Jenővel, a kormányzó öccsével közösen finanszírozták.

„Kevesen tudják, hogy Széchenyi második afrikai vadászexpedíciójára, amit a Csui!... című remek könyvben örökített meg, Genovából egy hajón utazott Kittenberger Kálmánnal, a másik nagy Afrika-vadásszal, akinek Horthy Jenő és Horthy István, a kormányzó fia volt az útitársa, Széchényié pedig Károlyi István. Széchenyi és a csaknem húsz évvel idősebb Kittenberger egy kabinban is laktak a hajón. Kittenberger közel harminc évig a Nimród vadászújság főszerkesztője volt” – tette hozzá Gyorgyevics.

A háborúban és a háború után rájárt a rúd a grófra.  Budapest ostromát szülei Úri utca 52. számú házában élte át. Édesapja naplójából tudjuk, hogyan élte meg Istenhegyi úti otthonának pusztulását. 

Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta az országot, Széchenyinek még módja lett volna emigrálni, de nem tette. A családi legendárium szerint így indokolta:

A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett.

1945. március 11-én a szovjetek elhurcolták, egy hétig a Tisza Kálmán téren, majd kilenc napig Csömör községben egy lágerben raboskodott szörnyű körülmények között. 

A gróf 1947-től vadászati felügyelő, majd szakmuzeológus lett kitelepítése után; 1950-ig még az Országos Erdőközpont vadászati felügyelője lehetett. 1951-ben kitelepítették Tiszapolgárra egy tyúkólba – megérkezésekor még a tyúkok is benne voltak. Öt hónap után másik kényszerlakhelyre költözhetett, Balatongyörökre, ahol ismerősei befogadó nyilatkozatot tettek. 1952 novemberében elhurcolta a rendőrség, majd 1953 április elején két hónapra átvitték a sopronkőhidai fegyházba, később visszakerült a toloncházba, ahonnan június 13-án szabadult. Vissza kellett költöznie Balatongyörökre, ott élt 1959 tavaszáig, ott ismerte meg második feleségét, Hertelendy Margitot. 1960-ban a Dénes István vezette expedícióval megint eljutott Afrikába. 1964-ben vezette utolsó afrikai gyűjtőútját, amelyen felesége is részt vett és – szerencsénkre – fotózott, sőt egy Leicával filmezett is.

A mostani, a Capa központban előkészület alatt álló kiállítás méltó emléket állít a nagy vadászírónak, akár vezeklésként is felfogható a rengeteg igazságtalanul elszenvedett meghurcoltatásért, amelyet a kommunizmus évei alatt el kellett viselnie. 

(Borítókép: Gyorgyevics Tamás. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)