Domonkos, Dominika
17 °C
28 °C

Kassát tényleg szovjet gépek bombázták, de a hadüzenet elsietett volt

DSC0441
2021.06.26. 08:11 Módosítva: 2021.06.26. 16:54
Ma nyolcvan éve, 1941. június 26-án délben szovjet repülőgépek géppuskatüzet zúdítottak a Kőrösmezőről Budapestre tartó gyorsvonatra, majd mintegy fél órával később Kassát is bombázták. A légitámadásra válaszlépésként másnap Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, s ezzel belépett a második világháborúba. Tényleg szovjet gépek támadtak-e Magyarországra, és szükségszerű volt-e csípőből visszalőni, azaz jóformán gondolkodás nélkül hadat üzenni annak a birodalomnak, amelynek nem voltak területi követelései hazánkkal szemben? A kerek évforduló alkalmából Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja adott exkluzív interjút az Indexnek.

Bebizonyosodott-e hitelt érdemlően, hogy valóban szovjet gépek voltak a Kőrösmezőről Budapestre tartó gyorsvonatot, majd Kassa városát bombázó, szovjet felségjelű repülők?

A Kőrösmezőről Budapest felé haladó gyorsvonatot 1941. június 26-án délben biztosan szovjet vadászgépek vették géppuskatűz alá Tiszaborkútnál. Ehhez semmi kétség nem fér. A támadók feladatukat túlteljesítő vagy az országhatárt nem pontosan érzékelő felderítők voltak, akik már korábban is berepültek magyar területre. A Rahó melletti falucska ugyanis mintegy 20 kilométerre feküdt a magyar–szovjet, s mintegy 30 kilométerre a magyar–román határtól. Románia ekkor már hadban állt a Szovjetunióval. Hasonló lehetett a helyzet Kassánál is, amely közvetlenül az akkori szlovák–magyar határ mentén terült el, s alig 30 kilométerre Eperjestől, ahol a németek jelentős katonai bázist építettek ki.

A Kassát ugyancsak június 26-án, néhány perccel egy óra után támadó három bombázógép, amelyek 29 darab 100 kilogrammos bombát dobtak le, jelentős anyagi károkat okoztak, és 32 ember életét oltották ki.

A gépeket pontosan nem tudták azonosítani, mert mire a meglepett magyar légvédelem felocsúdott, azok eltűntek a felhők között. A kassai légvédelmi parancsnokság ezért fél órával a bombázás után azt jelentette a vezérkarnak, hogy a támadást ismeretlen gépek hajtották végre. Ugyanakkor hozzátették: a bombarepeszeken cirill betűs jelzések láthatók. A vezérkar hírnaplójában e bejegyzés után a következő – dátum és forrásmegjelölés nélküli – kiegészítés olvasható: „Utólag beérkezett jelentés szerint a támadó gépek sárgára festett orosz gépek voltak.” Bár a szovjet vezetés másnap ezt határozottan cáfolta, és minden más körülmény is amellett szólt, hogy Moszkvának egyáltalán nem állt érdekében Magyarország provokálása, és ezáltal az ellene fordult országok számának a növelése, Horthy hitelt adott a magyar katonai vezetők álláspontjának: a támadást szovjet gépek hajtották végre, amire csak egyetlen válasz adható: a hadba lépés. Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter tanácsára a kormányzó ezt már 26-án délután parancsba adta.

Mennyire volt egyöntetű a magyar politikai és katonai felső vezetés álláspontja a hadüzenetet illetően?

A katonai vezetés meghatározó alakjai csak az ürügyre vártak, ezért helyeselték Horthy döntését. Támogatta a minisztertanács is, amelyet Bárdossy László miniszterelnök haladéktalanul, már 26-án délutánra összehívott. Ellenérveket a kormányülésen egyetlen ember hangoztatott: Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter. Rajta kívül is akadtak személyek, akik hibáztatták Horthyt. Egyesek elhamarkodottnak vélték döntését, és a szovjet gépek teóriájában sem hitt mindenki. Közéjük tartozott a volt miniszterelnök, Bethlen István, aki a Szovjetunióba tartó „cseh repülők” magánakcióját sejtette az agresszió mögött. Mások szerint bosszúvágytól vezérelt szlovák pilóták vezették a gépeket. Az 1980-as évek elején felmerült, hogy a moldáviai Suceavából felszállt román repülők provokálták Magyarországot azzal a céllal, hogy a magyar haderőt vagy annak egy részét vezényeljék a keleti frontra, vagyis vonják ki Románia háta mögül. És persze voltak és vannak, akik a magyar vezérkar szerepét tartják döntőnek, amely – összejátszva a németekkel – előállította a casus bellit. Egyértelmű bizonyítékot feltárni bármelyik verzió mellett mind ez idáig senkinek sem sikerült.

A támadás tényén túl egy dolog biztos: a Szovjetuniónak nem állt érdekében Magyarország beugratása az ellene indított háborúba.

Ha tehát szovjet gépek voltak, akkor vagy tévedésről lehetett szó, vagy egyéni akcióról.

Mi motiválta a belépést a háborúba? A további országgyarapítás reménye? Volt-e más alternatíva, vagy kényszerpályán voltunk?

Különböző memorandumaiban a Vezérkar főnöke, Werth Henrik tábornok ezt elég világosan kifejtette. Mint június 14-én írta: „A további országgyarapításunkat is csak akkor remélhetjük, ha továbbra is kitartunk a tengelyhez hű politika mellett, aminek jutalmaképpen biztosan visszakapjuk a történelmi Magyarország egész területét.”

Ez naivitás volt, illetve illúzió. És az volt annak a feltételezése is, hogy a háború néhány hétig fog csak tartani, s a németek ezúttal is győzni fognak.

A hadba lépés alternatívájának a kivárás tekinthető, amit Teleki Pál képviselt 1941. áprilisi haláláig. Geopolitikai helyzetünkből és addigi szövetségi politikánkból eredően a háborúba való belépést valószínűleg nem lehetett elkerülni. Nem volt azonban mindegy, hogy mikor és hogyan tesszük meg ezt a döntő lépést. 1941 nyarán sem Hitler, sem a német katonai vezetés nem kérte Magyarország katonai részvételét. Néhány hónapot bizonyosan várni lehetett volna, sőt lehet, hogy többet. Ezalatt fejleszteni lehetett volna a haderőt, beszerezni a hiányzó fegyvereket, s ezáltal csökkenteni a majdani hadba lépés következtében elkerülhetetlen emberveszteség mértékét.

Milyen erőt képviselt 1941 júniusában a Magyar Honvédség? Erősebb vagy gyengébb volt-e, mint például a román, a jugoszláv – bár Jugoszlávia akkorra már megszűnt létezni – vagy a korábbi csehszlovák hadsereg?

A magyar honvédség létszáma még 1940-ben is csak 100 ezer fő körül mozgott. A 9 hadtestbe szervezett haderő alapvetően továbbra is gyalogságból állt, és sem tüzérséggel, sem páncélosokkal nem volt ellátva megfelelő módon. Kivételt az úgynevezett gyorshadtest jelentett, amely két gépkocsizó és két lovasdandárból tevődött össze. Egy-egy gépkocsizó dandár három motorizált zászlóaljból, két kerékpáros zászlóaljból, egy gépesített tüzérosztályból és egy felderítő zászlóaljnak nevezett páncéljárműves alakulatból állt. Ez utóbbiak sem álltak azonban a kor színvonalán. Az olasz gyártmányú Ansaldók tulajdonképpen csak páncélozott géppuskafészkeknek számítottak, s a magyar fejlesztésű Csaba páncélgépkocsik, valamint a Toldi könnyű harckocsik páncélzata és fegyverzete sem felelt meg a modern páncélosokkal szemben támasztható követelményeknek. 1941 júniusában többek között ezt a legjobban felszerelt hadtestet is a keleti frontra vezényelték. A többi hadtestet alig gépesítették. A 118 gyalogos zászlóaljból például mindössze hat volt gépkocsizó. A tüzérütegek túlnyomó többségét szintén lovak, s nem gépek vontatták.

Ez a haderő az 1938 előtti csehszlovák és az 1941 előtti jugoszláv hadsereghez képest is gyenge és rosszul felszerelt volt.

Felszereltség tekintetében a román hadsereg is súlyos hiányosságoktól szenvedett. (A németek elképedve nézték a helyenként mezítláb masírozó román gyalogosokat és a nyereg nélkül lovagló huszárokat.) Létszámban azonban jóval felülmúlták a magyart. Antonescu marsall már az első hetekben mintegy félmilliós haderőt küldött a besszarábiai frontra, mely október elejéig mintegy 170 ezer embert veszített.

A közvélemény mennyire állt a hadba lépés mögött, volt-e olyan erő, politikai párt – beleértve a kommunistákat is –, amely ellenezte a hadüzenetet?

Mivel közvélemény-kutatásokat akkor még nem végeztek, erre nem lehet pontos választ adni. Az azonban biztos, hogy Horthy döntését egyáltalán nem övezte olyan lelkesedés, mint 1914 nyarán I. Ferenc Józsefét.

Az emberek tudták vagy ösztönösen érezték, hogy a Szovjetunió elleni háborúhoz közvetlen magyar érdek nem fűződik, s azoknak az emlékezetében, akik az első világháborúban részt vettek, a végtelen orosz hómezők emléke is nyomasztóan élt.

Amikor aztán az első sebesültszállító vonatok befutottak Budapestre és a vidéki városokba, majd maguk a lábadozó sebesültek is megjelentek az utcán és szeretteik körében, még kevésbé lehetett a lelkesedésnek a jeleit érzékelni. Az aktív háborúellenesség természetesen csak keveseket jellemzett, mindenesetre nem csak a kommunistákat, akik Békepárt néven szerveződtek újjá. A Népszava 1941-es karácsonyi számába például nemcsak kommunisták és szociáldemokraták írtak, hanem a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre és a konzervatív liberális Szekfű Gyula is. Az aktív háborúellenesség persze egyáltalán nem volt veszélytelen, s ez sokakat késztetett óvatosságra. 1942-ben például mintegy 500 kommunisták tartóztattak le a hatóságok, 350-400 szociáldemokratát és szakszervezeti aktivistát pedig katonai szolgálatra hívtak be, akiket büntetőszázadokba osztva a keleti frontra vezényeltek. A németellenes és antifasiszta erők szervezkedése, ha csak szűk körökben is, ennek ellenére folytatódott.

1943 nyarán a Kisgazdapárt nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre és Tildy Zoltán memorandumban követelték Kállay Miklós miniszterelnöktől, hogy kössön különbékét, illetve fegyverszünetet.

Aki egyébként – Bethlen István támogatását élvezve – a legnagyobb titokban maga is törekedett erre.

A hadüzenet a kassai bombázás túlreagálása volt, vagy az adott helyzetben az adekvát válaszlépés?

Elsietett döntés volt.

I. Ferenc József és miniszterei 1914 nyarán éppen egy hónapig gondolkodtak rajta, hogy elküldjék-e a hadüzenetet Szerbiának, vagy sem. Horthy Miklósnak és környezetének elég volt egy-két óra.

Pedig minden további nélkül megpróbálhatták volna tisztázni az ügyet. Elgondolkodhattak volna a szovjet Tájékoztató Iroda június 27-ei kommünikéjén, amely határozottan tagadta, hogy szovjet gépek bombázták volna Kassát. Kapcsolatba léphettek volna Molotovval, aki 23-án közölte moszkvai követünkkel, hogy a szovjet kormánynak „nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak; e tekintetben jövőben sem lesz észrevétele”. Nem tették, mert nem akarták tenni. Csak az ürügyre vártak, s ezt 26-án megkapták.

(Borítókép: Romsics Ignác. Fotó: Kaszás Tamás / Index)